A hanyatlás vagy a fellendülés azonban nem végzet. A hanyatló Nyugatból úgy tudunk felemelkedő térséget teremteni, ha a rossz válaszokat adó elittől megszabadulunk...

Oswald Spengler kereken száz éve publikálta a Nyugat alkonya című híres művének első kötetét, és Európa és általában a világ jelenlegi állapota mindenképpen arra kell, hogy serkentsen bennünket, hogy eltűnődjünk: mennyiben van igaza Spenglernek abban, hogy a kultúrák végső fázisát, a civilizációt, elkerülhetetlenül a hanyatlás követi? Vagy talán Arnold Joseph Toynbee brit történésznél van-e az igazság, aki szerint a civilizációk a kihívásokra adott jó vagy rossz válaszoktól függően buknak el, vagy élnek tovább?

Spengler hét kultúra (babiloni, egyiptomi, indiai, kínai, mexikói, antik, arab) általa lezártnak tartott folyamatának elemzéséből vonja le azt a következtetést, hogy a nyolcadik, a mi nyugati kultúránk már hanyatlásnak indult, mely folyamat lehet, hogy még évszázadokig eltart, de sorsunk már megpecsételődött. És valóban, napjainkban számos olyan történésnek lehetünk tanúi, amelyek arra utalnak, hogy Spenglernek igaza lehet. Vegyük például azt a megállapítását, hogy „a világváros utolsó embere nem akar többé élni – egyénileg talán ragaszkodik az élethez, de mint típus, mint tömeg, már nem”. Európa katasztrofális demográfiai mutatói igazolják ezt a látleletet. De valóban ennyire determinisztikus-e a helyzet, valóban elkerülhetetlen a hanyatlás?

A történelem annyira színes, egyedi, hogy a fejlődés szinte mindenféle magyarázatát ki lehet olvasni belőle, és ezt történészek és filozófusok rendszeresen meg is teszik. Bár néhány évtized elmúlt azóta, hogy a marxizmus hazánkban kötelező világszemlélet volt, de még sokan emlékezhetnek Marx társadalmi és gazdasági tanításaira. Marx sokáig, a British Museum könyvtárában tizenhat évig tanulmányozta a történelmet, mígnem megírta a társadalomfejlődésnek azt a sajátos értelmezését, amelyben a termelőerők (vagyis alapvetően a technika) fejlődése fokozatosan átalakítja a társadalmat az ősközösségtől a rabszolgatartó, majd a feudális társadalmakon keresztül egészen a kapitalizmusig, amely azután megteremti saját sírásóját, a munkásosztályt. E munkásosztály feladata – Marx szerint – a társadalmi fejlődés végső fázisának, a kommunizmusnak a megteremtése.

Más filozófusok a történelemből teljesen eltérő következtetéseket vonnak le. Francis Fukuyama például, aki minden bizonnyal maga is tanulmányozta Marx és Engels műveit, arra az eredményre jutott, hogy a történelem végét nem a kommunizmus, hanem a liberális demokrácia és a tőle elválaszthatatlan szabad piacgazdaság jelenti. Samuel P. Huntington viszont nem értett egyet ezzel a következtetéssel, és úgy gondolta, hogy a jövőt az egyes civilizációk közötti harc fogja jellemezni, amelyben a liberális demokrácia csak egy lesz a sok civilizációs forma közül.

Ha az ókori világ romjai között járunk, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy Spenglernek igaza van abban, hogy az egyes kultúrák meghatározott és lezárt életciklusokat alkotnak, hiszen saját szemünkkel látjuk az elmúlás jeleit. Valójában azonban e kultúrák eredményei megmaradnak, beépülnek saját tudásunkba, kultúránkba úgy, hogy már észre sem vesszük, milyen teljesítményt jelentett az írás kifejlesztése, vagy a tízes számrendszer kialakítása, amit ma az elemi iskola első osztályában elsajátítunk. Történészektől függ, hogy egy-egy kultúrát, történelmi időszakot mikor minősítenek lezártnak, a valóságban az átmenet, ha néha forradalmian gyors módon játszódik is le (gondoljunk legutóbbi ilyen jellegű élményünkre, a rendszerváltásra), valójában folyamatos, nincs vége a történelemnek, átalakulások vannak, és ezeket az átalakulásokat a kor emberei befolyásolják. Toynbee szerint a civilizáció egy mozgás, és nem egy állapot, egy utazás és nem egy kikötő. Vagyis nincs eleve elrendeltetés, a történelem erői állandó mozgásban vannak, és ezt az álláspontot el is fogadhatjuk.

