Akár Szencen, Galántán vagy Érsekújvárban is történhetett volna…Nem árt, ha november tizedike előtt elolvassuk. Kicsit hosszú, de tanulságos… (szerk.) Frissítve 2018.09.21.
Maďarskỳ koláč 1 – 2 – 3
Ülök a kávézóban, szöveget javítok. Jóval hallótávolságon belül nagy hangú társaság politizál. Szlovákok. Chopin noktürnjeivel próbálok védekezni. A felvételen Maurizio Pollini lélegzését is hallani. A dallam mozgatja a tüdőt, a tüdő meg a dallamot. Átveszem a ritmust, úgy írok, ahogy a muzsika hömpölyög. A szomszédból hahota. Majd még egy.
Közben elvesztek egy gondolatot. Próbálom visszaidézni, de esélytelen. Feladom.
Chopint kikapcsolom. Kávé, egy slukk szivar. Figyelek. Most már a szomszédokra.
Ritmustalan, töredezett dallama van a szlovák nyelvnek. Logikátlan hangrenddel.
A szláv nyelvcsalád legkisebb gyermeke. Alig több, mint száz éves. Nem járhatta még át
annyi bánatos, bohém mélység, mint az oroszt. Vagy annyi könnyed melankólia,
mint a csehet. Szomszédjaim viszont egymás szavába vágva hadarják:
Šamorínčania, naše mesto (a mi városunk), maďari, maďarskỳ koláč (magyar kalács). Itt ér véget számomra a rögtönzött esztétika-szeminárium.
Rólunk beszélnek. Rólam, a gyerekeimről, a városunkról.
Somorja a maďarskỳ koláč, amibe szomszédjaim szerint most már ideje lenne beleharapni. Innentől haragszom.
Slukk.
Még egy.
Rákeresek a neten a 2011-es szlovákiai népszámlálás adataira.
458 467-en vallották magyarnak magukat Szlovákiában.
Somorján 12 726 lakos, abból 7 309 magyar. 57 százalék.
A maďarskỳ koláč 2011-ben. Azóta 7 év telt el.
Közben épül(t) lakónegyed, területfejlesztésként (!!!) házhelyeket mértek ki szántóföldekből.
És készül az R7-es, egyszerűbb lesz jönni meg menni. Pozsonyba, ide, meg innen el.
Egy barátommal beszélgettünk a templomkertben nemrég. Ők anno azért költöztek Somorjára, mert ez egy magyar város. (Volt.) Három gyerekük van, és már gondolkodnak
a feleségével, hogy a közeljövőben délebbre költöznek. Művelt, megfontolt, józan ember,
nem játszik a szavakkal. Tudom, hogy komolyan gondolják.
Fáj, amit mond: Otthonra leltek itt, szükség is van rájuk, ahol tudnak segítenek.
(Nem a háttérben lenne a helyük. - gondoltam akkor és azóta is folyamatosan.
Pláne nem lenne szabad elengedni őket.) De fogy körülöttük a levegő. A városban sétálva,
a piacon zöldséget mustrálva, nem is beszélve kicsi városunk nagy bevásárló központjairól. Ott már alig van levegő.
Ha eljön a napja, vajon rá tudom-e őket beszélni a maradásra? Még-maradásra?
Meg másokat is. Elsősorban az értelmiséget. Akik nem néznek bambán, ha azt hallják, hogy Madách, Kölcsey vagy Vörösmarty.
Innék egy konyakot a vérnyomásomra, de még nem szabad. Nem engedi az orvos.
Marad a szóda.
Meg a maďarskỳ koláč. Amit derék szomszédjaim éppen százalékokban mérnek. Kíméletlenül. Amit mi, somorjai magyarok nem mondunk ki magunkról, azt ők kimondják rólunk szlovákul. Visszateszem a fülest, nem akarom, hogy észrevegyék, mennyire rájuk koncentrálok. De koncentrálok, sőt jegyzetelek:
- annál jobb, minél több magyar akar polgármester meg képviselő lenni.
