Szerkesztőségünk kapott már hideget-meleget avégett, hogy többnyire jobbközép politikai irányultságú cikkeket posztol. Most egy ismert újságíró véleményét adjuk közre, aki más közegben mozog. Nehogy szó érje a ház elejét...
Paul Lendvai: elmúltak Orbán Viktor mézeshetei
„Az ország legnagyobb „pártja” ma korántsem a Fidesz, hanem a közömbösök, a visszahúzódók tömege. Kérdés, mekkora veszély leselkedik Orbánékra, ha ez tömeg egyszer csak megelégeli, ami itt folyik” – mondja Paul Lendvai. A Bécsben élő újságíróval legfrissebb, Új honfoglalás című könyvének budapesti bemutatóján a baloldali alternatíva hiányáról, a Jobbik-veszélyről, és persze az új honfoglalóról, Orbán Viktorról beszélgettünk.
- Új könyvének borítóján három Orbán-portré látható. Az elsőről a nyolcvanas évekbeli szakállas diákvezér mosolyog ránk, a második kép az éppen győzelmet arató fiatal miniszterelnököt ábrázolja 1998-ból, akinek ugyancsak fölfelé görbül a szája, a harmadik fotón pedig a már őszülő, homlokát erősen ráncoló, ötvenes Orbán Viktor látható. Ön szerint le tudnának ezek az emberek ma ülni egy sörre egymással? Mi a legnagyobb különbség közöttük?
- A lényeget tekintve gyakorlatilag semmi különbséget nem látok. Részben éppen erről szól az Új honfoglalás. Egyébként a kérdés szerintem nem az, hogy a hosszú hajú diákvezér hajlandó lenne-e leülni legöregebb, most 53 éves önmagával – hanem hogy a mai miniszterelnök szót értene-e a huszonéves, valahol a XIX. századi forradalmárokra emlékeztető Orbánnal. Ha hasznot húzhat belőle, esetleg ha sehogyan sem tudná kikerülni a találkozást, akkor talán leülne. Ugyanakkor tényleg azt gondolom, hogy még nincs alapvető különbség a három ember között: Orbán Viktor már 1990-ben sem érte be sokkal kevesebbel, mint ma. Vezető akart lenni. Number one. Miniszterelnök. Maradhatott volna Oxfordban is, de ő inkább hazajött, és módszeresen megtisztította az akkor még aprócska pártját mindazoktól, akik később valódi veszélyt jelenthettek volna rá. Már akkoriban is a hatalom igézetében élt – hogy egy diákcsoport vagy egy kis párt vezetéséről van-e szó, részletkérdés. A hatalom az hatalom. Én nagyjából a második kép idején találkoztam vele, 1999-ben, a frankfurti könyvvásáron, ahol Magyarország volt a díszvendég. Dedikáltam is neki Magyarok című könyvemet. Később interjúztunk is, még később pedig az alsó-ausztriai Göttweig kolostorában találkoztunk, ahol beszédet mondott, s ahol egyébként ebédkor pertuviszonyba is kerültünk. Akkortájt, 2000-ben, 2001-ben ugyanúgy járt el, mint manapság, vagy éppen az ős-Fidesz idejében: amint kényelmetlenné vált valaki a számára, egyszerűen megvált tőle. Gondoljon csak Chikán Attila gazdasági miniszterre… Aztán 2002-ben jött a legnagyobb csapás: elvesztette a hatalmat. Négy év múlva pedig újabb kudarc következett, amikor nem tudta visszaszerezni a kormányfői széket. Ez két óriási vereség. Mindkettőből fel tudott állni. Mint az igazi hadvezér a vesztes csata után, ő is képes volt újrarendezni sorait. Az meg különösen imponálónak tűnt, ahogyan 2006 után ellenzékben is képes volt megerősíteni pozícióit, bár kétségtelen, hogy ebben – saját hibái révén – Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök is a segítségére volt. De akkor is hallatlan politikai zsenialitásról tanúskodik, hogy idejében felismerte az ellenfél ballépéséből kínálkozó lehetőséget. Így lett a hazugsággal való leszámolást sürgető, önkritikus beszédből „hazugságbeszéd”, hatásos propagandafegyver Orbán kezében. És hasonlóan jó ütemérzékről tett tanúbizonyságot tavaly januárban, amikor a többi európai vezetővel együtt ő is elment Párizsba a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet után, hogy kifejezze együttérzését; de már a helyszínen olyan interjút adott az MTI-nek, amiben világossá tette, hogy a közeljövő központi kérdése a bevándorlás, a menekültprobléma lesz, s hogy Magyarország, ha teheti, nemet mond erre az egészre. Ez a két példa szerintem nemcsak politikai érzékét, tehetségét jellemzi jól, de cinizmusára is bizonyíték.
