Az európai kontinensrész egységes birodalomba történő szervezése már a Római Birodalomnak sem sikerült maradéktalanul…
Igaz, hogy Európán kívüli területeket is a birodalomhoz csatoltak, de végül évszázadok és különböző irányítási rendszerek (királyság, köztársaság, császárság) után makacs „barbárok” szívós ellenállásán buktak el. A törekvés azonban, bár már ugyan nemzetállami alapon, a birodalomszervezésre, töretlenül tovább élt.
Erről szólt a Német-Római Birodalom, élén német császárral. Bonaparte is császári címet vett fel, és hatalmát a kontinensre (és annál tovább is) szerette volna kiterjeszteni, de még a nácik is Harmadik Birodalomnak nevezték rémuralmukat, ezzel emlékekbe idézve az első két német irányultságú birodalmat.
A második világháború vérzivatarából csak üggyel-bajjal és amerikai gyámsággal kikecmergő Európa hajdani vezetői tanultak a történelem kudarcaiból, már ami a birodalmi ügyet illeti. Felismerték, hogy az európai nemzetek békés, egymásra utalt együttműködése mindenki létérdeke, de az egyes, erősnek vélt nemzetek birodalmi törekvései eleve kudarcra vannak ítélve. Az ilyen birodalmi törekvések eddig mindig értelmetlen vérontáshoz vezettek, és az ilyen vérontásoknak még a győztesek is vesztesei voltak. A független nemzetállamok együttműködése így kezdett el működni először alapvető, közös, egymásra utalt szükségletektől vezérelve (Európai Szén- és Acélközösség), majd további lehetséges és kölcsönösen előnyös elemekkel kiegészülve, mint a szabad Közös Piac (áruk, szolgáltatások, munkaerő és tőke szabad áramlása).
A birodalmi gondolkodás azonban sajnos nem veszett ki véglegesen. Ennek lényege mindig abban jelölhető meg, hogy a nemzetállami szinten meghatározott érdekek mentén megvalósuló együttműködés helyett egy központból vezérelt és szigorúan a központra értelmezett birodalmi fazon szerint kell az együttműködést irányítani. Ennek megfelelően a birodalmi szervezés mindig úgy megy végbe, hogy a meghódított (beszervezett) újabb és újabb területekről a birodalmi központ felé nettó értékáramlás következik be, az új területek esetén fokozatosan megszűnik a korábban tapasztalt korlátlan önrendelkezés. Ilyen valóban birodalmi törekvéseket mutató lépésre először a déli országcsoport (Görögország, Spanyolország, Portugália) csatlakoztatásával, de kiterjedt modellként igazán az EU 2004–2007-es bővítése során került sor.
A leendő új tagországok piacainak mintegy csatlakozási előfeltételként szabott megnyitása sem jelentett mást, mint a tőkejavak jutányos árú, nagyarányú transzferét a birodalmi központ felé, emellett a fogyasztók és a munkavállalók seregeit a birodalom profitközpontok rendelkezésére bocsátották. Szinte egy évtizedig ennek ellentételezésére minden kompenzáció elmaradt, és jellemző módon még a csatlakozás után további tíz évet kellett arra is várni, hogy a legnagyobb közös költségvetésből (agrárkassza) a birodalomhoz csatolt részek is jogegységi módon hozzájussanak.
A teljes birodalmi integráció azzal járt, hogy állandósult egy kiegyensúlyozatlan jövedelemmozgás a birodalmi központ és a csatolt területek között: nevezetesen a birodalmi központ felé tartó jövedelmek rendre többszörösen felülmúlják az onnét érkező kompenzációkat. A kifelé menő nemzetállami adók elől lefölözött jövedelmeket, a hivatalos profit- és kamattranszfereket kell összevetni összegszerűen a „támogatásoknak” keresztelt átutalásokkal. Ilyen hivatalos kimutatást azonban – érthető birodalmi érdekektől vezéreltetve – eddig az Eurostat nem készített. A kiegyensúlyozatlanságról azonban szemléletesen árulkodnak a csatolt országok esetén a termelékenység által indokolt szinttől jócskán lemaradt bérek.