- az SMK (MKP) meg a MOST-HÍD úgyse fog kiegyezni.
- meg kell győzni a "mieinket" (szlovákokat), hogy jelentkezzenek be Somorjára.
(Tényleg. Vajon hányan élnek, parkolnak, panaszkodnak, fenyegetnek, háborognak közületek Somorján anélkül, hogy be lennének jelentve? - gondolom.)
- be kell menni az óvodákba, beszélni a szülőkkel, ott nagyon sokan vannak ilyenek. (Istenem..., és tényleg. - sóhajtom.)
- meg az iskolákba.
- nem kell őket (bennünket, a somorjai magyarokat!) támadni, szétszedik ezek egymást. (Most már borzongok.)
Slukk. Slukk. Slukk.
A maďarskỳ koláč-ot megmérték grammra, dekára, centire, és készen állnak a harapásra. Kétségem sincs afelől, hogy bele is fognak harapni. Tálcán kínáltuk fel nekik. Magunkat.
A magunkét, illetve már nem a miénk. A szülők és a nagyszülők még azt mondhatták,
hogy a "miénk". Mi már nem mondhatjuk. Hiszen legalább annyi šamorínčan van, mint amennyi somorjai. Ha nem több. Együtt osztozunk a városon. Osztozni fogunk a városon. Mi somorjai magyarok úgy, mint a naiv kisgyerek. Aki azért, hogy a nagyok bevegyék a csapatba, leviszi a grundra féltve őrzött labdáját, és csodálkozik, majd sírni kezd, ha a nagyobbak nem adják vissza. Még akkor sem, ha szépen kéri.
Naivak lennénk? Azt hittük, hogy akiknek átadtuk a családi ház kulcsait, azok majd hálából megőrzik a kapudíszt, meg a festést a falon? Nem. Mi, kérem ki lettünk fizetve.
Nekünk kellett a pénz, nekik meg minden, amit hajlandóak voltunk (vagyunk) eladni. Aláírtuk, a közjegyző hitelesítette, a földhivatal jóvá hagyta, és átírta a nevükre.
A pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs.
Amit eladtunk, átadtunk, amiről lemondtunk, az már az övék.
Illetve az övék lesz. Mert akarják. Jobban akarják a miénket, mint mi magunk.
Kávéházi szomszédjaim éppen az iskoláinkat. Most csak egy részét, de később az egészet.
Az egész maďarskỳ koláč-ot.
Slukk. Mára az utolsó. De lesz még. Még van maďarskỳ koláč. Még van.
- - - - - - -
Ballagok hazafelé. Sokat kell sétálnom. Hát sétálok. A mozgás segíti az emésztést, mondta az intenzív osztályon a nővér. Mozogjon, sétáljon, lelkész úr. Hát azóta sétálok. Futni, biciklizni még nem szabad, marad a séta. Most éppen esti séta. Somorján. Étel nem sok van bennem, még tart a diéta. De emésztenivalónak most itt van a maďarskỳ koláč.
Lehet, hogy a maďarskỳ koláč miatt morajlik a gyomrom? Lehet.
Nem tehetek mást, emésztem.
Vehemens asztalszomszédjaimat hallgatva egyszer-kétszer átfutott rajtam, hogy most kellene felpattanni. Odamenni és megmondani. Magyaros virtusból, tüzesen, hogy fogják be a szájukat. Vagy jól megmondani. Okosan, bölcsen, szelíden, hogy értsék, még itt vagyunk.
Még legalább annyian vagyunk somorján magyarok, mint szlovákok. Még azért nekünk is lesz egy-két szavunk ahhoz, amit terveztek.
Ülve maradtam.
A még miatt. Ha odamegyek, akkor tulajdonképpen én fogom nekik bejelenteni, hogy Somorján mi már csak még vagyunk. Még egy kicsit, még egy darabig.
Ők is így beszélnek: Oni majú len pár rokov. (Csak pár évük van.)
Ők se számolnak többel velünk kapcsolatban, csak pár évvel.
Mégis mennyit adhatnak nekünk? Négy, nyolc, vagy akár tizenkét évet is?
