Szembesültem azzal a már sokak által felismert ténnyel, hogy mi magyarok nagyon elégedetlen nép vagyunk. Ilyenek is voltunk már sok száz éven át, de mára mintha genetikailag kódolva lenne bennünk az elégedetlenség…
Bennem is élnek apró tüskék, minek tagadnám, s nem az „Urunk-Bátyánk Nap” jut először eszembe, hanem az uram-bátyám világ. De amíg lehet, Francesco vigasztalása jegyében próbálom nyitva tartani szívemet. Fiatalokkal beszéltem mostanában, akik megtiszteltek őszinteségükkel. Olyanokkal, akik bizonyosan nagy izgalommal várják, hogy kiléphessenek hivatásuk színtereire. Színpadra, katedrára, búzatáblába, borospincébe, irodába, műhelybe, mindegy is.
Amit kimondani tudtak, az nem az öröm, a türelmetlenség, még csak nem is a kétely, a bizonytalanság, sokkal inkább az elégedetlenség volt. Nem az elődökkel szembeni goromba ifjúság kevélysége ez. Inkább, mintha talán elvárás lenne, hogy eleve kritikusak legyenek azzal a közeggel, amelybe belépnek. Sok igazságot mondtak a fiatalok, de napokig tűnődtem – magam sorsát is felelevenítve –, nem valamiféle önfelmentés-e ez? Hogy úgy érzik, nem is sikerülhet beteljesíteni álmaikat, vágyaikat, mert ebben az országban semmit sem lehet kezdeni. Mintha ezt hitette el volna velük a történelem vagy a jelen, s még inkább a hazug önáltatás. S mintha tényleg azt vettem volna észre, itt mindenki mást akart, mást szeretne csinálni. A vízvezeték-szerelő filozofál, a taxis kész pszichológus, a bolti eladó inkább zenész, a tanár művész, a sofőr szőlősgazda, a szőlősgazda repülőt vezetne, az író politikus, a politikus viszont már pap vagy lelkész, de a pap is mintha inkább autószerelő lenne, a diplomata asztalos, az asztalos matematikus, a matematikus meg úszómester lenne. Rettenetesen elégedetlen mindenki!
Hogyan is mondhatnám most én, hogy legyetek elégedettek! Adjatok hálát, hogy a világon minden tevékenységben meg lehet találni az isteni és emberi értelmet. Anyagiaktól függetlenül. Mert nyilván az tény, hogy ma egy kezdő tanár megalázóan keveset keres, mint ahogy egy postás, kőműves, adminisztrátor vagy egy csillagász is. Nem mondhatom el, hogy minden egyes bérforintot megkétszerez, megtízszerez – tehetségtől függően – az élmény, amelyet a hivatás fontossága, öröme és világra hatása jelent. A postásé is, aki a levelet hozza születésről, halálról, a tetőfedőé is, aki a fütyülő cserepet – amelynek kisbabánk örült – mégis kicseréli, hogy az eső ne csepegjen a kiságyra. És a tanáré, művészé, papé, lelkészé is, mert történelmet írhat, minden egyes mondatával, fogékony életek tiszta, ropogós lelkére.
Meglehet erény az elégedetlenség, amelynek köszönhetjük valószínűtlen fennmaradásunkat az örök egyenlőtlen létharcban, amelyet európai megtelepedésünk előtt vívtunk s azóta is vívunk. De tényleg egyenlőtlen ez a harc? Nincs mellettünk olyan erő, mellyel szemben nemhogy a birodalmak, tengernyi népek, de még a sajtóhatalmak és bankmágnások is tehetetlenek? Nincs mellettünk száz és ezer éve, akinek a szemébe tudunk nézni, úgy ahogy senki más? Merthogy ránk néz Ő is.
Elődeink tették, amit kell. Mert mi másban is röppent az életük a vándorlás idején, mint a versenyfutásban, hogy alkalmas zugot, területet, védhető tájat találjanak, ahol békében élhetnek, s megőrizhetik magukat, gyermeküket, nyelvüket, családjukat, táncaikat, dalaikat, s megteremthetik a biztos jövőt is. S miután megtalálták, megszerezték, megszervezték, meg is védték, a mindig fenekedő ellenséggel szemben. Ma is ez a feladat, és holnap is ez lesz. Hogy ez a hágókat átlépve évszázadokon át sikerült, maga a csoda. Hála az isteni gondviselésnek, legendáinknak, ragadozó kedvünknek. Napban szarvast látó őseinknek, és olyan nagy államférfiaknak, akik a nemzet előtt álló sorsdöntő feladatokat akkor oldották meg, amikor azok valóban megoldhatóak, el nem odázhatóak, de véghez is vihetőek voltak. Kivételes pillanatok voltak ezek, amelyekhez kivételes emberek kellettek, meseszép, örömös érzékkel, eréllyel, képességekkel. Árpád nemzetsége, s a bandériumok, lovagok szép, szentekkel is ékes korszaka ez. A fundamentumokat ők rakták le, s nagyrészt ma is abból élünk, ha még megvagyunk. De mi mindig – most is – elégedetlenek vagyunk!
