Sok visszajelzést kaptunk Pogátsa Zoltán: Itt az ideje… című cikkére (lásd Cikkek – Érdekes és hasznos – 2017.12.30). Ezért közöljük Nagy Ervin gondolatait, amelyek egy kicsit más oldalról világítják meg a helyzetet. Generációváltás zajlik az európai szellemi, illetve kultúrhatalmat kisajátító elit soraiban. Mindez a szemünk láttára – annak minden politikai következményével együtt…
A külcsín látványosan, a belbecs kevésbé, de a hegemónia és a gőg egyáltalán nem változik. A neomarxista és a liberális frigyben járó „’68-asok” után jönnek az multikultit dicsőítő, nemzetállam-ellenes, szivárványos színekbe öltözött, feminista elveket valló trendi-értelmiségiek, akik szélsőségesen hagyományellenesek, és akik politikai hatalmasságainak segítségével ismét megpróbálják a közéleti diskurzus feletti ellenőrzést birtokolni.
Mit lehet mondani, s mit nem? Miről lehet vitatkozni, s miről nem? Mi lehet a közélet tárgya? Minek kell a közélet tárgyának lennie? Mi az, amit azonnal cenzúrázni kell, mert „veszélyes” a demokráciára? Mi az álhír, és mi nem? Milyen szavakat és milyen értelemben használhatunk? S miket nem? Mi fér bele a közbeszédbe? Mi a közbeszéd célja? Hol kezdődik a gyűlöletbeszéd? Hol a sajtószabadság határa?
Megannyi „nulladik”, a valódi kulturális, ideológiai és a politikai vitákat megelőző kérdés. Filozófiai értelemben mondhatni: „közéleti metakérdések”, amelyekre választ kell adni, mielőtt a „tárgyra térnénk”. De ki adja meg a válaszokat?
A ’70-es évek közepétől egész az ezredfordulóig egyértelmű volt a hegemónia. A ’68-as neomarxista érzelmű, a józan ész és az egyéni szabadságjogok pártján álló, keresztény-ellenes, a klasszikus liberalizmust szélsőségessé és kizárólagossá tevő értelmiségi generáció hegemóniát épített ki. Ez pedig a jólétben ellustuló polgárok és a szovjet fenyegetéssel kiegészült szellemi dimenzióban zavartalanul működött. Egyszerű volt a képlet. Vagy a liberális piacgazdaságon alapuló demokrácia, vagy a sötét szovjet diktatúra.
A konzervatív és a keresztény értékek, illetve az egyház intézményének tekintélye mellett szóló Molnár Tamás filozófus jogosan írhatta akkoriban: „Más ideológiákkal szemben a liberalizmus azzal az előnnyel rendelkezik, hogy nem ideológiának, hanem a normális létezésnek tünteti fel magát”. Azaz teljes mértékben egyeduralkodó, hegemón, és voltaképp pluralizmusellenes. Vagy ahogy szintén Molnár Tamás találóan megjegyzi: „A mindig és mindenütt ünnepelt pluralizmus ellenére a liberális civil társadalom nagy általánosságban éppolyan intoleráns ideológiailag, mint a régi rendszerek”. És ezzel a kortárs John Kekes filozófus is egyetértett, aki szerint a liberalizmus végképp pluralizmusellenes lett a hidegháború befejeztével.
Nos, a generációváltás szükségszerűen megtörténik. Sőt, előttünk zajlik éppen. Az „újliberális nemzedék” azonban ugyanolyan hegemóniára törekszik Európa-szerte, mint az elődje. Ugyanúgy kirekesztő minden más ideológiával szemben, és újra elköveti a gőgösség gaztettét. A klasszikus családmodell-ellenességben és a nemzetek szuverenitása ellen még nagyobb elánnal lép fel, és minden valóságban tapasztalható katasztrofális előjel ellenére erőlteti a multikulturális társadalmi modellt. Továbbá támogatja a szélsőséges feminizmust, és feltűnően a meleg jogok mellé áll minden más közösségi joggal szemben. Eszköztárában viszont modern módszerekre lelt. A közösségi oldalak és az internet nyújtotta, soha nem látott, táguló nyilvánosság ellenőrzését vette célba. Mert ez lesz a jövőben a szellemi hegemónia kulcsa.
Az újliberálisokat pedig, úgy tűnik, hogy pártcsaládtól függetlenül hajlandó adminisztrációs eszközökkel is kiszolgálni a most regnáló európai politikai elit jelentős része. Erre jó példa a németországi véleménykorlátozó jogszabály (Netzwerkdurchsetzungsgesetz), amely a „hálózati végrehajtási törvény” értelmében minden médiaszolgáltatónak és a közösségi oldalaknak leginkább (Facebook, Twitter stb.) kötelezővé teszi, hogy a (fel)jelentett posztokat, képeket, videókat egy napon belül törölni kell. De mikor?
A válasz egyszerű: akkor, ha a jelentést megalapozottnak találják. De ki fogja eldönteni a megalapozottságot? Ki lesz a bíró, és milyen elvek szerint jár majd el? A kérdés költői csupán.
A másik példa Macron terveiben körvonalazódik. A francia elnök blokkoltatna bizonyos weboldalakat a választások idején, szükség esetén pedig más eszközökhöz is folyamodna a „demokrácia védelmében”.
Ha kell, akkor az „álhíreket” egyetlen gombnyomással törölné a közösségi oldalakról. De ki dönti majd el, hogy mi az álhír? Ki nyomja majd be a cenzúra gombját? A kérdés itt is költői csupán, hisz megérkeztek az újliberálisok, akik büszkén és gőgösen vállalják ezt a „demokráciamentő” szerepet.
Nagy Ervin forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/107541/Az_ujliberalis_hegemonia