Ezt kellett volna megkérdeznem tőlük. No, majd most csak így, aki hallja adja át alapon: - Tessék mondani, hány évet jelent ránk somorjai magyarokra nézve a len pár rokov?
Igen. Mikor jön el az az idő, amikor már nem magunk döntünk a sorsunkról, hanem önök fognak dönteni rólunk? Amikor már nem kell iderángatni a Csallóközbe a miniszterelnököt iskolaügyben. Amikor majd diadalmenetben lehet beköltöztetni a nagyszarvai vagy a somorjai magyar alapiskolába szlovák osztályokat? Igaz, igaz. A magyar gyerekek jelentős része úgyis szlovák iskolába jár. De mégis.
Mennyi ideje van annak a néhány magyar családnak, aki itt Somorján szeretne magyar maradni? Nem szlovákul, hanem magyarul. Nekünk mennyi időnk van?
Azért kérdezem, mert felhívnám az ezer éves somorjai katolikus gyülekezet papjait, meg az egykor német-magyar, de mára vészesen elszlovákosodó somorjai evangélikus gyülekezet lelkésznőjét, hogy vasárnap tájékoztassák a magyar híveket.
Meg az egymással szembeállított somorjai magyar iskoláink pedagógusaival is jó lenne tudatni. Ők majd szülőértekezleten megbeszélik a szülőkkel.
Illetve szólni kellene a csalisoknak, hogy úgy szervezzék a próbákat, fellépéseket.
A csemadokosoknak, hogy úgy tervezzék a magyar programokat.
Meg persze a sprintekkel és fekvőtámaszokkal bajlódó somorjai sportklubok vezetőinek is kellene szólni. Meg, izé.
Vajon tudja-e Somorja színmagyar képviselő testülete, hogy már csak pár évük van a város élén? Számolnak-e ezzel, amikor terveznek, alkudoznak, szervezkednek, tárgyalnak, határoznak, átadnak, esznek, isznak, ünnepelnek?
Vagy úgy van, mint egy régi pusztulás előtt. Az emberek adtak, vettek, házasodtak, és senki nem foglalkozott azzal, hogy Nóé fűrészel meg kalapál?
Tudják ők. Nagyon is.
Az egyik nemrég azt mondta, hogy most még megnyerjük a választást. Megint ez a még.
És aztán? Amikor már nem nyerik meg a választást. Amikor a helyi magyarok sorsa Somorján hivatalosan is szlovák funkcionáriusok kezébe kerül? Akkor mi lesz?
Most még négy évig minden rendben lesz, aztán pedig jön, ami jön. Most meg, most még megy, ami megy. Hiszen ők megmondták. Most még megnyerik.
Aztán majd meglátjuk. Mit látunk meg? Mi lesz a néznivaló? Mire fogunk felnézni?
Somorján sétálva, én azt látom, hogy sötét van. Néznivalónak marad az ég.
Javítják a vezetéket. Most ez a magyarázat. Nem messze fiatalok egy kupacban szlov-magy kevert nyelven cseverésznek. Tizenévesek. Fölöttük füst. Mellettük öblös hangszóróból bömböl valami ótvar tam-tam. Az előadó erre a ritmusra fröcsköli szanaszét a ku...-kat meg a pi...-kat. Modern nyelvlecke Somorján haladóknak. Az arra haladóknak. Meg az itt lakóknak. A még itt lakóknak. Ez is sötétség. Nagyobb, sőt, mélyebb, mint a másik.
De errefelé ezt nem szokás magyarázni.
Ahogy azt sem, hol vannak, mit csinálnak, hol voltak, mit csináltak ezeknek a szerencsétlen gyerekeknek családjai, rokonai?. Mert, hogy valamit nagyon elcsesztek, arra itt a bizonyíték.
Egy emlék. Nem is egy, kettő.
Az első.