Talán mert a versenyfutás ezután egyre eszelősebb iramban folyt. Végső erőfeszítéseket tettünk. Nyert csaták után vesztett háborúkban karddal a kézben elestek királyaink, vezéreink, érsekeink, s a legtöbb kiváló vitézünk. Ott Mohácsnál látszólag csak annyi történt, hogy egy csatát vesztettünk, de annál mégis sokkal nagyobb lett a baj. Legyőzettünk. Kettétörtünk, leginkább saját magunk félelmei, gyávaságai és ostobaságai miatt. Alkukba bocsátkoztunk, kufárkodtunk, ügyeskedtünk, résznyereségekért feláldoztuk az országot, a nemzetet, a küldetést. Egyszercsak kicsik lettünk, mert összefogni már sehogyan se tudtunk, s tényleg úgy nézett ki az ország a hatalmas keleti és nyugati birodalom között, mint egy kis árva vitéz, akinek se vértje, se lova. Fegyver nélküli dalia, aki versenyezni akar, harcolni akar. S ha lett is volna esély, keblére mérges kígyót ölelt, s szólt: nagyon elégedetlen vagyok! Panaszkodott. Ahogy csak tudott.
Mindig megmaradt annyi erő, hogy a nemzetet mégse tudta semmilyen kígyó elpusztítani. Erdélybe húzódott, hitbe, vallásba, egyházba bújt, kultúrába, nyelvbe, dalba hátrált, sokszor erdőbe, barlangba, pusztába bujdosott, s valahogy tüzecskék mellett mégis megmaradt. Idegenben is. És termett új, nagy államférfiakat: Bocskait, Zrínyit, Thökölyt, Rákóczit, s még Hajnóczyt is! S aztán Széchenyit, Batthyányt, Kossuthot és Deákot. Elégedetlenek voltak ők is a lelkük mélyén, a rebellió évszázadainak legjava, de nem a rebellióért magáért, hanem nemzetükért s jövőért.
Kötöttek volna mindenféle kompromisszumot – többen meg is tet- ték –, de hol volt már a kompromisszumkészség a versenyben velünk futó hatalmakban? Mária Terézia országa ez, s aztán az elégedetlenség, a dac, a szembeszegülés újbóli ajándékát hozó kalapos királyé.
Ez a nép valaha minden érzésből építkezni tudott. Mert volt, kinek a szemébe nézni. Kulturális pezsgésből, politikai forradalomból, máskor dacos, akár tévelygő rugaszkodásokból is, az „eb ura fakó” mentalitásból. Nagy baj lenne, ha az elégedetlenség csak a „no menjünk…”, vagy a tükörbe nézés után a „no, nézd csak, egy hulla…” életérzésig vezetne. Az elégedetlenség a jobbat akarás természetes feltétele, de van egy nihilizmusba áthajózó, pusztító, mesterségesen keltett, erőt elfecsérlő fajtája is.
Az élet korszakait – s a generációkat is – legszebben egymásba fűző értelemnek és hitnek tanújele, hogy fiatalon is megérezhetjük az elégedetlenség értelmét. A bimbós feladatok békéjét, amelynek harmóniája vezet el az elégedettséghez. Ez a béke valójában a megnyugvás. Béke önmagunkkal, és béke a körülöttünk lévő világgal.
A megnyugvás lemondással jár. A világ megváltását másra kell hagynunk. Ez a Messiás dolga. Segíthetünk neki újra a világra jönni. Százszor megkérdezhetjük: „Mi az igazság?” De az öntudatlan elégedetlenséget jó lenne, ha elfújná a csavargó szél. Főleg ha ez a szellő zöldellő, harmatos vetések, színes virágok, fodros tavak felett fújná és hajlítaná el a tudomány által el nem ismert legelső és legfelső gondolatot.
Naponta találkozunk az elégedetlenség brutalitásával. Obszcén, végtelenül ostoba formában is. Én nehezen viselem. Talán ideges vagyok. Néger utcákon lovagolok? Valami transzcendens találkozást biztosan érzek az elégedetlenség és a megnyugvás között. Mintha nem is ellentétes érzések lennének. Ész vagy érzelem diktálja, nem tudom. Jézusé, a „názáretié” Pilátussal? Francescóé, a „szegényeké” a pápával? De ha nem sikerül a nagy találkozás egy egész életen át, a szellem akkor is termékenyen hullámzó, s nem feltétlenül elégedetlen. És szerencsére permetező, enyhítő langyos eső is segíthet, ha még fel tudunk nézni az égre.
Szerencsés Károly forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/100465/Megnyugvas
(szerk. – U.I.: nem az a gazdag, akinek sok van és még többet akar, hanem az, aki megelégszik azzal, ami van)