…avagy, amikor az USA katonai erőfölénye a geopolitika eszközeként biztosítja befolyási övezetében a hozzáférést stratégiai erőforrásokhoz, és a beavatkozás költségeit végső soron a megtámadott ország erőforrásainak kizsákmányolásával hozza egyensúlyba...

A venezuelai válság évtizedes állóháborúja után az USA végrehajtott egy közvetlen katonai beavatkozást, amely véget vetett a Maduro-rezsimnek. Az akció nem a korábbi évtizedek „demokrácia-export” jelszava alatt futott, hanem egy deklaráltan érdekvezérelt, tranzakciós alapú műveletként vonul be majd a történelembe.

Összefüggés az új amerikai Nemzetbiztonsági Stratégiával (NSS) és az erőpolitikai kalkulus

Az 2025-ös Nemzetbiztonsági Stratégia kifejezetten felidézi a Monroe-doktrínát, kijelentve, hogy a nyugati félteke az USA kizárólagos érdekszférája. A stratégia szerint a hegemóniára való törekvés hibás cél volt, és az USA csak akkor avatkozik be, ha közvetlen érdekei sérülnek. Venezuela e kritériumrendszer szerint tökéletes célpont: állítólagos kábítószer-fenyegetés, orosz és kínai befolyás kiépülése az „amerikai hátsó udvarban”, valamint az ország a világ legnagyobb igazolható olajkészleteivel rendelkezik. A hátsó udvarban pedig a „szabályokon alapuló nemzetközi rend” helyét átveszi az „erő pozíciójából történő érdekérvényesítés”.

Bár az események sodra még friss, máris sok elemzés látott napvilágot. Számosnak központi eleme, hogy létezhet valamiféle alku a geopolitikai színtér nagy játékosai között. Én úgy vélem, hogy Venezuela esetében nem volt semmiféle nagyhatalmi alku, az USA nem tárgyalt erről sem Moszkvával, sem pedig Pekinggel.

Ennek okai:

Kínát az új amerikai stratégia ellenségként, jobb esetben versenytársként jeleníti meg. A stratégia célja, hogy csökkentse az USA és az egész félteke függőségét Pekingtől. Venezuela a kínai beruházások és kölcsönök kulcsfontosságú célpontja volt Latin-Amerikában.

Oroszországot a doktrína nem tekinti valódi kihívónak. Annak ellenére, hogy Moszkva támogatta a korábbi venezuelai rezsimet, Oroszország erői az ukrajnai fronton vannak lekötve, és nincs jelentős erőkivetítési kapacitása a Karib-térségben.

Az USA döntése a venezuelai akcióra a saját startégiája szempontjából racionális, mert jól mérte fel az ellenség relatív gyengeségét: egy belsőleg megosztott, gazdaságilag összeomlott ország, amelynek hadserege nem jelent komoly kihívást. Az elméleti külső támogatók (Kína, Oroszország) pedig nem rendelkeznek sem képességgel, sem akarattal a helyi amerikai fölény megdöntésére. Ez tiszta erőpolitikai kalkulus: az erősebb a gyengébbet saját kizárólagos érdekszférájában megtámadja, tudván, hogy a költségek alacsonyak, a kockázatok kezelhetők.

A venezuelai akció műveleti értékelése

Mindenekelőtt azt kell látni, hogy az akció tervezése és kivitelezése szakított a vietnámi, az iraki vagy az afganisztáni típusú mocsárba ragadás képével.

Itt nagyon magas szintű tervezést láthattunk. A hadjárat (mert szerintem a történtek jogosan tekinthetők hadjáratnak) nem teljes invázió, hanem „gyors és sebészi pontosságú” nyomásgyakorlás a légi és tengeri fölény felhasználásával. A tervezés elsődleges szempontja az olaj kitermelési és finomítási kapacitások megóvása volt. Nem a rombolás, hanem a „tulajdonosváltás” volt a cél.

(A venezuelai olajfinomítóhoz mindenképpen kell egy megjegyzés, mert ez egy igen komplex és érzékeny pontja az egész történésnek. A venezuelai nehézolaj feldolgozására alkalmas finomító a Curaçao szigetén található Isla finomító (hivatalos nevén Refineria di Korsou). Curaçao a Holland Királyság autonóm területe, tehát holland (EU/NATO) területnek minősül. Ez az a pont, ami miatt az USA nem rohanhatja le csak úgy „katonai igazgatás” alá vonva azt, hiszen egy szövetségeséről van szó. A finomító jelenleg a curaçaoi állam tulajdona, de a működtetésére a hongkongi székhelyű Oryx Group (amely mögött katari tőke áll) írt alá szerződést 2024-ben. Bár közvetlen kínai tulajdon nincs, Kína számára ez a finomító stratégiai fontosságú lett volna a venezuelai nehézolaj feldolgozásához. Az USA szemében azonban bármilyen „keleti” jelenlét ezen a ponton nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet. Így tehát, az USA a szigetet nem szállta meg, azonban az Operation Southern Spear haditengerészeti gyakorlat keretében „karanténba” helyezte a finomítót. Ez azt jelenti, hogy fizikailag nem mentek be a területre (elkerülve a diplomáciai konfliktust Hollandiával), de egyetlen tanker sem hagyhatja el a kikötőt, és nem is köthet ki ott amerikai engedély nélkül. Továbbá, Washington megtagadta azokat a különleges engedélyeket, amelyek lehetővé tennék a finomító számára a venezuelai nyersolaj feldolgozását. Ezzel a finomítót funkcionálisan megbénította anélkül, hogy egyetlen katonát is partra tett volna. Trump elnök 2025 decemberi nyilatkozataiban utalt rá, hogy a venezuelai állam kintlévőségeit és eszközeit – amelyek fedezetéül a finomító is szolgálhat – „amerikai felügyelet” alá akarja vonni kártérítés címén. Tehát, a tengeri blokád és a szankciók révén a finomító, de facto amerikai irányítás alá került, miközben de jure holland marad. Megjegyzés: ezen a ponton a szálakat tovább lehetne bogozni a holland reakciók irányába, ám akkor eltérnék a fő témától.)