Mellettünk van egy óvoda. Egyik része magyar nyelvű, a másik szlovák. A templomhoz a szlovák nyelvű van közelebb. Minden nap hallani a csivitelést. Az óvó néni magyar. Hallottam, ahogy egy arra járó ismerősével beszélget. Gyereksírás. Az óvó néni odafordul, és... azt hittem, megnyílik alattam a föld: “Zoltánkoo, čo sa stalo? Ez nič, to je semmi.”
A másik.
Bevallom, hogy ez jutott először eszembe. De ez jobban fáj.
Pár éve a katolikus templom előtt loholtam. Két szaleziánus nővér kíséretében egy gyerekcsoport haladt előttem. Nem tudtam őket leelőzni. Lelassultam, mentem mögöttük.
Az egyik kislány a sor végén sírt. Senki nem fogta a kezét. A többiek egymás kezét fogva.
Az egyik nővér visszajött a sor végére, és meg akarta fogni a kicsi kezét, de az elrántotta. Kétszer is. Az apáca felfortyant, és rászólt: Hanbi sa, maďarka!
Majd otthagyta a sor végén. Mást is mondott, de arra már nem emlékszem.
Csak erre: Szégyelld magad, magyar(ka) kislány!
Bevallom, első indulatom az volt, hogy megütöm, vagy legalábbis megrángatom.
Honnan veszi a bátorságot, a felhatalmazást, hogy megalázzon egy kislányt?
Mert megalázta. Megtaposta a lelkét. Lehet, hogy csintalan volt, lehet, hogy nem értette,
mit mondanak neki. De akkor és ott, a többiek előtt azt is szégyellnie kellett, hogy magyar. Lehet, hogy azóta is szégyelli. Vagy már meg is tört, és nem érdekli, hogy magyar volt-e valaha. A szülei talán még azok voltak. A nagyszülei biztosan.
De a kislány önazonosságához azóta biztosan hozzánőtt a szégyen.
Biztosan. A szégyen. A mi szégyenünk.
Az esetről beszámoltam az aktuális plébánosnak. Aki széttárta a kezét. Sajnálkozott, de nem tehet semmit. A szlovák apácák sokan vannak, és ők nevelik a gyerekeket.
Ez lenne a nevelés? A pedagógia? A Hanbi sa, maďarka?
Tudom én, hogy az apácának nincs saját gyereke. De nekem van. És az a megalázott kislány is valakinek a gyereke. Akkor a szülők is szégyelljék magukat, ha már eddig csak magyarul beszélnek otthon a gyerekkel? Szégyen lenne magyarul beszélni a gyerekkel?
Maďarskỳ koláč 2018, Somorja.
Sötét van. Az ótvar tam-tam ott maradt a Fő téren. Nem hoztam magammal, csak kérdést:
- Más nem hallja ezt?
- Mást nem zavar?
Igaz, a városházán ilyenkor senki sincs. A lakótelepi ablakok meg hangszigeteltek.
Szerintem a kávéházi asztalszomszédjaimat se zavarja.
Ők minden bizonnyal így akarják átvenni Somorját. Ezzel együtt.
Ők majd kitalálnak, létrehoznak, összeállítanak egy olyan nevelési programot, ami foglalkozik a zülléssel, a züllő fiatalokkal.
Ők majd szerveznek színes programokat előadással, hoznak szakembereket, képeztetik a pedagógusokat, gondozzák a droggal fertőzött fiatalok családjait, felügyelik a város közösségi életét, nevelik a gyerekeinket... Szlovákul. Vagy már teszik is. Tehetik.
Amit mi nem tettünk meg magyarul a gyerekeinkért, szüleinkért, nagyszüleinkért, önmagunkért, a városunkért, a szülőföldünkért, ők azt majd megteszik szlovákul: - Len pár rokov... Még pár év.
Még pár lépés van hazáig. Leülök a templomkertben a fűre, és nézem a templomot, fölötte a csillagokat. Tehetetlennek érzem magam. A műtét után még erőtlen is vagyok.
De imádkozni még lehet.
Sőt, imádkozni kell, különben nem tudom megemészteni a Maďarskỳ koláč-ot.
