Vabankot játszik ma az „Erkölcs és Szabadság Őrének” álarcában mutatkozó brüsszeli kártyabanda...

Mindent egy lapra tesz fel, pedig az ilyesminek nem szokott jó vége lenni. De mindig akadnak megrészegült szerencsejátékosok, akik nem bírnak magukkal. Az egész bankért játszanának, s mindent kockáztatnak, már az sem érdekli őket, ha veszítenek. Sőt, talán már az sem, ha nyernek. Túl nagy a tét: felfoghatatlan. Európa sorsa. Hamis mentorok súgására hallgatnak, akiknek éppen az az érdekük, hogy minél nagyobb legyen a tét, s a döntő pillanatban vesszen minden. Vesszen Európa. Mindenét veszítse, s mint szokás ilyenkor, pusztítsa is el önmagát, s ha nem teszi, majd „segítenek” neki. Ez tényleg felfoghatatlan, érteni alig lehet, legfeljebb érezni. Szaga van. Valakik eljátszanák azt, ami nem az övék, sőt, rosszabb: a miénk.

A vabankig eljutó játékosok szinte mindig kidolgozott tervvel, ideológiával, „szisztémával” ülnek az asztalhoz, biztosak magukban. Sokan a sors kegyeltjeinek tartják magukat, kiválasztottnak, akit tenyerén hordoz a szerencse, ami szerintük nem is pusztán szerencse, hanem tudás, a gondviselés akarata, a bölcsek kövének sugárzása, amely kizárólag rájuk irányul. Nem is érzik a veszélyt, de ha érzik is, bizsergető izgalom fogja el őket. Alig tudnak már félni, mert megszabadultak minden felelősségtől. A vabank a végtelen önzés, egoizmus, a senkire és semmire tekintettel nem lévők elszakadása a valóságtól, valami kábult állapot. S a kábulat fertőző. Sokan állnak a mindent kockáztató játékos mögé, szurkolnak is neki, hiszen milyen bátor, micsoda nagy ember: mindenét kockáztatja! E mostani brüsszeli játékos mögött is állnak kábult csoportok, ájuldozó szellemi prostituáltak, s mindenféle hazardírozó népség. A slepp, ahogy régebben mondták. Tapsolnak, és csörögnek az ékszerek a csuklójukon.

Csakhogy itt nem arról van szó, hogy a játékos mindenét kockáztatja, hanem mindent. Sőt: mindenünket. Nem a luxemburgi vagy a belga nemzetet. „A” nemzetet kockáztatja. A miénket is. A nevünkben szól, pedig erre nem kapott zsetont. S mivel vabankot játszik, előáll a rettentő csapda. Ha veszít, végünk, de ha nyer, akkor is. Vagy a bank visz mindent, vagy a hazardőr. Itt húzódik a valódi törésvonal ma Európában: látjuk-e ezt vagy sem. Történelmi okoknál fogva Közép-Európában többen, Nyugaton még kevesebben látják. Meggyötörte Nyugat-Európát a felsőbbrendűség nyílt vagy álcázott átélése. Ennek csak egyik eleme az évszázados gyarmatosítás, amelynek gazdasági előnyei nyilvánvalóak, s így egyetlen nyugat-európai polgár sem mondhatja, hogy őt nem érinti ez a sötét múlt. Nem vett részt semmiben, nem részesedett a haszonból. Akár egy kis rabszolga-kereskedelemből. S máris az óceán túlsó partján vagyunk.

Mivel a felsőbbrendűség hazug, embertelen és kizárólag erőszakra épülő „szisztéma”, így nyugaton azt kezdték érezni az emberek, hogy maguk is részei ennek a bűnnek. S voltak, akik ezt hamar felismerve, állandóan emlékeztették is őket erre, ostorozva a jólétüket, a „fogyasztói kapitalizmust”, az egész „szisztémát”. Néhányan, megfogadva a tanácsot, ki akartak lépni, megőrizve egyéniségüket. Keveseknek sikerült. Csak azoknak, akik befelé tudtak fordulni, a hit, bölcsesség, megnyugvás felé. Mások maoista uniformisba bújtak, s az uniformizáltság megmaradt máig vezérelvükként. Legtöbben visszaléptek a rendszerbe, s ma meghasonlottan ebből élnek. Élvezve a „szisztéma” minden gazdasági előnyét, mára a szellemi talajvesztés olyan fokáig jutottak, hogy elpusztítanák a nemzetet és a szabadságot is. Hiszen az ő szabadságukat már rég eladták zsetonért, s most a másokéra fáj a foguk. Ezt súgják innen is, onnan is, és még mást is. Hogy ez hasznos. Hasznot eredményez.

