Még dübörög a kampány. A bevándorláspárti elit – ha csak látszólag és szavak szintjén is –, de végre érteni véli, hogy a migráció tényleg több mint globális probléma…
Létkérdés. Nálunk és máshol is. Bár őszinteségük igencsak gyenge alapokon nyugszik – mondhatni a politikai cinizmus csimborasszója. Tagadják is, ahol csak tudják, a felelősségüket, múltbéli véleményüket. Európa viszont nem felejt. Nem felejthet, mert ha mégis többségben maradnak az unió parlamentjében, úgy táncolnak majd vissza –ide a bökőt! –, mint az unió eddigi történetének leghazugabb képviselői.
Persze kampány van, az európai polgárok vasakarata pedig mindent felülír. A népszerűség pedig ilyenkor nagy úr. De bármilyen abszurd is, még mindig hallani azokat a szólamokat, hogy mindenkinek szolidárisnak kell lennie. Kérdés, hogy ki veszi ezt komolyan? Tévelygés ez, amelyet az uniós fősodratú média nagyban megtámogat. Pedig mindenkinek az lenne a legjobb, ha az egész migránspárti elit végre orra bukna. Ez Európa érdeke.
Megjegyzem, Európa, mint keresztény kulturális alapokon nyugvó kontinens, nem egyenlő az Európai Unióval. A vita és az érdekképviselet civilizált intézményrendszere ugyan, de nem ugyanaz. Ezt mindig érdemes leszögezni. Ezért is van szükség (valódi) reformokra, a „tilitoli” itt már kevés lesz. A migránspárti politikusok viszont zsigerileg képtelenek a változásra. De ha már a cinizmus! És szolidaritás… Fogjunk csak egy mérleget! Olyan régimódit, aminek két serpenyője van. Ha elkezdjük belerakosgatni az egyik serpenyőjébe az uniós csatlakozásunk óta eltelt időszak pozitív történéseit, a másikba pedig a negatívumokat – nos, akkor nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nagymértékben az előbbi felé billenne el a mérleg. Mert komoly támogatási pénzeket kapunk ugyan a közös kasszából, de mindeközben felvásárolták, majd leépítették a magyar tulajdonban lévő gyárakat, illetve az élelmiszer-feldolgozó üzemeket. Külföldi multicégek árasztották el termékeikkel a piacokat, nyugat-európai nagy bankok szippantják ki évről évre a milliárdos hasznot hazánkból.
A gazdasági függetlenségünkkel párhuzamosan mindeközben egyre inkább beszűkült a politikai szuverenitásunk is. S mindez a kapitalizmus attribútumának, a versenyhelyzetnek köszönhetően. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ez a verseny ahhoz volt hasonló, mint amikor egy amatőrökből álló falusi kiscsapat nekifeszült egy válogatottakkal teletűzdelt NB I.-es gárdának egy első fordulós kupameccsen. Lehetőség és esély elméletben volt és van, de a gyakorlat percek alatt megmutatja a valódi erőviszonyokat.
De ha ugyanezen mérleget arra használnánk, hogy megmérjük vele, hogy kinek milyen mértékben „érte meg” az unió bővítése, akkor viszont bizonyos vagyok benne, hogy Németország (és a többi nagy nemzet) felé billenne a mérleg. Ugyanis a kelet-európai bővítés nemcsak lehetőség volt a belépők részére, hanem piacszerzés is a régiek, de leginkább a nagyok számára. Az, hogy az unió mind gazdasági, mind pénzügyi, mind pedig életszínvonalbeli értelemben is kétsebességű: tény. És megcáfolhatatlan. Tehát vannak, akik előrébb tartanak, mint például mi, és ezt az állapotot bizony nem restek kihasználni. Urambocsá’, fenntartani.
Mindenesetre a történet úgy lesz kerek, ha kitérünk arra a folyamatra is, amely a német állampolgárok orra előtt zajlott le. Németországnak (és a többi nagy nemzetnek) jó üzlet volt a keleti integráció. A piacbővítés, az exportlehetőségek kiterjesztése, az olcsó munkaerő kihasználása sokat hozott a konyhára. A profit volt a cél mindenek felett. Szolidaritás? Ugyan. És ugyanez igaz a migrációra is. Cinizmus ez a javából! Mert miért is kellene a keleti integráció nyerteseinek részt venniük a migrációs probléma megoldásában, amin a keletiek már négy éve dolgoznak? És amelyek folyamatosan jelzik, ha ez így megy tovább, az nem lesz jó senkinek, még az eddigi nyugati nyerteseknek sem.
Nagy Ervin forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190524-cinizmus-az-unioban