Eloltom a szivart, és belekezdek.
Én még belekezdek.
- – – – – – – -
A gondolat Istené. Az ember? - kérdezed, Kedves Olvasó. Az ember ajándékba kapja. A gondolatot is. Tulajdonképpen mindent. A maďarskỳ koláč-ot is.
Kinyitottam a szemem. Illetve, lehet, hogy be se csuktam. Nem emlékszem. Amikor az ember imádkozik, messzebbre néz és távolabbra lát. A csillagoknál is.
Hajnali fél kettő. A város már csendes. Sőt, Somorja ilyenkor bájos is, mint egy alvó öregember, akinek a vonásait nem a csalódott vénség mélyíti. Hanem az álom.
Szép, színes gyerekkori álom. A körtvélyesi Duna-ágról, a sörasztaloknál koccintó tűzoltózenekarral, Jozsko-fagyis háromkerekűjéről, kópé cigányzenészről a Rigó teraszán, alkudozó kofákról a piacon, a lóversenyek izgalmáról, a friss kenyér illatáról az úszori úton, vonatfüttyről a Pomlé felől... Szép, színes gyerekkori álom.
De lehet rémálom is. Az orosz hadifoglyok néma menetével, a cseh-szlovák katonák csizmatalpaival, ablakokra mázolt zsidó csillagokkal, vagonba lökött vénemberekkel, felpofozott tanítóval, városrombolással, besúgókkal viaskodva. Rémálom is volt.
Somorja most alszik. ("Az emberek feldöntve és vakon..." - írta Kosztolányi a Hajnali részegség-ben.) Egyébként is nehezen megy, de most képtelen vagyok aludni. A gondolat miatt. A gondolat pedig az Istené. Ettől súlyos. Értékes. Nem viszi fel a vérnyomást, mint a maďarskỳ koláč, nem üli meg a gyomrot. De rám nehezedik. Nem én foglalkozom a gondolattal, hanem a gondolat foglalkoztat. Használ. Nem tehetek mást, nem tudok mást tenni. Áthat, beszivárog, felkapják az erek, és végighordják a sejtek között. Hagyom. Mint az infúziót. Nemrég órákig képes voltam figyelni, ahogy csepeg. Ez is olyan, csak ez most nem a testemre hat, hanem a lelkemre.
A lelkem különös viszonyban van Somorjával. Küzd vele. Nem ellene, vele. Van, hogy megsebzik egymást. Van, hogy összeölelkeznek. Küzdenek. Komolyan, elszántan, erejüket feszítve. A kórházi ágyon is, alig pislákoló öntudattal, de a szószéken is zajlott ez a küzdelem. És zajlik most is, amikor a város tehetetlen.
Vannak szebb helyek is a világon, ahol tisztább a levegő, ahol tavasszal a disznóhúgy szaga nem keveredik a Slovnaft kéményeinek okádékával. Ahol reggelente kifliért menet nem kell kerülgetni az üvegtörmelékkel vegyes hányásfoltokat, meg a kutyaszart.
Vannak szelídebb helyek is a világon, ahol nem jelentik fel a templomi harangot csendháborításért, és nem kell rendőröket hívni hajnalban a sétáló utcán verekedőkre.
Vannak kevésbé forgalmas helyek is a világon, ahol reggelente nem kell dugóban araszolni.
Vannak élhetőbb helyek a világon, ahol megbecsülik a zöldet, és nem kell hetente egy zsák szemetet összeszedni a kerítés tövéből.
Igen, vannak ilyen helyek. Emlegetik is sokan, mostanság pedig egyre többen fogják, hogy bezzeg máshol. Mert itt olyan szar minden. És mutogatják, hirdetik, panaszkodják, hogy itt nincs elég parkoló, nincs rendes orvos, nem jó a csatornázás, nincs minden két nyelven feltüntetve, nincs elég hely az iskolában. Igazat szólnak? Sok esetben sajnos igen. De nem teszik igazán.
