Most lenne szükség sok boldog emberre, most, amikor a korszellem minden hatásában az elkeseredést, a depressziót, az izgatottságot hirdeti. Nem elég ilyenkor erősnek lenni,  okosnak, fegyelmezettnek: ilyenkor kell boldognak lenni…

Háborúkat követően szokott ilyesmi előfordulni, hogy a mérhetetlen szenvedés és félelem után az emberek szinte remegnek a szeretet, szerelem, a boldogság után. Olyankor születik a sok kisded, mintha az Isten ki akarná javítani az ember tökéletlenségét, gyilkos hibáját. Megbocsátás ez a részéről minden ilyen helyzetben. S ebből a makacs, akaratos boldogságvágyból születnek hatalmas teljesítmények az egyén, a család, a nemzet sorsában. Így volt ez az első világháborús összeomlás után is, és így a másodikat követő apokaliptikus állapotokat követően is. Hiszen ilyen helyzetekben elég, hogy az ember él, s olyan jó látni, hogy más is túlélte a szörnyűségeket. S könnyebb egymásba kapaszkodni akár a legmostohább körülmények között is.

Sok boldog emberre lenne most szükség, bár még tart a háború, vagy igazából el sem kezdődött. De éppen ezért! Boldog emberek nem háborúznak. Óvják, vigyázzák egymást, a boldog ember magához ölelné az egész emberiséget, nem tud ártani. A boldog ember nem tud gyűlölni, hazudni. A boldog ember mosolyog, szép tervei vannak, nem gondol a halálra, nem görcsöl győztes ideológiákról, inkább elmereng, hogy „rózsafelhők úsztak át az égen”.

De hát miféle háború? – kérdezhetnék önök. Mások meg felhorkannának: és egyáltalán, mi az a boldogság? Van az a klasszikus definíció a háború fogalmára: „a politika folytatása más eszközökkel”. Igen, ebben mintha már benne lennénk. Kicsit más ez az új háború, nem harckocsihadosztályok, bombázó repülőgépek és marcona katonák keserítik életünket, de a politikát bizony már sokan „más eszközökkel vívják”. Értelmes parlamenti vita, tisztességes választási kampány, korrekt tájékoztatás? Van, akiknek ezek már rég elavult dolgok. Verbális erőszak, utcai tömegharc, fegyveres terror, technikai manipulációk, cenzúra, csalás. S ami ellen aligha van védekezés: a hír rémuralkodása.

A hír és rémhír, ami mindenkihez eljut, s mindenki meg is osztja véleményét egyetlen információ alapján mindenről. Mert ért hozzá. Tudósabb a tudósnál, felkészültebb a sportvezetőnél, okosabb az orvosnál, szenzibilisebb a művésznél, vagy csak trágárabb és ordenárébb mindenki másnál. S amint elmondta véleményét, már jön a licit. (Legkiábrándítóbb terepe a politika.) Háború ez, tragikus háború, amely elvonja az embereket a mértéktartás, a gondolkodás örömeitől. Leginkább magával háborúzik az, aki más becsületében tesz kárt, hazudik, nem tisztel sem Istent, sem embert, sem apát, sem anyát, sem gyermeket. Vajon van-e akár egyetlen boldog ember is közöttük? Nem hiszem.

De hát mi lehet az a boldogság? – kérdezik vágyón és lemondón egyszerre. Igen, ennek a meghatározásával súlyos nehézségek vannak. Talán nem is lehet definiálni, nem is kell. Minden kísérlet csak nevetséges okoskodás. De talán mindannyian éreztünk már ilyet életünkben. Ki rövidebb, ki hosszabb ideig. Az öröm, az elégedettség még nem boldogság. Talán a bölcsesség? Rögeszmék börtöne? Én a boldogságot csak két értelemben tudom elképzelni. Az egyik az a bizonyos „Istenhez hanyatló árnyék”, vagyis szellemi és lelki átlényegülésünk, a kapcsolat létrejötte a Teremtővel. Van erre módunk nekünk is, akik nem zuhanunk bele a hit tövises örvényeibe. Akkor is, ha egyoldalú a kapcsolat, vagy annak látszik, mert válaszokat hangokkal, szavakkal nem kapunk. Nem is kell várnunk ilyesmire. Hiúság azt hinni, hogy mindenkihez szavakkal szól az Isten. De valahogyan szól, ha a hála és az ima révén közelítjük. S ezek által boldogságot kaphatunk. Ez nagy kegy. Most sok ilyen emberre lenne szükség, imádkozó, boldog emberekre. Önmagunkért, szeretteinkért, nemzetünkért. Nemcsak itt Magyarországon, de szerte Európában s a világban. S ezt a háborút el is fojthatnánk, ha együtt rezdülne a világ jobbik része – szabad akaratából – a béke felé, az öröm felé.

