„… Ha új tatárhad, ha kufárhad özönli el a tiszta tájat, ha útaink megcsavarodnak, mint giliszta, ha rátapodnak: te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak. …” (Illyés Gyula: Haza, a magasban)
Idézhettem volna a Himnusz vagy a Szózat bármelyik szakaszát is, a lényeg ugyanaz: a hazáról, a nemzetről, Szent Istvánról szólhat ez az augusztus huszadikát méltató cikk, nem pedig a helyettük évtizedeken át erőltetett lózungokról: új alkotmányról, új kenyérről, új forintról. (Szent István napja a kommunisták számára vállalhatatlan ünnep volt, ám betiltani nem merték, csupán saját világnézetükhöz igazították – 1949-től, a sztálinista alkotmány megszületésétől a „szocialista államalapítást” próbálták meg ünnepeltetni ezen a napon.)
Az igazi államalapító Szent István királyra és a kereszténység felvételére emlékezzünk ezen a napon! Magasztos, emelkedett ünnep ez (állami ünnepeink legnagyobbika), ráadásul évről évre fényesebb – ahogyan ijesztő gyorsasággal istentelenedik el körülöttünk a világ. Kivált Európa. De mi kitartón őrizzük a lángot, a keresztény hitet, amelynek felvétele tette lehetővé, hogy megmaradhassunk, hazára találjunk a Kárpát-medencében.
Szent Istváné a dicsőség. Ahhoz, hogy ma itt vagyunk és emlékezhetünk, az ő kivételes bölcsessége és elhivatottsága kellett. Mert az valóban úgy van, ahogyan Kölcsey Ferenc írta: „Kit a sors meghívott, annak tiszta látást is ád, a kellő utat s eszközt meglelni.”
Tanulmányainkból tudjuk, hogy igazából már István apja, Géza nagyfejedelem felismerte, hogy a magyarság európai beilleszkedése, megmaradása kizárólag a kereszténység felvételével lehetséges. Nincs másik út. A folytatás is ismert. Géza beengedte a hittérítőket, és bár ő maga haláláig pogány maradt, fiát már keresztény szellemben nevelte.
Vajk, a későbbi István, akit német lovagok is segítettek trónra kerülésében, koronáért a pápához folyamodott. Üzenet volt ebben a gesztusban: azt tudatta, hogy miközben országa a keresztény egyház védnöksége alá került, nem kíván függőségben lenni a terjeszkedő Német-római Birodalommal. Már itt, ebben a cselekedetében is megmutatkozott: István az, akinek a sors „tiszta látást ád”.
Első királyunk keresztény hitre térése az első időkben nem vallási, sokkal inkább politikai célokat szolgált. Ezt diktálta az idő. Templomokat, kolostorokat építtetett, földet adományozott az egyháznak és elrendelte a vasárnaponkénti kötelező misére járást. Hordozta a keresztet. Az egyházi épületek nemcsak a keresztény hit terjesztésének, de a nyugati műveltségnek is a központjaivá váltak.
Ma úgy mondanánk: István nyitott Európa felé. Tette mindezt végtelen türelemmel. (Imre fiához írt intelmeinek legtöbbet idézett gondolata is így szól: „A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek zsarnokoskodnak.”) 1038-ban bekövetkezett halálának utolsó órájában a Boldogságos Szűzanyának ajánlotta országát. Így lettünk Mária országa, Regnum Marianum.
István szentté avatását nem siette el a pápaság. Több mint hatszáz évet kellett várnunk arra, hogy a kereszténységet Magyarországon meghonosító király – a kánonjog szerint – megkaphassa e titulust. Dacára annak, hogy országa, a Regnum Marianum ez idő alatt egymaga többet tett a keresztény Európa védelméért, mint a kontinens összes országa együttvéve. Tatártól, töröktől szinte csak a magyar végvárak vitézei védték Európát, a szabadidejüket területszerzéssel, gyarmatosítással töltő, gazdag nyugatot.
Hogy mit kaptunk vérünkért cserébe? Ígéreteken és szépen hangzó, üres szavakon kívül nem sokat. Pedig mennyit könyörögtünk segítségért a keresztény uralkodóknál – mindhiába. (A harangszót se tőlük, hanem a római pápától kaptuk Hunyadi János nándorfehérvári diadaláért.) A mohácsi csatamezőn aztán végzetesen egyedül maradtunk…
Egy korabeli regös így összegezte a magyarság európai szolgálatainak mérlegét: „Magyarország mindenét föláldozta Európáért: önmagát, jövőjét, jólétét és normális fejlődését, de mindezen áldozatért alig kapott valami ellenszolgáltatást. Európa súlyosan adós maradt Magyarországgal szemben.”
Mindmáig adós.
Ha az erős, keresztény Magyarország elbukott is, Szent István-napunkat azért minden évben megünnepeltük. Ameddig hagyták. Az 1848–49-es szabadságharc leverésétől a kiegyezésig már ezt sem tehettük, hisz Szent István király a független magyar állam szimbóluma volt. (A két világháború között ez a megemlékezés kibővült. Szent István napján azontúl már a megcsonkított országra is emlékezett a nemzet.)
A Szent Koronát sem kímélték az elszaladt évszázadok. Az „ő” hányattatott történetét is jól ismeri a magyar ember. Az a magyar ember, akinek azt is látnia kellett, hogy nem mindenkinek tetszett, amikor mai helyére, az Országház kupolacsarnokába került a többi koronaékszerrel együtt. Gúnyolták, sőt vad gyűlölettel beszéltek róla. Ezek a gúnyolódók azok, akiknek minden útjukban van, ami magyar, ami nemzeti, ami történelmünk fényes oldalához tartozik. Akik még a történelemérettségit is eltörölnék, hogy meg ne maradjon bennünk, kik voltak nagyjaink, ki volt Szent István, mit köszönhet neki a kereszténység, a nemzet.
Ezen a napon lépjünk át rajtuk, csak a szent király legyen előttünk, meg az ő intelmei fiához irgalmasságról, imádságról, türelemről, hitről. Hiszen – ahogy írta – ezek nélkül „nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen”.
Pilhál György forrás. https://magyaridok.hu/ahelyzet/kit-a-sors-meghivott-3398920/