Nem hiszek a véletlenben. Nekünk kell a Földön hinni a szépségben, s a szennyet eltakarítani...

Vajon van-e valamilyen misztikus jelentése annak, hogy bizonyos dolgok összekapcsolódnak az emberi időszámítás keretei között? Például, hogy a híres-hírhedt kiegyezést a Habsburg császár és a magyar nemzet között ugyanazon a napon, július 28-án írta alá Ferenc József, mint az Osztrák–Magyar Monarchia hadüzenetét Szerbiának, amellyel megkezdődött az emberiség addigi legnagyobb háborúja? Véletlen? Vagy talán láthatatlan, inkább nagyon is érthető logikai összefüggés lebeg a kettő között? Esetleg sötét, démoni erők összeesküvése? Az 1867-es okmány létrehozta a dualista Osztrák–Magyar Monarchiát, az 1914-es hadüzenet legfontosabb konkrét előzménye volt a bukásának. Épp így jött ki? Figyelt erre valaki? Nem hiszek a véletlenben, a szükségszerűségben. De érzem a kifürkészhetetlen, mindent átfogó akaratot.

Kiegyezésről és hadüzenetről is sok kortárs kimondta, végzetes tévedés volt, mégis megtörtént. Mi az, hogy megtörtént? Meg kellett történnie! A szabadságharc brutális leverése után a Habsburgok nagy erőkkel fogtak hozzá az önálló magyar államiság felszámolásához, az egységes birodalom megteremté-séhez. Az országot provinciává süllyesztették, a nemzetet nyelvében, kultúrájában korlátozták, Horvátországot elszigetelték, Erdélyt, a Délvidéket elcsatolták, az ellenünk fordult nemzetiségeket tovább hergelték. Fogyott az erő az ellenállásra kívül is, az emigrációban, belül is, a passzív rezisztenciában. Árulás, korrupció, besúgás. Öngyilkosság, önpusztítás. Borongás, búsongás, „eltorzult magyar alkat”. A nemzethalál víziója soha olyan erős nem volt, mint akkor. Pedig hol volt még a huszadik század?!

Hiszen árulásnak vélték sokan Deák Ferenc, Andrássy Gyula és a többiek kiegyezési szándékát. Nem baj: a tárgyalásnál csak úgy lehetett esélyünk, hogy mögöttünk volt a szabadságharc sok nagy győztes csatája. Az ellenállás is pislákolt még Világos és Arad jussán. Ingyen nem adnak semmit. A megszorult Habsburg császár tárgyalási hajlama ezért mozdult meg. Vérében érezte a remegést, Bocskai, Rákóczi, Kossuth idejéből, amikor a magyar seregek közeledtek Bécs felé, s menekültek Linzbe, Olmützbe. S felderengett az értelmes kiegyenlítés, a remény. Vajda János is hihetetlent álmodott: „A holt szeme félig nyitva; / Hátha meg nem volna halva, / S lehetne még valami…”

Deák Ferenc tudta, hogy nekünk soha nem volt hova menekülni, átvészelni a nehéz időket. Pusztulásig harcoltunk, vagy befelé éltünk már nagyon régóta. Az oroszokat ha sarokba szorították, ott volt nekik a végtelen keleti sztyeppe. Moszkvát, ha elfoglalták, maradt Szentpétervár (nagy ötlet a két főváros!), s ha ott is az ellenség gyülekezett, az Urál, s azon túl még Szibéria is. A románok, akiket tönkrevertek 1916-ban, hadseregüket Besszarábiában (Moldova) „teleltették”, hogy mikorra mi kivérzünk, beosonjanak Erdélybe, majd egészen Budapestig. A szerb hadsereg is, bár az ország odalett, a Balkán mélyére vonult, s ott várta ki a kedvező alkalmat, hogy aztán előbújjon, s Pécsig – kedve szerint Bajáig – masírozzon. A megalkuvás, majd a kivérzettre támadás régi taktika volt. Hullarablás? Csakhogy „a holt szeme félig nyitva”…

A törökök is visszavonulhattak erőt gyűjteni Kelet-Anatóliába, a franciák a másik nagy háborúban a gyarmataikra mikor már Párizs is elesett. S akiknek itt a környékünkön lehetőségük volt – csehek, lengyelek –, alakíthattak „emigráns kormányokat”, hogy majd győztesen kerüljenek ki a háborúból. A mi végtelen pusztánk már csak álmainkban, honvágyainkban létezett, Besszarábiánk, mély Balkánunk, Anatóliánk, emigráns kormányaink szerepét a kultúránk vitte. Dalaink, legendáink, táncaink, nyelvünk, költőink. Oda tudtunk mi visszavonulni, a versbe, dalba, összefonódó mozdulatba. De meg is volt a vérrel írt üzenet a legnagyobbtól: „Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez!”

