A kisfiú a szülei szobájában próbálgatja édesanyja ruháit, cipőit a tükör előtt, mire rányit az apja, és döbbenten megkérdezi: „Mi a frász, fiam, hát te buzi vagy?”, mire a fiú kecses kézmozdulattal odaveti: „Nem buzi, hejcegnő!” – szól az emlékeim szerint a ’90-es évekből származó vicc, melyen még pár évvel ezelőtt is óriásiakat nevettünk, amit viszont ma már nem tehetnénk meg… 

Nemcsak azért, mert lassan bűncselekménynek számítanak az ilyen „homofób” poénok, hanem mert a viccben lefestett helyzet lassan normálissá, valóságossá válik: a valóságon pedig nem illik nevetni, ugyebár.

Igen, van, amikor a valóság másolja nemcsak a művészetet, de a vicceket is: nagyon egyszerűen arról van szó, hogy a „tudományosság” vagy a „divatosság” álcáját felhasználva ma a férfiasság elnőiesítése zajlik. Ha tudálékosan akarnám megfogalmazni, azt mondanám, feminizálják a maszkulinitást: életformánk – például a mód, ahogyan nőként vagy férfiként élünk – átfogó támadás alatt áll. De itt már nem pusztán arról van szó – persze minden mindennel összefügg –, hogy a homoszexualitást normálisnak vagy a genderideológiát „tudományosan megalapozott” diszciplínának állítják-e be. Hanem, amint a SZEMlélek blog egyik szerzője plasztikusan rámutatott, arról: „a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét”. Számos, politikától függetlennek beállított fórumrendszer, „társadalmi csatorna” (pszichológia, neveléstudomány, reklámipar stb.) ma azt állítja, azt sugalmazza, hogy a férfiaknak férfiasnak lenniük bűn, egyféle lelki torzulás, melyet „kezelni” kell – mi mással, mint érzékenyítéssel és a női erények „átültetésével”.

De mielőtt rátérnénk a részletekre, szemléljük kissé szélesebb horizonton a fennforgó problémakört! Például: mit gondolunk a világ rendjéről? Én azt, hogy e rend a természeti, morális törvények alapján áll, egyféle „természetes igazságosság”, ahol a dolgok természetes rendjében minden a helyén van, vagy – ha Isten úgy akarja – a helyére kerül. A baloldali és liberális utópisták azonban a természet, a természetes rend legyőzésén keresztül akarnak eljutni az „igazsághoz”. Náluk a „természet” nem egyféle emberek feletti (vagy emberen belülről fakadó) rend, hanem pusztán a külső materiális környezet – ekképpen azon „törvények” helyét, melyeket az illiberális természettől-moráltól fogva adottnak tart, a társadalomi mérnökösködés útján előállított emberi konstrukciók átvehetik. Az, aki a józan ész talaján áll, elfogadja azt is, hogy a természetes rendből fakadóan – legalábbis az ősbűn miatt – a világ és életünk része az egyenlőtlenség és a küzdelem. („Fáradságos munkával élj (a földből) életednek minden napjaiban (…) orczád verítékével egyed a te kenyeredet.” 1Móz, 3, 17–19). Ezzel szemben az utópisták úgy gondolják, hogy mivel a „természetes rend” ilyen értelemben nem létezik, hanem csak a személyek „társadalmi beágyazottságáról” beszélhetünk, az egyes külső és társadalmi adottságok megváltoztathatóak. Az egyenlőtlenség, és valójában a különbözőségek is – legyenek azok bármilyenek, például nemiek – felszámolhatóak; a küzdés, a küzdelem, melyek alapvetően a férfiassághoz tapadó magatartásminták, archetoposzok, kiiktathatóak életünkből, sőt, a világbéke sokszínű, de egyben egyenszürke falansztertársadalma az egymás iránti érzékenység és tolerancia higiénikusságában fog kicsúcsosodni.