Ha most megint Toynbeet idézve abból indulunk ki, hogy a civilizációk jövői a kihívásokra adott jó vagy rossz válaszoktól függnek, a kihívásokat és az arra adott válaszokat kell sorra vennünk. Ha valaki a világ népességének évezredes alakulását bemutató ábrára tekint, elborzadhat a 20. századi népességrobbanás láttán. Ökológusok már most azt mondják, hogy másfél-kétszer annyi erőforrást használunk fel, mint amennyit a Föld kapacitása tartósan megújuló módon lehetővé tesz, és a jelenlegi népesség – az ENSZ középtávú előrejelzése szerint – még másfélszeresére növekedhet. Kína volt az egyetlen ország, amelyik ezt a problémát felismerte, és korlátozó rendelkezéseket léptetett életbe. A népességnövekedést sikerült is megállítani, igaz, nagy társadalmi áldozatok árán: a nemek közötti arány számottevően (mintegy kétszázmillió fővel) eltolódott a férfiak javára. A jövőben a népességnövekedés döntően Afrikában fog jelentkezni, és ennek előszelét a jelenlegi migránsáradatban már érzékelhetjük is. Az Európai Unió lényegében semmit sem tesz sem a migránsáradat megállítása, sem a kibocsátó országok megsegítése érdekében. Íme, egy a kihívásra adott tipikusan rossz válasz, amely Európa jövőjét veszélyezteti.

A másik tipikusan rossz válasz a klímaváltozás elleni küzdelem módja. A jelenlegi európai koncepció abból indul ki, hogy az elmúlt évtizedekben tapasztalt felmelegedés emberi tevékenység, elsősorban a szén-dioxid-kibocsátás következménye, és ezért szén-dioxid-kibocsátás nélküli energiatermelési módokat keres. Ennek legeredményesebb és legcélszerűbb módját, az atomenergia növekvő felhasználását azonban ha nem is tiltja, de korlátozni akarja.

Mindkét megközelítés hibás. A felmelegedés, ami a múltban is számos alkalommal előfordult, nagy valószínűséggel nem az emberi tevékenység eredménye. Ha azt a pénzt, amit szél- és napenergia-telepek építésére és fenntartására fordítanak mondjuk öntözési rendszerek és édesvízforrások kialakítására fordítanák, sokkal inkább felkészülhetnénk a klímaváltozásra. Az atomerőmű-ellenesség is teljesen irracionális, egyes csoportok az emberek láthatatlan sugárzástól való félelmét használják fel politikai céljaik elérése érdekében.

Az előbbieknél kisebb jelentőségű (mert könnyen megváltoztatható lenne) az olyan európai együttműködés (egyre szorosabb unió) erőltetése, amelynek sem a társadalmi sem az anyagi alapjai nincsenek meg. Az egységes európai államhoz, ami célként lebeg a jelenlegi európai elit előtt, az kellene, hogy Európa lakossága inkább érezné magát európainak, mint olasznak, franciának vagy németnek. Ennek pont az ellenkezője igaz, a Friedrich Ebert Alapítvány egy 2013-as vizsgálata szerint „a nemzeti identitás elsődlegessége valamennyi (vizsgált) esetben megkérdőjelezhetetlen”. Az euró bevezetése is egy nagy melléfogás volt. Az egységes pénzről minden nemzetközi pénzügyekhez értő közgazdász az első pillanatban megmondta, hogy nem fog működni. Hasonlóképpen a szabad piacgazdaság – az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgása – csak akkor működőképes, ha nagyjából azonos fejlettségű országokra alkalmazzák. Egy olyan térségben, ahol az egyes országok egy főre eső jövedelmei között tízszeres eltérés van, az egységes pénz megint csak a kudarcok végtelen sorát gyarapítja.

Az elmondottak bizonyítják, hogy ami a kihívásokat illeti, az európai elit rossz válasza egyértelmű. Az európai átlagembernek az az érzése, hogy hanyatló térséghez tartozik, nagyon is megalapozott. Ugyanez minden bizonnyal elmondható az Egyesült Államokra is, különben nem választották volna meg – a nyugati világ elitjének minden igyekezete ellenére – Donald Trumpot elnöknek.

Ám ez nem volt mindig így. Az ötvenes-hatvanas és talán még a hetvenes éveket is Európában az optimizmus jellemezte, szó sem esett Spenglerről és a Nyugat alkonyáról. A kőolajár-robbanásra adott helytelen válasz – a neoliberális gazdasági és társadalmi receptek bevezetése – változtatta meg gyökeresen a helyzetet. A nyugati világban ez idő óta növekednek a társadalmi különbségek, és a társadalom nagy részének stagnáló vagy csökkenő jövedelme, növekvő létbizonytalansága joggal kelti azt az érzést, hogy hanyatló társadalom tagja.

A hanyatlás vagy a fellendülés azonban nem végzet, hanem – ahogy Toynbee is mondja – az elit kihívásokra adott válaszaitól függ. Ezt szem előtt tartva a hanyatló Nyugatból úgy tudunk felemelkedő térséget teremteni, ha a rossz válaszokat adó elittől megszabadulunk. A Spengler-mű százéves évfordulója jó alkalmat ad arra, hogy ennek lehetséges módjain elgondolkodjunk.

Lóránt Károly
http://magyarhirlap.hu/cikk/126877/Spengler_szaz_ev_utan