- Ha nincs Őszöd, nincs kétharmad?
- Azt nem tudhatjuk biztosan. Azt viszont igen, hogy élete legnagyobb ajándékát éppen legfőbb politikai ellenfelétől kapta Orbán. Attól az ellenfelétől ráadásul, aki nem sokkal korábban, a választási tévévitában óriási fölénnyel megverte őt. Képzeljen el egy ökölvívót, aki a bajnoki címért folytatott meccs második menetében a földre kerül, de aztán valahogy összeszedi magát, és az egyébként erősebbnek tűnő ellenfél pillanatnyi gyengeségét kihasználva a következő menetben hihetetlen technikai KO-val győz. Valahogy így látom én ezt a párharcot… Amikor alkalmam volt rá, Gyurcsány Ferencnek is elmondtam, hogy hallatlan politikai hibának tartom azt a beszédet. Persze, a szocialisták valószínűleg ettől függetlenül is elvesztették volna a 2010-es választásokat: hiányzott belőlük a képesség egy következetes, okos gazdaságpolitikára.
- Mit válaszolt erre Gyurcsány?
- Nyilvánvalóan más véleményen volt. És azt hiszem, meg is sértődött egy kicsit. De a politikai barátság, legalábbis a szimpátia alapja az őszinteség. És ettől a ballépésétől függetlenül is azt gondolom, hogy Horn Gyula óta messze Gyurcsány a legtehetségesebb baloldali politikus.
- Jelen időben fogalmaz. Még ma is így gondolja?
- Még inkább, mint valaha. Szerintem Gyurcsány kizárólag azért mondott csődöt miniszterelnökként, mert túl korán, túl gyorsan, igazi tapasztalatok nélkül került a kormányfői székbe. Ráadásul a rafinált, mindenre elszánt ellenzék mellett – amely őt nem ellenfélnek, de kimondottan ellenségnek tekintette – a saját pártjának vezetői is folyamatosan azzal voltak elfoglalva, hogyan tudnák mihamarabb kiebrudalni a parvenü miniszterelnököt a szocialista elitből. Hogy mekkora hatásfokú volt ez az „együttműködés”, azt jól mutatja, hogy még ma is gyakran egyszerre hallani politikusok, újságírók, elemzők szájából, hogy Gyurcsánynak és Orbánnak is mennie kell! Ami ostobaság, hiszen Orbán nyilván nem fog menni – Gyurcsány pedig nyilván nem fog jönni már.
- Hogyan látszik a szomszédból, milyen állapotban van ma - könyvének eredeti címével élve - Orbán Magyarországa?
- A gazdaság állapota kétségtelenül katasztrofális. Ezt nem én mondom, hanem olyan magyar közgazdászok és tudósok, mint a már említett Chikán Attila, Mellár Tamás vagy Solymosi Frigyes…
- Egyikük sem vádolható balos elhajlással.
- Hát, nem – hiszen azért idézem éppen őket. Az ő józanságukkal szemben aztán ott van Matolcsy György, aki az egyik mámoros pillanatában azt találta mondani, hogy Magyarország 20 éven belül beérheti Ausztriát. Az osztrák közgazdászok, különösen a kelet-európai térség szakértőinek körében általános derültséget keltettek a magyar jegybankelnök szavai, sőt olyan is akadt közülük, aki Matolcsy elbizakodottságát egyenesen Hruscsovéval állította párhuzamba, aki a hatvanas években azt mondta, a Szovjetunió 1970-re túlszárnyalhatja majd az Egyesült Államokat. Az is nevetséges megállapítás volt, ez a mostani is az, hiszen – kétségtelen problémái dacára – Ausztria még mindig Európa harmadik leggazdagabb országa. Nem mintha az osztrákok úgy általában tehetségesebbek volnának a magyaroknál. Csakhogy Ausztriában nem sző mindent úgy át a korrupció, mint Magyarországon, és hát a politikai elit is jobb állapotban van odaát.