A birodalomépítés időzavaros és egyben a lényeget eltakaró eszköze egy kísérlet, a közös pénznem, az euró bevezetése. Ami egy olyan döntés következménye, amely eddig mindig része volt az államokhoz kapcsolt szuverenitásnak, még akkor is, ha a pénzrendszert a kormányoktól függetlenül jegybankok működtetik, noha a működtetés eddig a szuverén államtól soha nem volt független. Most meg az. Meg is látszik. Damoklész kardjaként függ azon országok felett, amelyek használják, pedig feltételeibe (kamatok, árfolyamok) nincs beleszólásuk, és arról sincs értesülésük, hogy kiknek van.
Napjaink egyik birodalmi erőlködése éppen arra irányul, hogy a még kívülállókat az euróakolba tereljék. Éppen az euró szolgálhat alapjául annak, hogy előbb-utóbb megvalósuljon az állami szuverenitás tagországi szintről birodalmi szintre emelése. Ma már arról folyik a polémia, hogy közös pénzügyminiszter kell az eurózóna fölé, mi több, az adósságfinanszírozást is kollektivizálni kell úgynevezett eurózóna-kötvények formájában. Ez nem jelentene mást, mint hogy a birodalmi központ által már végzetesen kiszipolyozott egyes peremországok (Görögország, Portugália, Olaszország) piaci finanszírozók által már nem vállalható kockázatát a még hitelképes tagországokra kell áthelyezni.
A birodalmi nyomulás ilyen ütemén még az egyébként lelkes német hivatalos politika sem ült örömünnepet. Az eddigi birodalmi nyomulásokra még némi megszorításokkal rokonítható volt bizonyos tagállami konszenzuskeresés. A migráció azonban nyílt, minden egyetértést mellőző igazi birodalmi erőszak. Valakik, valahol, valamikor az európai hivatalos fórumok mellőzésével és a tagállami egyetértést kikerülve eldöntötték, hogy Európába be kell fogadni a migránsok millióit. Bűnös szándékukat azzal leplezik, hogy emberbaráti érzelmekre és ezzel kapcsolatos nemzetközi normákra hivatkozva az áradatot menekülteknek titulálják, és igyekeznek ezt általánossá tenni a kezes médiában is. Soha nem tapasztalt állami tehetetlenséget tanúsítva az érvényes szabályok betartása ügyében, még az államapparátus hivatott szervezeteit is elbizonytalanítják. Azokat az országokat, amelyek a schengeni határokat védik, kritizálják, a migránsok atrocitásairól pontos jelentést tevő rendőrfőnököt leváltják. Amikor a tagországoktól a migránsok befogadását követelik, hamis hivatkozásokkal élnek, és joggal elvárható szolidaritást emlegetnek. A vonakodó országokról azt állítják, hogy nekik szolidaritási alapon járnak az uniós transzferek, tehát szerintük a migránsokat is szolidaritási alapon kellene elosztani és befogadni, így kerülhetnének a felek méltányos szolidaritási cserekapcsolatba. Tehát keverik a szezont a fazonnal.
Természetesen messze nem arról van szó, amit a hangadók állítanak, hiszen a transzferek megszolgált juttatások, nem ajándékok, esetükben nem elvárható kompenzáció. A be- és kitelepítések ügyében elegendő lenne csak a történelmi tapasztalatokra hivatkozni. Ez mindig a szuverén államok hatásköre volt. Az Árpád-kori Magyarországra királyi akarattal telepítettek kunokat, jászokat, szászokat, és Spanyolországból is királyi akarat parancsolta ki a zsidókat, valamint a második világháború után a németeket is millió-, a magyarokat százezerszámra. (Erről nem születtek ENSZ-határozatok, igaz bár helye lett volna, tiltakozásra sem került sor.) Végképpen birodalmi zsaroló erőlködés a fenyegetés, hogy a migránsok befogadásának megtagadása együtt járhat a jogosan járó pénztranszferek megvonásával. Egy ilyen lépés az érintetteket azonnali ellenlépésre sarkallná a kieső összegek pótlására. Kézenfekvő lenne az EU költségvetési befizetések leállítása, de az érintett országok területén működtetett egységek fokozott adóterhelése is, ami manapság szerénynek mondható.
Mindez a valóban hasznos európai értékek lebontásával járna, az erőltetett birodalomépítés az ellenkezőjére, a felbomlás irányába fordulna. Jelenleg azonban még ott tartunk, hogy a brit kilépés sem szolgált elegendő tanulságul.
Boros Imre http://magyarhirlap.hu/cikk/91567/Uj_birodalmi_erolkodesek