A rendszerváltás évfordulója okán az elmúlt hetekben bővelkedtünk a helyzetértékelésekben nemzeti és liberális oldalon egyaránt. A hol tartunk dilemmája több továbbgondolásra is érdemes szempontot felvetett, a különbözőségek mellett azonban egyben nincs vita: a felvidéki magyarság az egyik legnagyobb vesztese az elmúlt harminc évnek...

Az új világ szabadságot hozott, de látványos fejlődést nem. Száztízezres fogyásunk cáfol rá minden más állításra.

A szlovák többség nem értékként, csupán megtűrtként tekint ránk, minimálisra szabott jogainkat is túlzónak tartva. Teheti. Egy gyenge, szétforgácsolódott, megosztott közösséggel bármit meg lehet tenni, azt könnyű kikezdeni, még könnyebb kiszorítani a döntéshozatalból és a közéletből.

Márpedig a felvidéki magyarság fátuma a megosztottság.

Mégis, túlságosan leegyszerűsített érvelés lenne csak a megosztottság számlájára írni közösségi helyzetünket. A lezáratlan és kibeszéletlen múlt traumái generációkon keresztül bénítólag hatottak, a gyökértelenítés, a jogfosztottság emlékezete munkál kódolt félelmeinkben. De talán már feltörekvőben van az az új generáció, amely képes ettől elvonatkoztatni, amely már nem a megélt történelem tehertételével keresi útját, s a többséggel szemben sem a múltbéli sérelmekkel határozza meg önmagát. Azt persze az elkövetkező időszak mutatja meg, hogy közösségi kötődése elég erős lesz-e, képes lesz-e irányvonalat szabni szándékainak, vagy csak sodródik a többség mellett.

Az elmúlt évtizedek egy következő tanulsága, hogy abszolutizáltuk a politika szerepét, és ez ellen a politikum sem tiltakozott.

Ráadásul, közösségi önértékelésünk is a politika prizmáján keresztül nyert tartalmat – ha a képviselet eredményes volt, azt a magyarság sikereként éltük meg, s ha sikertelenségbe fordult, kudarcát ráhúztuk a teljes közösségre. Ezzel is magyarázható, hogy jelenleg a felvidéki magyarság elutasító, passzív, kiábrándult. Nem találja a helyét, nem látja az útját. Helyzetünkért a legtöbben – az egyszerűbb megoldást választva – kizárólag a politikát hibáztatják, s azzal büntetik, hogy elfordulnak a pártoktól.

A kiábrándultsággal és a közönnyel kell tehát a politikumnak felvennie a harcot, ez most a legnagyobb kihívás a közelgő választások előtt.

Némi túlzással azt mondhatjuk, közösségi életünket a politika mindenhatóságával egyszereplőssé tettük, pedig ennél árnyaltabb lehetne a kép. Az egyházak, a civilek, a kulturális szervezetek, a sajtó, az értelmiségiek, megannyi szegmense egy társadalomnak, ahol az önszervező erő a közös gondolkodásból és a közös felelősségvállalásból táplálkozhatna, jól megférve a politikum mellett. Ehelyett mi a tetteket és a csodát csak a politikától várjuk.

S ez mutatja az eltelt harminc év mérlegét is: értelmiségi kezdeményezések híján vagyunk, nincs jövőképünk, nincsenek közösségi céljaink, intézményi hátterünk is gyenge. És éppen ez adja a jelentőségét a múlt hétvégi kezdeményezésnek, amikor a Kerekasztal meghirdette a Magyar Tanács megalakításának szükségét.

Az elgondolás nem kevesebbet céloz, minthogy intézményes fóruma legyen a közügyeinknek, a közgondolkodásnak, az érdekérvényesítésnek, meghaladva ezzel a civilek ernyőszervezeteként működő Kerekasztal mindenkori lehetőségét.

A gondolat megszületett, az érsekújvári tanácskozáson jelen lévők támogatták azt. Rajtunk múlik, milyen tartalommal töltjük meg, van-e bennünk most több elszántság, mint a korábbi kezdeményezéseknél. Az elkövetkező hetek a tervezésé és szervezésé lesznek. Számtalan kérdésre kell választ adni, amelyek tisztázni hivatottak a Magyar Tanács szerkezeti felépítését, hatásköreit, társadalmi legitimitását. Kellő szellemi munícióval, bölcs döntésekkel kisparlamentje lehet majd közösségünknek, a stratégiai tervezés központja, a magyar érdekek fóruma, amely nem a politika ellenében, hanem azzal párhuzamosan, illetve azt is becsatornázva működhet, együtt, a megújulást szolgálva.

Ezzel a kezdeményező erővel az értelmiség már évtizedek óta adósa közösségünknek.

forrás: megjelent a Magyar7 hetilap 2019/50. számában.