A józan véleménycserét és a működő kompromisszumok kidolgozására törekvő munkát – a hétköznapi emberek számára így tűnik – felváltotta a demagóg populizmus, a másik fél szellemi-fizikai ellehetetlenítése, a gyűlölködés és a gyűlöletkeltés, a véleményterror…
A „Hogyan tovább, Európai Unió?” kérdésében az érdeklődő magyar polgár leginkább az együttműködés nemzetek feletti vagy nemzetállamok közötti formáival találkozik mint alternatívával. A nemzetek feletti koncepció – nevezzük ezt föderalistának – ellenzői Brüsszel mindenhatóságával riogatnak, az ellen harcolnak. A támogatók ezenközben kétségbe vonják a nemzetállamok létjogosultságát, közös hadseregről, egységes európai jogrendről, gazdaságpolitikáról beszélnek (gondosan kihagyva a felsorolásból a szociális ellátórendszereket). A két nézet képviselői között évtizedek óta zajló – túlzott nyilvánosságot átlagpolgári érdeklődés hiányában nem kapó – diskurzus csendesen csordogált a maga medrében egészen a 2008 és 2012 közötti súlyos gazdasági krízis, majd a 2013-tól robbanásszerűen felerősödő migrációs és menekülthullám bekövetkeztéig.
Ekkor a téma hirtelen az érdeklődés középpontjába került. Azzal a kellemetlen járulékos fejleménnyel, hogy a véleményvezéri posztokat rövid úton mindkét oldalon megszállták a populista, radikális, demagóg, fanatikus elemek. A józan véleménycserét és a működő kompromisszumok kidolgozására törekvő munkát – a hétköznapi emberek számára így tűnik – felváltotta a demagóg populizmus, a másik fél szellemi-fizikai ellehetetlenítése, a gyűlölködés és a gyűlöletkeltés, a véleményterror. A fentiek mindkét oldal kommunikációs technikáját jellemzik. Az aktuális helyzet immár korántsem tekinthető vitának. Az üvöltöző hordószónokok, az ideológiájukat egyedül üdvözítőnek tekintő guruk szó szerint a másik oldal szócsöveinek betömésére törekednek.
Ez éles ellentétben áll a második világháború után az európai népek együttműködését megalapozni igyekvő 1948-as hágai kongresszus alapelveivel. Ekkor még hatott az ismert mondás, azazhogy az emberiség hajlandó az együttműködésre – miután minden más lehetőséget kimerített. Hágából vezetett az út az Európai Unió megteremtéséig, ahová a kelet-európai országok is bebocsátást nyertek. Az, hogy ki miért lépett be, vagy hogy egy adott kormány- vagy államfő történetesen a Jean Monnet által javasolt föderalista, netán a Charles de Gaulle pártolta nemzetállami együttműködési modell mellett tette le a garast – nos, ez senkit nem érdekelt. Nota bene, senki nem tartotta fontosnak, hogy erről akár csak véleményt nyilvánítson. Mindmostanáig.
Gazdasági szempontból a fordulópontot a görög krízis és annak kezelése jelentette. Az EU szorosabb egységét, az euróövezet együttműködésének föderalista alapokra helyezését szorgalmazó német kormány pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble vérbeli ultranacionalista módjára értekezett a dologtalan, lusta mediterrán fajzatokról, demagóg módon elhallgatva a hitelezők és a Görögországot az euróövezetbe bebocsátó döntéshozók felelősségét. Schäuble – és vele karöltve a német kormány többi tagja – elegánsan megfeledkezik a görög válság „kezelése” során keletkezett, a német zsebekbe folyó haszonról, és a mai napig pénzügyi gestapósként viszonyul bármiféle, a görög lakosság szociális helyzetét érdemben javító, terheiket könnyítő megoldási javaslathoz. Őszintén remélem, hogy a szeptemberi német választások fordulatot hoznak. Ellenkező esetben ugyanis minden, az európai egységről, az értékek védelméről és a hasonlókról szóló német kormányoldali kijelentés alapjában marad megkérdőjelezhető.
Már ez az egy példa is kellő muníciót szolgáltat a nemzetállami együttműködést mint kizárólagos formátumot hirdetőknek, akik között az utóbbi időben sajnálatos módon igen kevés józan érveket hangoztató és történelmi tapasztalatokra építő szónokot találunk. Politikai oldalról nézve az általuk szintén egyedül üdvözítőként hirdetett nemzetállami modell hatásairól is megoszlanak a történészi vélemények. Alvajárók című kitűnő művében Christopher Clark idézi Frantisek Palacky cseh nacionalista történészt, aki úgy látja, a Habsburg Birodalom lerombolása nem a csehek felszabadulását, hanem egy egyetemes orosz monarchia létrejöttét idézné elő. „Természetes és történelmi okok ösztökélnek arra, hogy Bécsben igyekezzem föllelni azt a központot, amely népem békéjének, szabadságának és jogainak a védelméért felelős” – mondta Palacky. 1848-ban. És mi történt száz évvel később?
A föderalisták szerint a birodalmak összeomlása után létrejövő nemzetállamok több gondot okoztak, mint amennyit megoldottak. Példának az Oszmán Birodalom felbomlása utáni Balkánt, a Szovjetunió szétesését követő ukrán, grúz, örmény, azeri, illetve a jugoszláv államszövetség megszűnése nyomán kirobbant – részben a mai napig „éles” – konfliktusokat szokták említeni. És joggal. Nekik is megvan tehát a muníciójuk.
A nemzetállam kétélű fegyver, hozzá nem értő, demagóg kezekben súlyos, időnként halálos sebeket okoz. Ezzel kell számolni mindazon esetben, amikor a nemzetállam eszméjére alapítva gyűlölködő, demagóg, totalitárius elemeket előnyben részesítő kommunikációs kampányok dübörögnek a rend nevében. De a másik oldal sem különb. Véleményterror, tudományos karrierek ellehetetlenítése, munkahelyekről való kirúgás politikai-kulturális nézetek miatt – és így tovább. A józan észnek egyik fél sem oszt lapot.
Az oldalak effajta összecsapása nem zárulhat az érintett államok polgárai számára kielégítő eredménnyel. Hiszen ha a háború így folytatódik, a vesztes egész Európa lesz. Ki többet, ki kevesebbet veszít, de senki sem nyer. Akinek több van, kevésbé érzi meg. Aki szegényebb, az szállhat a hajóra, és indulhat ismét az Újvilág felé. Bárhol legyen is az.
Torba Tamás (a szerző közgazdász) forrás: https://mno.hu/velemeny/velemenyterror-mindket-oldalrol-2410323?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201708