A szerző kemény kérdést tesz föl:  „ valóban több lett Európa azzal, hogy keresztyénné vált?“  Legnagyobb bajunk az emberi gyarlóság. Tanulságos és még nem is hosszú olvasmány, érdemes belekukkantani. (szerk.)

- – – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

Valóban több lett Európa azzal, hogy keresztyénné vált?...

A Bibliával és az augustinusi, Európának szóló üzenettel zártuk A száz könyv című Hamvas Béla-mű első felét szemléző cédulákat, az európai erények közé sorolva, hogy a lelkét fölszabadító ember keresztyén lett. Csakhogy a német romantikát ébresztő Franz von Baader példája figyelmeztető. Hamvas megjegyzi róla, hogy ő lett volna alkalmas a keresztyénség igazi nagy belső történetének megírására, teológiai alapú társadalomfilozófiájából azonban kiderül: az idő még nem érkezett el. „Még nem biztos, hogy az ember keresztény tud maradni.” Von Baader ma, kétszáz év múltán még nehezebben vállalkozna ennek a történetnek a megírására.

Az életművét egyetlen nagy könyvben, az Isteni színjátékban ránk hagyó Dante beavatott abba, hogy az élet értelme a tevékenység, az erkölcs, a szellemi, az anyagin túli létezés megérintése, s bár az ide vezető út tele van gyötrelemmel, Boccacciótól megtudjuk, hogy a középkor elfogulatlan és tiszta derűjével a régiek miképpen tudtak nevetni. Ma már minden nevetés kicsit (vagy nagyon) „keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás”. A nevetést mindig valamilyen titok övezi, néha szentségétől fosztják meg, máskor még több titokkal ruházzák föl, mint Mona Lisa mosolyát. Bűvös tulajdonság lehet az eszményállítás is, pedig az eszmény nem titokzatos, hiszen az értékrendet tükrözi. Az értékrend a megmaradás rendje, de – mint Hamvas fogalmazott, Cervantes példáját idézve – „hogy az eszménybe egy nép belepusztuljon, ezt csak Európa tudta – Platón és Don Quijote”.

Izgalmas és ellentmondásos utat jelölnek a franciák. Villon a mennyországgal szemben a kocsmát és az akasztófát helyezte el. Molière emberszerető moralista volt – ezért csipkedte és vagdalta, gúnyolta ki az emberi hibákat. Politikailag nem korrekt, amit Montaigne apropóján ír Hamvas, mégpedig, hogy meg kell különböztetni a vadembert, a civilizált barbárt és az európait. Utóbbi igazi műfaja pedig az esszé, Montaigne teremtette meg ezt a műfajt „az antik értekezés, levél, gnóma, dialógus, kommentár, költemény, meditáció” alkotóelemeiből. Montaigne azonban nem ezért népszerű négyszáz éve, nem ezért fogják olvasni még több mint négyszáz évig, hanem azért, mert nem feszeng. Amit gondolt, azt minden szorongás és számítás nélkül őszintén le tudta írni. Érdemes tanulni tőle. Tanítanak La Bruyère jellemkönyvei is. Állam- és illemtan, lélek- és társadalomismeret, és az a korántsem elhanyagolható figyelmeztetés, hogy a szenteket bár félre lehet tenni, a bölcsesség nélkül Európa el fog pusztulni. S ha végveszély, úgy Rousseau igazságáról és tévedéséről sem szabad megfeledkezni. Rousseau szerint az embert a civilizáció rontja meg, ezért vissza kell térni a természethez. Hamvas ezzel szemben azt állítja, hogy az emberiséget „a lázadó angyalok civilizációja rontja meg”, és nem vissza kell menni, hanem előre: az emberi lét ősforrásaihoz.

De mi az ősforrás? Lapozzuk föl a Hamvas által nem idézett Rudolf Steiner hitvallását – ez az alapelv nála az ideák világa, a beteljesedett szellem. Az önzés elsötétíti a szellemfényt, ám a steineri „önösség” feladása nem jelent önfeladást. Az Ego túlfűtött vágyait kell föladni, amit a következő paradoxonszerű aforizmával illusztrál: „Aki nem hal meg halála előtt, az elpusztul, amikor meghal”. Utaltunk már a Hamvassal szellemi rokonságot tartó Weöresre a vágyak megszelídítéséről, melyek, ha nem sikerül kordában tartanunk őket, kísértetekké és démonokká válnak. Hamvas Dosztojevszkij apropóján nem tudja eldönteni, hogy a démonokat ő csak leleplezte, vagy ő idézte meg. „Ha ő idézte őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb gonosztevője; ha ő leplezte le őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb varázslója.” Viszont azt is megmondta, mivel lehet megfékezni a démont.

A szeretettel, lemondással, türelemmel, alázattal és önmegtagadással.

Ez a béke útja is, amit Tolsztoj mutatott meg a válságban lévő emberiségnek. Ám az ember a „könnyen elérhető béke helyett a nagyon nehezen elérhető pusztulást, éhséget, vérontást, járványt választotta”. Persze, ha ez az út a szeretet – a lemondás és türelem, alázat és önmegtagadás együtt –, nem is olyan könnyen elérhető a cél, de amihez könnyű út vezet, az végül könnyűnek is találtatik. Ehhez túl kell lépni emberi gyarlóságainkon – s erre utal Nietzsche übermensch fogalma is: nem a felsőbbrendű, hanem az emberfeletti ember. Hamvas úgy látja, hogy Nietzsche tanítása egyszerű: légy több az embernél – ne légy „irigy és kapzsi, alacsony és földhözragadt, mohó, barbár, gyilkos, tolvaj, buta horda”.

A butaságról Byron mondotta, hogy amikor az emberiségnek döntenie kellett Shakespeare és a szappan között, és az emberiség a szappant választotta, ezzel elárulta az európai embert. Noha Swift kijózanít, hogy a vérig sértett lélek „már megbocsátani sem tud, csak átkozódni”; Dickens azonban megbocsátott – és mosolygott. A mosolya azt jelentette: „nem adok fel semmit”.

Mert a megbocsátás nem önfeladás, hanem erőgyűjtés.

Vitéz Ferenc
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20191008-a-megbocsatas-konyve