A boldogság másik értelme szorosabban kapcsolódik a földi létünkhöz. Könnyebben is jön, meg nehezebben is az előzőnél. S hamar el is illanhat. Ehhez szerelem kell, s az előbbivel rokon kölcsönösség: boldoggá tenni valakit szerelemmel, ami jó esetben együtt jár azzal, hogy minket is boldoggá tesz a szerelmünk. Nem mindig ilyen harmonikus a világ, fogékonyaknak is kell lennünk az örömre, tennünk is kell érte, én mégis úgy érzem, hogy biztosan megtalálja egymást minden szerelem, valahogyan megtalálja egymást minden boldogság. Éppen ezek a mostani háborús bolondságok nehezítik meg nagyon, hogy fiú és lány, férfi és nő kitárja lelkét egymás felé, és átélje a csodát. Lélek, szellem és test egymásba gabalyodását, amely – higgyék el – akár egy életen át is tarthat. S azon túl is. Ez is a boldogság. S persze tarthat csak rövid ideig, ha a körülményeket nem vagyunk képesek a javunkra alakítani, hanem csak inkább a körülményekhez szegődünk. S még emellett is mennyi kísértés nehezíti dolgunkat. Rengeteg bánat és tragédia forrása ez, amióta társadalomban él az ember. De a tiszta szerelemről – mondom ezt végtelen magányomban –, nem fogunk lemondani soha.

Most lenne szükség sok boldog emberre. Most, amikor „könnyű fogságban” vagyunk milliók, s a halál markában százak és ezrek. Fogságban vagyok én is, és sorsomból fakadóan túlságosan közel az utolsó kikötőhöz. Nem háborúzok. De látom a direktóriumi tagságokra pályázó kis akarnokok napi harcát. Mintha nem is itt élnének köztünk, hanem valahol emigrációban. Emigráltak a magyar valóságból, de nem csak innen, emigráltak a Föld nevű bolygóról is. A kereszténységből, a Mengyelejev-táblázatból, a gravitációból is. Csak a Facebook-oldaluk ragyog. Majd egyszer, ha visszatérnének – ígérik –, ketrecben mutogatnák ellenfeleiket, s pezsgőznének haláluknál, mint egykoron Kádár János Rajk kivégzésénél. Nagyokat nevetnének térdüket csapkodva, hogyan verték át a népet. S majd menekülhetne mindenki, mert felfüggesztenék azt a jogállamot, amit ma annyira hiányolnak.

Hát ezért kellene most sok boldog ember. Mert a boldogság már meggyőződés. Bánat helyett öröm, halál helyett élet, káosz helyett rend. Főleg a fejekben. Nem szeretem, a nagy összeomlás-váteszeket. Túl nagyra nőttek. Az összeomlás nem pusztulás. Összeomlani birodalmak tudnak, de valójában még civilizációk se, s főleg nem az emberi értékek. Megújulni, átalakulni szükséges. De nem halált prédikálni. Nincs cél nélküli kor – a mienk sem az –, nincs vége a műveltségnek, az ember nem ernyed el. A bennünk ma is mozduló őseink több ezer éves, sokgyökerű kultúrájának bűvölete sokkal erősebb. Van célunk, műveltségünk, erőnk. Nekem is van. Persze roncsolódtunk. S ma ez a roncsolás elemi erejű. Kosztolányi Dezső nyilatkozta egykoron, hogy: „Nagy csőd előtt állunk, semmiben sem hisznek az emberek, nem lehet hit nélkül élni s hitünk meg nincs.” Hányszor hallottam ezt és hallom ma is. És nem igaz. Ezt sulykolnák belénk mindig, akik nem hisznek a boldog emberben.

De makacs az ember. S a legmakacsabb a boldog ember. Őt nem lehet kizökkenteni. Hegyeket tud megmozgatni. Nem vész el a káoszban. Nem hit nélkül él. Nem háborúzik. Nem sértődik meg a világra. Csak szereti.

Jövőnk záloga a boldog ember. Fiatal vagy tapasztalt, mindegy is. A boldogságnak most csak két legfontosabb forrását emeltem ki. S nem szóltam a gyermekről, az alkotásról, betegség leküzdéséről, egy vers, novella vagy freskó élvezetéről, vágyak beteljesüléséről, mint a repülés, a siker, a közösség építése, egy hivatás magas szintű szolgálata, a segítés szándéka. Egy kis csíny. Egy kis szökés. Egy álom. Egy emlék. Nem szóltam egy illatról, ködről, derengő fényről, darvak vonulásáról, a zenéről. Tudom, hogy lehetetlen dologra vállalkoztam. Boldogságot tanítani nem lehet. De talán akarni lehet és szabad, főleg tölgyek alatt megpihenve. Kis borzongató izgalmat érezve, s a jobb részt magunkból el soha nem engedve.

Szerencsés Károly
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20201121-a-jobb-reszt-el-ne-engedd