- Mit gondol, milyen állapotban van maga Orbán Viktor?
- Azt én nem tudom. Azt egyetlen ember tudhatja igazán: a felesége. Korábbi ismerői közül néhányan meglepve tapasztalják, mennyire meghízott. Nem gondolom, hogy ez különösebben fontos lenne. Vannak itt valódi kérdések is. Például, hogy meddig és mennyire tudja önmagát kontrollálni a miniszterelnök. Aki túl sokáig van hatalmon, messze sodródhat a valóságtól, hajlamos bezárkózni a saját világába, csak a leghűségesebbekre hallgatni. Ilyen környezetben hamar el tud fogyni a tanácsadók őszintesége. Kérdés továbbá, képes-e valódi rendet tartani maga körül, időben meglátja-e a rá leselkedő potenciális belső veszélyforrásokat. Úgy tűnik, ez utóbbi egyelőre jól megy neki: elég határozottan nyeste meg a legtehetségesebbnek tűnő minisztere, Lázár János politikai, pénzügyi hatalmát, önállóságát. Az előbbiek mellett az is kérdéses, működik-e befelé is a „pávatánc”, valamint hogy meddig sikerülhet takarásban tartani a sötét ügyeket, a tényleg mindent átható korrupciót pusztán különféle kommunikációs trükkökkel – most éppen a migránsozással. Magyarország ma még nem diktatúra, a látszatdemokrácia elemei legalábbis megvannak: működnek a pártok, a határok nyitva, az ember azt mond, amit akar… De a hatalom legfőbb birtokosa szerintem már pontosan tudja, hogy a magyar közvélemény és az ő kapcsolatában már elmúltak a mézeshetek. Ezért azt gondolom, hogy őt jelenleg elsősorban a nemzetközi politika érdekli.
- A hatalom megtartásán kívül mi mozgatja a könyvben tárgyalt új honfoglalás új Árpádját? Érdekli őt, hogy miképpen ítéli majd meg működését az utókor? Érdekli a történelem? Egyáltalán: kell-e egy modern honfoglalónak ilyesmivel foglalkoznia?
- Ő nem Árpád. Sokkal inkább Szent István és Koppány sajátos keveréke. Mintha mindent egyszerre akarna: a tradíciók megtartását csakúgy, mint a hagyományok meghaladását. Kell neki a jámbor hit, de kell a harc is. Ezek azért többé-kevésbé összeegyeztethetetlen dolgok – és ezt neki is tudnia kell. Ezért gondolom azt, hogy ő az egyik legcinikusabb mai politikus. Egyelőre még csak 53 éves, politikai értelemben tulajdonképpen fiatal ember, akit nem „holnap” vagy a „holnapután” érdekel, hanem a „ma”: élvezi a hatalmat, a családot, az unokáját, a gyerekeit. Látszólag minden oka meg is van rá, hogy elengedje magát: amit ebben a kicsi országban ma politikus elérhet, azt ő maximálisan el is érte. Jó néhány évtizede nem volt magyar politikus, aki ilyen mélyről ilyen magasra jutott volna.
- A nemzetközi porondon elővezetett „pávatánc”, valamint a hazai tüneti kezelések, a ráncfelvarrást komplett nagygenerálnak föltüntető populista látszatintézkedések közepette milyen esélyekkel indul, aki az orbáni politika valódi arcát akarja látni?
