Ha mindenki úgy gondolkodik, nem az ő viselkedésén múlik a járványügyi helyzet súlyossága, ugyanúgy járunk, mint amikor egyenként teleszemeteljük a világot... 

Újra kell értelmeznünk az egyéni felelősség és a közösségi lét viszonyát, le kell számolnunk a liberális hegemónia parancsaival, nem várhatunk a járvány utáni időszakra. Most kell a liberális alapon megtervezett együttélési formáinkat átértékelni, hisz tapasztalhatjuk, hogy az eddig univerzálisnak hitt, sokszor a nyugati civilizáció egészére ráerőltetett szabadelvű gyakorlat (liberálfasizmus) használhatatlanná vált. A liberalizmus, amely köldökzsinóron tartotta a „globális világrendet”, és amely tagadta a közösségi lét fontosságát, a nemzetállamok, a család, az azonos hitű csoportok és a lokális együttélési formák működését, csődöt mondott. Látjuk, hogy a „csak önmagára” és a saját szabadságára, illetve az ebből eredő felelősségre tekintettel cselekvő egyén nem képes a hatékony védekezésre. Több kell most, mint az egyéni felelősség vállalása, mert a hétköznapi döntéseink komoly hatással vannak a körülöttünk lévő közösségekre is. Nem véletlenül szól így a kormányzati szlogen: „Vigyázzunk egymásra!”

Ami mai tudásunk szerint, illetve eddigi tapasztalatainkból világosan látszik, az vázlatosan talán annyi, hogy az individuális szabadságnak szűkülnie, a közösség értékeinek pedig erősödnie kell – mert az egyén döntési szabadsága közösségi keretek nélkül ma mit sem ér. Ha abból indulunk ki, hogy mit tehet egy-egy ember, akkor azt a választ kapjuk, hogy betartja a járványügyi hatóságok javaslatait, követi a kormányzati védekezés rendeleteit, otthon marad, vagy vigyáz magára. De mindez önmagában kevés. A másikra is vigyáznunk kell. Családtagra, a rokonra, a barátra, a szomszédra, a mellettem állóra és a nemzettársamra. Mert ha csupán magunkat védjük, attól a járvány még tovább szedi áldozatait, és végül mi magunk sem ússzuk meg.

Kicsit olyan ez, mint a környezetszennyezés egyéni felelősségének kérdése. Mikor az ember eldob egy ceruzaelemet, egy műanyag flakont, egy szennyes papír zsebkendőt vagy egy félig elszívott csikket, majd azt mondja, hogy „nem ezen fog múlni”. Könnyedén menti fel magát az egyén, amikor arról van szó, hogy a nagyvállalatok teleszennyezik a természetet, egyesek pedig mérhetetlen módon rombolják a „teremtett világunk” értékeit. Az egyén ilyenkor kísértésbe esik, és a kényelmesebb utat választja: áthárítja a nagyobb „bűnre” a felelősséget, miközben a közösségért nem vállalja a sajátját. Hisz ha mindenki így gondolkodna, ha mindenki, aki egy élettérben tartózkodik, így cselekedne, akkor bizony nagyon szemetes lenne a körülöttünk lévő világ.

És ugyanez történik ma a járvánnyal folytatott harcunk során. Látjuk, halljuk, olvasunk róla. Vannak, akik figyelmen kívül hagyják a vírus terjedését akadályozni igyekvő intézmények ajánlását, védőeszközök nélkül, tömegesen sétálgatnak a parkokban, a Balaton-parton vagy akárhol máshol. Egymás nyakára lépve szabadulnak ki a karanténból, hogy ők is friss levegőt szívhassanak. Mert nekik szabad, mert „nem ezen fog múlni”. Rátolják a másik lábára a bevásárlókocsijukat, majd tarkón köhögik a felebarátjukat a hentespultnál, mert „nem ezen fog múlni”. Szomszédolnak, bulizgatnak – mert „nem ezen múlik”. A többiek úgyis betartják a szabályokat… A többiek tényleg betartják a szabályokat?

Ha mindenki úgy gondolkodik, hogy nem az ő szándékán, viselkedésén, tettén, szabálykövetésén múlik a járványügyi helyzet súlyossága, akkor ugyanúgy járunk, mint amikor egyenként teleszemeteljük az egész világot. Amivel nemcsak magunknak, hanem az egész közösségnek ártunk. Ez a mentalitás, ez a fajta egyéni attitűd annak a liberális filozófiának, politikának és társadalomszervezésnek az eredménye, amely szocializálta a nyugati embert. Amelynek „hála” az ember önző, egoista és hedonista életet élhetett a jóléti, liberális tartalommal feltöltött történelmi végtermékben, a mai liberális demokráciában. Amelynek nincs és nem is lehet folytatása, ami helyett valami olyasfajta új világot kell építenünk, amelyben az egyéni felelősséget meghaladja a közösség iránt érzett felelősségünk. Amelyben az egyéni mellett – hasonló vagy nagyobb hangsúllyal – megjelenik a közösségi szabadságjog is. Ahol nemcsak „nekem” és „neked” van szabadságunk valamire, hanem „nekünk” és „nektek” is. Ahol a családnak, egy-egy lokális együttélési formának, a hitbéli csoportoknak és a nemzetnek olyan szabadságjogokat biztosítunk, amelyek az egyéni szabadságjogok mellett hasonló súllyal, akár ellenükben is érvényesülhetnek. Ugyanez ma még talán blaszfémiának tűnik, de ha letűnik a liberális hegemónia kora, akkor valós igénynek kell lennie.

Mi, magyarok – minden most látható rossz tapasztalatot is figyelembe véve – talán szerencsésebb helyzetben vagyunk sok-sok más nemzettel összehasonlítva. Mert nálunk – a nagyon nagy bajban – mindig előkerül valahonnan az a kategorikus imperatívusz, amely így szól: „Minden magyar felelős minden magyarért.”

Nagy Ervin
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200422-felelosseg-es-kozosseg