Deák Ferenc nem ment el Ferenc József koronázására. Tudta, miért. Nem „kiegyenlítés” történt, csak „kiegyezés”. Valójában ez volt az oka annak, hogy a nemes szándék kilátástalan helyzetbe hozta a nemzetet. Zsákutca? Misztikus egyezések? Az első világháborút – és a Habsburg időszámítást – lezáró trianoni békeszerződést magyar kormányfő nem akarta aláírni. Még kormányfő sem akart lenni senki, amikor ezt valaki megteszi. Pedig alá kellett írni, megtörtént. Meg kellett történnie! Nem volt hová visszavonulni. Nem volt vákuum a határainkon, nem volt szövetséges katonai erő, nem volt végeláthatatlan messze távlat. Simonyi-Semadam Sándor vállalta a miniszterelnökséget. Az aláírás Benárd Ágost osztályrésze lett 1920. június 4-én. Semadam Sándor száz napig sem volt miniszterelnök, és huszonhat év múlva, pontosan június 4-én hunyt el. Nem volt már fiatalember, elmúlt nyolcvan, de mégis? Egyazon napon? Véletlen? Vagy rejt valami kifürkészhetetlen üzenetet a kirohadt erdő fölött a köd? És ki üzen? És mit üzen? A békeszerződés első paragrafusa így kezdődik: „Tekintettel a kényszerhelyzetre…” Nemzethalál? Torz magyar lélek? Zsákutca? Embernél talán igaz lehet, pillangólét csupán, mi jár, de nem így egy nemzetnél. Együtt az idők végezetéig átélheti a történelmet, feltéve, ha léte tényleg mindennapi néphatározaton – akaraton – nyugszik.

Misztikus egybeesés? Több generáció „ünnepelte” – ünnepelte a fene – április 4-ét. A „felszabadulást”, sőt „legnagyobb nemzeti ünnepünket”. A szovjet–magyar barátság napját. Én viszonylag korán megszabadultam a képmutatás kényszerétől. Már több mint negyven éve tudom, hogy ezen a napon állapították meg a magyar–szlovák határokat Kárpátalja visszavétele és a „magyar–szlovák kis háború” után. Amit megnyertünk. Én ezt tudtam, s csak mosolyogtam, amikor a Szovjetunió érdemeit taglalták az „elalélt nemzet gyors talpra állásáért.” Száz hosszú jajban végződő formában. Rossz álom, ismétlődő keserű szájíz ébredéskor. Megnyertük? Felszabadultunk? Az akkor szerzett területen ma Ukrajna és Szlovákia osztozik. Részvétlenség: győzelem és vereség, hiába, nincs vákuum, nincs egy végeláthatatlan távlat. Nincs egy szív legmélyéről kiszakadó sóhaj, nincs óceán felett szikrázó reggel.

Misztikus egybeesés. Vajon tudta-e a pápa, hogy a Mindszenty bíborosnak éppen a letartóztatása huszonötödik évfordulóján kézbesítették a levelét, amelyben megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket? Tudta-e ezerkilencszázhetvenhárom karácsonyán? Hogy az egyházáért, nemzetéért – felé hajló tömjénsátorban – tanúságot tévő apostol kapta azt a levelet. Aki letartóztatása előtt rendelkezett arról is, mi történjen az egyházában, ha keresztre feszítik?! És hogy egy gyilkos, aki diktátor volt emberöltőn át – bizonyos Kádár János – éppen azon a napon kell, hogy távozzon e földi létből, amikor meggyilkolt (kivégzett) áldozata jogi ártatlanságát kimondta a bíróság? Egyazon napon, s mi tudjuk – hogyne tudnánk –, hogy Nagy Imre mártírja volt a forradalomnak százakkal és ezrekkel egyetemben, de ártatlan mégsem volt. Minden sors közhírré szétszaggattatik, legtöbbször silányság szintjén.

S az egész, az egész mégis mi vagyunk, leginkább a koronázásról látványosan távol maradó Deák. A koronát Kádártól is féltő Mindszenty. A megalázkodást emberként halálig vállaló Nagy Imre. A belső kétely áldozata, Semadam. Szétszaggattatunk, mert vállaljuk is meg nem is a nehéz terhet, szét is hordattatunk, mert mennénk is meg maradnánk is, s közben úgyis a szél járásával ide-oda űzettetünk. Ezért nem állok semmiféle életműrojtozó táborokba. Nem ünnepelek, nem dalolok, nem is sírok. Valami misztikus, kifürkészhetetlen akaratot sejtek, a történelem mélyből magasba törő – s mindig visszahulló –, tompa morajlásában. Lázadást, össztáncot mindennap, lágy trillázást, nyakörv szorítását, fulladást. Nem hiszek a véletlenben. Nekünk kell ezen a Földön hinni a szépségben, s a szennyet eltakarítani. Az élet, miképp a halál, szép is. A rettenetes szenvedések közepette is. De azért, vagy éppen ezért, csodáljuk a misztikus egybeeséseket. A kifürkészhetetlen, mindent átfogó akaratot.

Szerencsés Károly
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/124455/Misztikus_egybeeses