- Egyre rosszabbakkal. A komoly sajtó persze segíthetne ebben az ügyben, de ne feledjük: a tudatos hírfogyasztás Magyarországon még ma is inkább az urbánus polgárságra jellemző. Vidéken továbbra is a televízió és a rádió az úr, ahol viszont többnyire máris a fideszes médiaoligarchák az urak. Az online hírportálok közül is egyre több kerül kormánybarát kézre, az ellenzéki hírforrások pedig napról napra szűkebb pályán kénytelenek mozogni, már ha mozoghatnak egyáltalán. Vagyis a korábbiaknál sokkal nehezebb felkelteni, majd folyamatosan fenntartani a közvélemény érdeklődését, gyanakvását. Aktivitását. De hát a kormányoldal nem is erre játszik. Hanem a passzivitásra. Sikeresen egyébként, még ha ez néha vissza is üt.
- Mire gondol?
- Igaz ugyan, hogy az október 2-i népszavazáson több mint 3 millióan úgy voksoltak, ahogy Orbán akarta – de a legtöbben, majdnem 5 millióan mégiscsak távol maradtak az egésztől. Ami azt mutatja, hogy az ország legnagyobb „pártja” ma korántsem a Fidesz, hanem a közömbösök, a visszahúzódók tömege. Kérdés, mekkora veszély leselkedik Orbánékra, ha ez a tömeg egyszer csak megelégeli, ami itt folyik. Amikor 1956-ban az egyik kommunista vezetőnek jelezték, hogy Csepelen esetleg zűrök lehetnek, az csak legyintett: „negyedóra alatt elintézzük az egészet.” Hát, nem egészen úgy alakult. Nem szeretném az akkori és a jelenlegi helyzetet összehasonlítani, hiszen most nem egy egész nemzet szabadságharcáról van szó. Az viszont nyilvánvaló, hogy a luxusban élő leggazdagabb réteg, illetve az ennél jóval szélesebb, a kormány politikájából ugyancsak profitáló felső-középosztály, valamint a Fidesz mellett a végsőkig kitartó sokaság még nem az egész ország. Itt van egy még nagyobb tömeg, amely pillanatnyilag nagyon egyedül érzi magát. De a legnagyobb baj még csak nem is ez…
- Hanem?
- Hanem az, hogy egyelőre nem nagyon látszik olyan erő az ellenoldalon, ami képes lenne hatásosan megszólítani ezt a passzív tömeget. Aktivizálni. Vagyis: az Orbán-rendszernek egész egyszerűen nincs reális baloldali alternatívája egyelőre. Közben azt is látjuk, hogy az évtizedeken át intaktnak mutatkozó fideszes élcsapat mintha szétesőben lenne, Orbán és Simicska szakítása is azt jelzi, hogy a hagyományosan erős Fidesz-szolidaritásnak vége. Sőt ott tartunk, hogy médiabirodalmán keresztül Simicska Lajos ma a Fidesz-kritika egyik legerősebb, legfontosabb bástyája…
- Azért ez elég kemény mondat.
- Attól még igaz. A Népszabadságot bezárták, az Index és a Népszava sorsa legalábbis bizonytalan – egy ilyen helyzetben a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Heti Válasz kritikai szerepe mindenképpen felértékelődik.
- Baloldali alternatíva tényleg nemigen látszik – de mi a helyzet a Jobbikkal?
- Ez nagyon bonyolult és érdekes kérdés. Az világos, hogy Simicska Lajos médiabirodalma nyíltan támogatja a Jobbikot. A miniszterelnök egykori bizalmas jó barátja most már Vona Gáborban látja a jövő Orbánját, és mindent meg is tesz azért, hogy egy tisztességesebb, de legalábbis a korrupciónak még a látszatát is kerülő, szalonképes alternatívává fazonírozza át a radikális pártot. Mi másért közölne egész oldalas interjút a Magyar Nemzet a párt vezérével? A kérdés, hogy új támogatóival a háta mögött Vona képes lesz-e az egyik legnagyobb politikai trapézmutatványra: aktivizálni az előbb említett közömbösöknek legalább egy részét, megnyerni az egyre kevésbé leplezett korrupció miatt Orbánból időközben kiábrándultakat, s közben megtartani mindazokat, akik továbbra is egy radikális, élesen antiszemita, rasszista, Brüsszel-ellenes pártra akarnak szavazni. Meglátjuk, mi sikerül ebből. Mindenesetre az, hogy Simicska Lajosék mellett a kormánypárt is a miniszterelnök lehetséges jövőbeni kihívójaként tekint Vona Gáborra, sok egyéb mellett abból is látszik, hogy a legnépszerűbb és legtehetségesebb Orbán-publicista, Bayer Zsolt nemrég cikksorozatot indított a Magyar Hírlapban a Jobbik elnökéről. Egykori Pravda-olvasóként mondom: ez konkrétan azt jelenti, hogy maga Orbán Viktor is komolyan számol a Vona-veszéllyel. És alighanem jól teszi, mert az ő hatalmára tényleg nem az egymással megegyezni láthatólag képtelen baloldal és a liberálisok, hanem a Jobbik a legnagyobb kockázat.