Igazán azok szólhatnak, akik azt akarják ennek a városnak, hogy legyen! Hogy egyre jobb legyen minden. Hogy Somorjának egyre jobb legyen minden. Hogy Somorjának egyre jobb legyen mindene. Nem pedig nekik. Akik ma szólnak, azoknak azt kellene bizonyítaniuk, hogy nem maguknak akarnak jobbat, hanem a városnak.
Szép álom, mondja a lelkem. Polgárokról, nemesekről, mágnásokról, akik nem kaptak képviselői fizetést - juttatást se...!!! - a város képviseletéért. Nem abból éltek, hogy a várost képviselték, hanem a város élt abból, hogy ők viselték a város képét. Élt? Mit élt? Virágzott. Gyümölcsözött. Építkezett. Fejlődött.
Rémálom, mondja a város. Ügyeskedőkről, műveletlen pártkatonákról, kapzsi spekulánsokról, népszerűség- és hatalomvágyról. Eladott / átadott közvagyonról, betelepített, a vásárlóerőnkre hajtó bevásárlóközpontokról, alattomosan terjesztett rágalmakról, pálinkázás közben lezsírozott ügyletekről, preventív, jobb-a-békesség-megalkuvásról, történelem-telenített utcanevekről, nemzeti szimbólumok nélküli nemzeti ünnepekről...
Küzd a lelkem és a város. Egymással. Ehhez a küzdelemhez kaptam a maďarskỳ koláč-ot is. Mert kaptam. Nem kértem. Nem is akartam. Kaptam. De ebben a küzdelemben kaptam a gondolatot is. Ezért nem adom fel. Ezért sem adom fel. Csakazértsem. Igen, úgy, kuruc módra, reformátusul. Hogyan is írja Reményik Sándor. Nem, ennek nem kell utána néznem az interneten:
Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod, hogy valahol, bárhol a nagy világon könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, eredj…
Leszek őrlő szú az idegen fában, leszek az alj a felhajtott kupában, az idegen vérben leszek a méreg, miazma, láz, lappangó rút féreg, de itthon maradok! /Reményik: Eredj, ha tudsz/
Somorja befogadott. Otthont kínált. Ezért küzdök Vele, és ezért nem tágítok tőle. A sebeink sokkal jobban összekötnek, mint bármi más. És tudom, biztosan, száz százalékig, hogy ebben nem vagyok egyedül. Most még magam vagyok a gondolattal, de nem sokáig:
Gyertek el, Barátaim, Somorjai magyarok. Gyertek el. Minden somorjai magyart hívok. Azt is, aki nem beszéli tökéletesen a magyart, de azt is aki nagy hangon kárhoztatja az elszlovákosodókat. A politikai pártok tagjait és képviselőit, ugyanúgy, mint a politikától undorodókat. A gyüttmenteket ugyanúgy, mint a tősgyökeres somorjaiakat.
Én nem tudlak máshová hívni Titeket, csak a templomotokba. Somorja város legősibb szent helyére, ahol nem számít sem pártállás, sem vallási hovatartozás, sem műveltség, sem semmi. Csak egy számít, a város. Somorja.
És beszéljünk. Beszéljünk úgy, mint az öregjeink, akik szépet álmodtak Somorjáról. Nem. Nem kampányrendezvényre hívlak Titeket. És megkérlek Titeket is, hogy ne korteskedjetek senki mellett. Hanem küzdjünk együtt Somorjával. Beszéljünk úgy, mint régen, talán a háborúk árnyékában utoljára. Amikor csak egy cél vezette a beszélgetést: Somorja. A városunk.
Ha Isten éltet - mert Övé a gondolat -, akkor nemsokára nyilvánosságra fogok hozni egy dátumot, amikor elkezdhetjük a beszélgetést.
Addig is szeretettel Ölellek Titeket! Az egész somorjai maďarskỳ koláč-ot.
Közölve György András, a cikk írójának, Somorja város református lelkipásztorának engedélyével. Forrás: https://www.facebook.com/notes/srek-hivatal/ma%C4%8Farsk%E1%BB%B3-kol%C3%A1%C4%8D/2027727687518875/