Mindebből persze két következtetés adódik témánk szempontjából: egyfelől az, hogy mint minden más, eddig normálisnak, öröktől fogva adottnak hitt dolog, a férfi és a nő közötti különbség is csak társadalmi konstrukció, tehát megváltoztatható, kicserélhető, a köztük lévő differencia lebontható. Másfelől pedig az, hogy mivel a két „nemi szerep” (mert ez a progresszívak szemében pusztán szerep, nem biológiai-természeti adottság) igazából csereszabatos vagy mixelhető, ezért az egyes, „tisztán férfi” vagy „tisztán női” mintákhoz kapcsolódó attitűdök, viselkedési kódok is megkérdőjelezhetőek. Ebből fakad az, hogy az eddig értelemszerűen pozitívnak felfogott, természeti és történelmi okoknál fogva a maszkulinitáshoz, a férfiassághoz kötődő jellemzőket – legfőképpen azokat, melyek a küzdelemhez, a vitézséghez, a harchoz, a domináláshoz kötődnek, és (ilyen értelemben) a lovageszményben egészülnek ki az irgalmassággal – túlzottan agresszív, erőszakos magatartásmintának nyilvánítanak.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) – 49 évvel azután, hogy levette a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról – legfrissebb útmutatójában egyenesen azt írja, hogy a „hagyományos maszkulinitás kifejezetten káros a fiúkra és férfiakra nézve”. „Tudományos kutatások” alapján azt állítják, hogy az, amit mi a világ normálisabb részén „apáról fiúra szálló tradícióknak” nevezünk, valójában egy „szexizmushoz”, erőszakhoz, kirekesztéshez vezető habitus, mely szintén a dohányzásban, ivászatban, a vegetarianizmus elutasításában és a fokozott kockázatvállalásban ölt testet. És mivel mindezzel szemben a posztmodernben erénynek a kompromisszumkészség, a „minden megoldható, csak beszéljük meg” kultúrája, a konszenzuskeresés, a megértés, a nyíltság, az elfogadás, a párbeszéd számít, ezért ezt a „mérgező” maszkulinitást terápiás módszereket alkalmazva pacifikálni kell, hogy a „megszelídített” férfiak is megtanulják kifejezni érzelmeiket, és bátran sírjanak is, ha kell. Mindennek alapja viszont – ahogy a fentiekben utaltam rá – egy küzdelemmentes, steril világ utópiája, ahol valóban nem lenne szükség az ósdi, a nyugati civilizáció egyébként is bűnös, hódító múltjára reflektáló „férfijellemzőkre”. A valós világ azonban nem ilyen – ahogy Pilinszky is megjegyezte: „Azt hirdetik, hogy minden emberi problémának van megoldása. A valóságban viszont az élet dolgainak többsége nem megoldható, legfeljebb elviselhető. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra is van szükség.” 

Sajnos ennek fel nem ismerése viszont oda vezet, hogy a nemeket és az egyes nemekhez természetes módon kapcsolódó erényeket fel akarják cserélni, össze akarják kavarni – pedig a harmóniához nyilvánvalóan nőies nőkre és férfias férfiakra van szükség –, a férfiakból pedig, ahogy Szilvay Gergely fogalmazott a Mandineren, „erélytelen androgünöket” akarnak formálni. A férfiak „kigyógyítása” férfiasságukból persze a fogyasztói kultúra termékeiből is ömlik ránk, a felnőttruhaosztályon is egyre nagyobb mértékben forgalmazott uniszex ruháktól kezdve a metroszexualitás reklámozásán át a normális maszkulinitás nyílt kriminalizálásáig. Utóbbira példa a Gillette nemrégi vírusvideója, melyben – formálisan is áttörve a márka korábbi „férfias” szlogenjét – a kertben hús sütögető, egymással civódó srácaikat szét nem választó apákat bűnösnek, a csinos lánynak az utcán utánanéző fiút pedig szexistának állítják be.

Magam nem az agresszió apologétája vagyok – szemben az egyszeri MSZP-elnökkel, aki az Echo TV munkatársának fizikai inzultálását elintézte egy „ilyen ez a popszakma” felkiáltással –, de mégiscsak túlzásnak tartom, hogy az élet természetes rendjét (igen, hogy a srácok olykor bunyóznak egymással, vagy hogy esetleg megfordulunk egy „jó nő” láttán, ennek számít) abnormalitásként állítsák be. Ugyanis ez abba fog torkollani, hogy a férfiakból túlérzékenyített, betegesen nárcisztikus, gyenge, küzdeni képtelen, infantilis, a felelősséget, tekintélytiszteletet, hierarchiát elutasító, bátortalan, cseppfolyós nemi identitású anyámasszony katonái lesznek, akik majd folyamatosan járnak panaszkodni az óvó nénihez, hogy éppen ki bántotta őket, és miért bibis a lelkük.

1993-ban került a mozikba A pusztító című film, mely egy hátborzongatóan tiszta amerikai nagyvárosban, San Angelesben játszódik 2032-ben, ahol kitört a világbéke: a férfiak nem fognak kezet egymással, mert az durva fizikai kontaktusnak számít, a káromkodásért pénzbüntetés jár, tilos a testi érintkezéssel járó szex, és a rendőröket már nem képezik ki erőszakra. Van azonban egy föld alatti alternatív társadalom, bárokkal, csúnya szavakkal és zsíros hamburgerekkel. Vezetőjük így írja le világukat egy, a múltból odacsöppent, igencsak maszkulin rendőrnek (akit Sylvester Stallone alakít): „Eleget láttam a jövőből, tudod milyen? Egy 47 éves szűz ül a drapp színű pizsamájában, banán-brokkoli turmixot iszogat, és közben azt énekli, hogy férfiasan tökéletes!” Bár ha valaki megnézi filmet, ijesztő párhuzamokat fog találni az abban lefestett disztópia és korunk tendenciái között, legyünk azon, hogy 2032 Magyarországa ne legyen San Angeles, a nők maradjanak nők, a férfiak férfiak – mindenki a maga természetes erényeivel. Mert így kerek a világ.   

Szánthó Miklós: A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.
forrás: http://demokrata.hu/szerzo/szantho-miklos