- Látványos izmozás Brüsszellel, alig leplezett dörgölőzés Putyinhoz – nem kell túl nagy fantázia, hogy ezek után elképzeljük: Orbán Viktor a hóna alatt vinné ki Magyarországot Európából, és meg sem állna vele az orosz érdekszféráig. Másfelől viszont nagyon is kell a képzelőerő: éppen az fordítaná kelet felé az országot, aki egyebek mellett azzal alapozta meg politikai karrierjét, hogy „ruszkik haza”?
- Ha csak arra gondol, hogy egy időben a szovjet titkosrendőrségnek is jelentő, egész életében meggyőződéses kommunista Nagy Imrét olyannyira megbízható, hűséges elvtársnak tekintette 1953-ban a moszkvai pártvezetés, hogy rá merte bízni Magyarországot – aztán meg arra, hogy ugyanez az ember 1956-ban igazi patriótaként lépett fel, és később sem adta meg magát, nem gyakorolt önkritikát, akkor megértheti: tényleg minden lehetséges. Mondok egy egészen más jellegű példát: ha nincs Soros György, ma talán azt sem tudnánk, mi az a Fidesz, ki az az Orbán Viktor. És most mégis ő, a régi mecénás az aktuális ördög, a fő gonosz. Mármint annak a kormánynak a véleménye szerint, melynek jelenleg is hivatalban lévő vezetőjét ő, a mumus küldte el annak idején a Pembroke College-ba tanulni. Láthatja ebből, hogy igaza volt Bruno Kreisky osztrák kancellárnak: a hála valóban nem politikai kategória. De ami fontosabb: azt is láthatja ebből a két példából, hogy nincs elképzelhetetlen fordulat. Lord Palmerston angol miniszterelnök szerint a politikában nincsenek állandó barátok, sem állandó ellenségek – csak állandó érdekek vannak. Ez ma is igaz. Kiszagolni, hol van éppen ez az állandó érdek: Orbán Viktor ennek nagyon nagy mestere.
- Mesteri példa arra, hogyan kell, illetve hogyan érdemes populista politikát csinálni Európa közepén? Afféle állatorvosi ló?
- Ráadásul sokkal intelligensebb, mint térségbeli társai, Lech Kaczynski, Robert Fico vagy akár Bojko Boriszov – nem csoda tehát, hogy ezek az emberek példaképként tekintenek rá. Egy bizonyos körben Orbán Viktor nemzetközi pozíciói ma sokkal erősebbek, mint korábban. Hogy 2018 után mi lesz ezekkel a pozíciókkal, azt természetesen nem tudom. De jelenleg inkább Orbán győzelmére fogadnék, semmint a vereségére.
Csider István forrás: Nepszava.hu Kezdőkép: Tóth Gergő
A szerk. megj.:
Paul Lendvai nem egy könnyű műfaj. Elég nevét „kiguglizni“ és mindjárt kivehetünk egy hét szabadságot (ha nem vagyunk nyögdíjasok... :-).
A tájékoztatás fontos: az érdeklődők sok mindent megtudhatnak a másik oldalról itt: http://valasz.hu/itthon/dokumentumok-paul-lendvai-kettos-eleterol-33395/ vagy itt: http://lovasistvan.hu/2016/10/29/level-paul-lendvainak-lenne-egyszer-bator-es-oszinte/