A tervezést nagyfokú kockázatkerülés is jellemezte. ennek látható megnyilvánulása a nagyszabású szárazföldi invázió és a hosszú távú okkupáció költségeinek az elkerülése.

A végrehajtást villámgyors lefolyás jellemezte, amely minimalizálta a nemzetközi diplomáciai visszhang lehetőségét és bármilyen humanitárius katasztrófa kialakulását. Gazdaságos erőalkamazást láthattunk csak a szükséges mértékű kinetikus erő bevetésével, fókuszálva a vezetési pontokra és a logisztikai csomópontokra.

Az „üzleti modell”: mennyire rentábilis ez az USA-nak?

Nos, itt válik egyértelművé a geopolitika és a kereskedelmi számítás összefonódása. Az USA üzleti modelljét csodálhatjuk meg geostratégiai köntösben.

A trumpi logika szerint a biztonság és a rendteremtés szolgáltatás, amelynek ára van. Venezuela hatalmas olajkészletei nem csupán a hadjárat költségeit fedezik, hanem évtizedes profitot garantálnak az amerikai energetikai szektor számára. Ahogyan Kelet-Szíriában láthattuk az olajmezők közvetlen ellenőrzését, Venezuela esetében is a „védelemért cserébe nyersanyag” elv érvényesül. A hosszú távú jövedelmezőséget Venezuela óriási olaj- és ritkaföldfém-készletei biztosítják, pontosabban az, hogy az USA-nak és vállalatainak preferenciális hozzáférése lesz ezekhez a nyersanyagforrásokhoz. A rezsimváltás után az amerikai vállalatok (pl. Chevron, Halliburton) válnának a helyreállítás és a kitermelés fő szereplőivé, megfordítva a korábbi kínai és orosz szerződéseket.

Amint az a fentiekből is már nyilvánvaló, az ENSZ BT felhatalmazás hiánya és az ideológiai köntös elhagyása jelzi: az amerikai érdek önmagában elegendő legitimációs forrás Washington számára.

Az USA venezuelai akciója utat nyithat Latin-Amerika gazdasági átszervezéséhez, hozzájárulhat az USA alacsony energiaáraihoz és a reindusztrializációhoz, amelyek kulcsfontosságúak a Trump-adminisztráció gazdasági céljai szempontjából.

Üzenet a világnak

Az akció egyértelmű üzenetet közvetít az átalakuló világrendben és messze túlmutat a latin-amerikai régión: az erőpolitika paradigmája ismét az asztalon van, a „szabályokon alapuló rend” retorikája nem érvényesül az USA saját érdekszférájában. Az USA az erő pozíciójából dönt, maga határoz arról, hogy mi sérti az érdekeit, és erővel csinál rendet. Nincs szükség ENSZ BT-felhatalmazásra. A soft power és a nemzetközi jog korszaka lejárt a nagyhatalmi ütközőzónákban. Aki nem rendelkezik önálló erőkivetítési képességgel, az csupán szemlélője marad a saját biztonsági környezete átalakításának. (hahó, EU!) Az üzenet nemcsak Kínának és Oroszországnak szól, hanem Európának is. Az NSS szerint Európa saját lábára kell álljon, miközben az USA a nyugati féltekére koncentrál.

Bár globálisan több központ alakul, az USA demonstrálta, hogy a saját „szomszédságában” továbbra is egyeduralkodó, és nem tűr meg külső diverziót. A nemzeti érdek és a tranzakciós geopolitika a meghatározó: az akció bemutatja, hogy az USA geopolitikáját a közvetlen, anyagi haszon maximalizálása vezérli, és a katonai erő ennek az üzleti modellnek a legfőbb eszköze.

Az üzenet brutálisan nyers: aki nem tudja (vagy nem akarja) megvédeni a szuverenitását egy meghatározó hatalom saját érdekszférájában, azt kényszerítik a kapcsolatok újrafelosztására vagy kiszorítják korábbi pozíciójából. Venezuela ennek a csupasz valóságú, brutális elvnek a bemutatóterepe. Az erőpolitika paradigmája nem tűnt el, csak egy pragmatikusabb, költséghatékonyabb és profitorientáltabb formát öltött. Az államok közötti viszonyrendszer visszatért a 19. századi alapokhoz, 21. századi technológiával és üzleti szemlélettel ötvözve.

Szabó József (FB-oldala)