E két elem leginkább a németeknél illeszkedik egységbe. Mert ők nyíltan és brutális formában hirdették meg felsőbbrendűségüket rettenetes pusztítást végezve, ráadásul itt, Európában. A (nemzeti szocialista) Németország ma is a gonosz birodalmának megtestesítője, és az is marad, amíg német nemzet lesz a Földön. Szabadulni ettől már-már érthető törekvés. (Az egész történet mozgatóit ott kell, azoknál keresnünk tehát, akik egyetlen alkalmat sem mulasztottak el hetvenhárom éve, hogy a német népbe beletöröljék a csizmájukat.) Ugyanakkor a németek a „fogyasztói kapitalizmus” legmagasabb szintjére is eljutottak, gazdasági erőben mára messze megelőzve minden más európai államot. Ehhez már évtizedek óta felhasználtak külföldi munkaerőt, de most túl messzire mentek a szinte korlátlan „befogadással”. „Humanitárius nagyhatalom”: ez talán lehetnek. S ők nagyhatalom akarnak lenni. Hogy ennek rossz vége lesz, azt a még mindig jó szimatú angolok jelezték távozásukkal az Európai Unióból. Ennek a lépésnek a jelentőségét aligha lehet túlértékelni.

Hogy mi lesz ez a „rossz vég”? A németek gazdasági eszközökkel maguk alá gyűrik egész Európát? Most nem a maguk nemzetét a többi fölé emelve, hanem mindet felszámolva, így megszabadulva makacs megbélyegzésüktől is. „Európai nép” nem lesz, de valamiféle nemzetek feletti új „Pax Europaea” lehet, ahol mindent a (német) gazdasági érdek határoz meg. Mivel már tanultak a történelemből, ehhez jól megfizetett asszisztensnek képzelik Franciaországot. Aki a tandemen hátul ül, próbáljon meg vezetni, irányítani. Onnan legfeljebb tekerni lehet. Macron alkalmas balek erre a szerepre. Mindent félreértve ő szólít fel, hogy Németország csatlakozzon nagy ívű nemzetek feletti elképzeléseihez!

Akárhogy is, a németeknek szükségük van az uniós fügefalevélre. Macron viszont olyan átlátszó, hogy nem leplezheti a biológiai nemét ennek a kísérletnek. Az angolok, magyarok, lengyelek, csehek, olaszok – mármint a nép – nem lelkesednek. Legalábbis egyelőre ők mondták ki hangosan. Vannak, akik csendben dolgoznak, de nemzeti létüket soha nem fogják feladni. Akkor mégis hogyan lehetséges, hogy vabankot játszik Brüsszel a nyálkás csápjaival? Mindent kockára tesz, Európa nemzeteit, kultúráját, gazdaságát, biztonságát, hitét, jövőjét? Sőt azokat a nagyszerű eredményeket, amelyeket az Európai Unió alapítói megfogalmaztak és meg is valósítottak? A nemzetek békés, értelmes, hasznos együttműködésének közös Európáját. Amelyből így is jóval többet profitáltak a centrum országai, de amelyben esély és lehetőség nyílott a többieknek is a felzárkózásra, tehetségüktől és adottságaiktól függően.

Miért is ez a vabank? Miért is tesz fel mindent egy lapra ez a brigád? Karl Marx érdemeit méltatva, álszent arccal hazudva, hogy a marxizmus és a kommunista bűnök között nincs összefüggés? Van ugyanis más forgatókönyv is: a teljes káosz, terror, polgárháború, vallásháború… Mert nem hisznek Európában. Nem hisznek az emberben. A szabadságban. Nem hisznek semmiben, még létezésük értelmében sem. Istenben. A szeretetben. Rettenetes tehetetlenségi erő hajtja őket, a kapzsiság, a bűntudat és a sérthetetlenek rettegése. A brüsszeli kártyabanda már csak önmagáért erőlteti a vabankot, önmaga létéért, túléléséért. Bármilyen áron. Volt már ilyen a történelemben. Amikor egy a valóságtól elszakadt csoport a maga ámokfutását nevezte politikának, a maga vereségét tragédiának, a maga akaratát a népakaratnak, a maga basáskodását demokráciának, és a maga értelmetlen vízióit az egyedül üdvözítő jövőnek. Micsoda vabank volt a két világháború! A nemzeti szocializmus a kommunizmus kísérlete. De az semmi volt – végül is legyőztük – ahhoz képest, ami most készül.

Nagy szégyen lenne, ha Európa egy ilyen vabank áldozata lenne a huszonegyedik században. A mi Európánk. Akik tehetnek ellene, maguk az európai nemzetek. Ezért igazi szép magyar küldetés segíteni Európában jól látni. S akkor talán sikerül összhangba hozni értéket és érdeket, múltat és jövőt, egyedit és egységest, emberit és istenit. Egészen biztosan sikerül. A megrészegült szerencsejátékos kezéből pedig még idejében ki kell venni a zsetont, és diszkréten ki kell vezetni a teremből. De a legfontosabb mégis az, hogy a felbujtó, sugdosó patkányuszítóknak és a sleppnek is mennie kell. Régen tudjuk ugyanis, hogy minden „kaszinóban” mindig, mindenkor a bank nyer, de ott sem szeretik a vabank kalandorait.


Szerencsés Károly
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/118604/Vabank