Donald Trump több alkalommal utalt rá, hogy jelentősen javítani akarja Amerika és Oroszország kapcsolatát, s ez az Oroszország elleni szankciók feloldását is jelentené ..
Ez a szándék azonban az amerikai establishment részéről – amely mindent megtett annak érdekében, hogy Trump ne legyen az Egyesült Államok elnöke – heves elutasításban részesül. John McCain arizonai szenátor, aki egyben a szenátus fegyveres szolgálatokkal foglalkozó bizottságának elnöke, kijelentette: „Amerika és szövetségeseinek nemzetbiztonsága érdekében remélem, hogy Trump elnök véget vet ennek a spekulációnak, és elveti ezt a felelőtlen politikát”. Majd hozzátette: „Ha nem, kollégáimmal együtt azon leszünk, hogy szankciókat foglaljunk törvénybe Oroszország ellen”, mert „naiv és veszélyes, ha Trump nem azt gondolja, hogy Putyin az Egyesült Államok ellensége”.
Ilyen törvény azonban már előkészítés alatt is áll. Ben Cardin marylandi demokrata szenátor már kidolgozott egy, az oroszellenes szankciók megerősítésével kapcsolatos törvénytervezetet, amelyet azután öt republikánus szenátor, köztük első helyen McCain is aláírt. Ezzel egy időben az amerikai törvényhozás alsóházában, a Kongresszusban is folyik hasonló tevékenység. Itt Eliot Engel New York-i demokrata képviselő dolgozott ki egy Oroszország elleni törvényjavaslatot, azon az alapon, hogy Moszkva beavatkozott az amerikai elnökválasztásba.
Az Oroszország ellen 2014-ben kezdeményezett szankciók hivatalos indoklása az volt, hogy az oroszok bekebelezték a Krímet és beavatkoztak az Ukrajna keleti részén folyó polgárháborúba. Ám a Nyugat és Oroszország közötti feszültség sokkal régebbre nyúlik vissza, hiszen az amerikai–orosz kapcsolatokban az Elbánál való kézfogás óta (a második világháború végén itt találkozott a Vörös Hadsereg a szövetséges csapatokkal) már történt néhány fordulat.
Ronald Reagan 1983-ban még a „Gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót, de két év múlva, 1985-ben Genfben már találkozott Gorbacsovval, majd a következő évben Reykjavíkban már a közepes hatótávolságú nukleáris fegyverek korlátozásáról egyezkedtek, és 1987-ben meg is kötötték a szerződést. Gorbacsov 1989 decemberében Málta partjainál már az Egyesült Államok új elnökével, George Bushsal találkozott. Megbeszélésükön Európa keleti felének demokratikus átalakulása és a német egység lehetőségének világpolitikai összefüggései voltak terítéken. A világsajtó a hidegháború lezárásaként értékelte tárgyalásukat.
A német egyesítéskor a szovjet vezetők határozott ígéretnek kaptak, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé. Jack Matlock akkori moszkvai amerikai nagykövet például kijelentette: „Amikor még a Szovjetunió létezett, mi határozottan biztosítottuk Gorbacsovot, hogyha az egyesített Németország a NATO kötelékében maradhat, akkor a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni”. Jack Matlock kijelentését az 1994 és 2001 között az Egyesült Államok külügyminiszter-helyetteseként szolgáló Strobe Talbott is megerősítette, mondván, hogy „Jim Baker külügyminiszter, amikor a Szovjetunió idegenkedett attól, hogy az egyesült Németország a NATO tagja maradjon, azt mondta az akkori szovjet külügyminiszternek, Eduard Sevardnadzénak, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni”.
Ennek ellenére a NATO keleti terjeszkedésére már akkor voltak elképzelések. Philip Zelikow, aki az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács munkatársa volt abban az időben, azt írta a New York Timesban (1995. augusztus 10.), hogy az amerikai hivatalos személyek a NATO Lengyelországra és más országokra való lehetséges kiterjesztéséről már 1990 őszén kezdtek beszélni. Ugyanakkor az Egyesült Államok számos diplomatája jó előre figyelmeztetett, hogy a NATO keleti terjeszkedése újabb hidegháborúhoz vezethet. George F. Kennan, az Egyesült Államok kiemelkedő diplomatája és a hidegháború kezdeti éveiben az amerikai külpolitika legfőbb kidolgozója már igen korán, egy 1997. február 5-én a New York Times-an publikált cikkében felhívta a figyelmet a NATO-bővítés veszélyeire: „A NATO kiterjesztése a hidegháború utáni korszak legvégzetesebb hibája lenne” – írta. Ugyanebben az időben számos más politikus és szakértő is felhívta a figyelmet a NATO-bővítés veszélyeire. A neves konzervatív Cato Institute külpolitikai kérdésekkel foglalkozó szakértője, Stanley Kober egy 1996-ban írt tanulmányában (NATO Expansion and the Danger of a Second Cold War) azt írja, hogy a NATO terjeszkedése önmagában egy új Jaltát eredményez, és Európa újra két ellenséges katonai táborra bomlik. A figyelmeztetés azonban pusztába kiáltó szó maradt, hamarosan valamennyi volt szocialista ország, a balti államokkal együtt, a NATO tagja lett.
Az európai NATO-tagállamok – legalábbis az unió alapító országai: Franciaország, Németország és Olaszország – vonakodtak, sőt egyáltalán nem értettek egyet a NATO keleti terjeszkedésével. Angela Merkel a 2008-as bukaresti NATO-csúcstalálkozón elvetette, hogy a NATO menetrendet fogadjon el Ukrajna és Grúzia csatlakozásáról. Ennek ellenére a NATO keleti nyomulása amerikai nyomásra tovább folyt, ennek volt eredménye az ukrajnai puccs, amelyet Victoria Nuland volt amerikai külügyi államtitkár szerint ötmilliárd dollárral és az amerikai politikusok személyes jelenlétével támogattak. Ukrajna potenciális NATO-tagsága, amelyet korábban az ország lakosságának mintegy hetven százaléka utasított el, végül a Krím Oroszországhoz csatlakozásához és ukrán polgárháborúhoz vezetett, amivel azután az Oroszország elleni szankció- kat indokolták.
Bár szankciókat az amerikaiak kezdeményezték és erőltették Európára, az uniós országok egy része, így Lengyelország, a balti államok, Svédország, Románia és az Egyesült Királyság e szankciókat lelkesen támogatja, sőt kiterjesztené, míg az unió országainak többsége – közöttük Magyarország – ellenzi, vagy legalábbis nem lelkesedik érte. Theresa May brit miniszterelnök múlt heti washingtoni látogatása során a szankciókkal kapcsolatban kijelentette, hogy azok csak akkor oldhatók fel, ha Putyin betartja a minszki tűzszünet feltételeit. Csakhogy ezeket a feltételeket éppen Ukrajna nem tartja be, mert a nacionalista ukrán kormány nem akarja, de talán nem is tudja az oroszok által lakott kelet-ukrajnai térségeknek a minszki megállapodásban tett ígéreteit teljesíteni. Így például az orosz nyelv használatának biztosítását, a helyi ügyészségek és bíróságok vezetésének kinevezésére való jogot, a helyi rendfenntartó egységek felállításának a jogát, vagy a határokon átnyúló együttműködést az oroszországi határtérségekkel.
A Theresa May által megszabott kritériumok mellett tehát a szankciók meghatározhatatlan ideig fennmaradnának. Donald Trump nem lesz könnyű helyzetben, ha szembe akar szállni saját republikánus és demokrata héjáival, a szankciók európai támogatóival, valamint az euroatlanti liberális sajtóval, amely azóta utálja Putyint, hogy az Oroszország nemzeti vagyonát szétlopó Hodorkovszkij-féle oligarchákat elzavarta.
Lóránt Károly forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/78533/Veget_erhetnek_a_szankciok#sthash.Sge5dbIb.dpuf