Az elmúlt héten két esemény is volt, ami a kérdésre választ keresett, a bizottsági elnök, Jean-Claude Junckernek az unió helyzetéről mondott beszéde és az uniós vezetők pozsonyi találkozója…

Egyikről sem gondolta senki, hogy áttörő eredményeket hoz majd Európa jövője tekintetében, esetleg a jó szándékot értékelhetjük, legalábbis, ami Junckert illeti, aki felismerte, hogy Európában számos megoldatlan probléma van, és mindjárt előállt néhány önmagában valóban nagyon vonzó ötlettel. Például a gazdaság élénkítése érdekében a róla elnevezett 315 milliárdos beruházási tervet meg akarja duplázni. A hadiipar fejlesztése érdekében létre akar hozni egy európai védelmi alapot, javasolja továbbá, hogy 2020-ig minden európai falu és város közéleti központjaiban ingyenes, vezeték nélküli internet-hozzáférés legyen. Védelmet kapna az európai acélipar, és önkéntes alapon mintegy százezer fiatalból létrehoznának egy a menekülteket segítő Európai Szolidaritási Hadtestet. Európa határainak védelmét pedig Juncker az új Európai Határ- és Parti Őrségre bízná. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a pozsonyi tanácsülés számára három fő fókuszpontot emelt ki: a határellenőrzés erősítésével a migránskrízis enyhítését, a koordináció erősítését a biztonságpolitika terén és a gyengélkedő uniós gazdaság valamilyen formában történő beindítását.

Talán érdemes még megemlíteni, hogy a Politico nevű internetes hírmagazin egyik munkatársa egy kérdőívet készített tizenhárom kérdéssel arról, hogy ki milyen módon erősítené meg az uniót. A válaszolók legnagyobb része (15,2 százalék) azt válaszolta, hogy a biztonságra, a gazdaságra és a fiatalkorú munkanélküliségre kell fókuszálni. Második helyezést ért el 13,5 százalékkal az a javaslat, hogy Brüsszel központi hatalmából vissza kell adni a nemzetállamoknak és csak a harmadik helyre futott be 13,4 százalékkal az a javaslat, hogy egy Európai Egyesült Államokat kellene létrehozni. Az a javaslat viszont, hogy adjanak több hatalmat az unió vezetőinek, mindössze ötszázalékos támogatottságot kapott. Még ebből a politikai korrektségnek minden szempontból megfelelő kérdőívből is kiderül, hogy az unió polgárai és az unió vezetői két malomban őrölnek. Az unió vezetőinek vágyait (az egységes európai állam létrehozását) csak minden nyolcadik uniós polgár támogatja, ami az uniós vezetők fejében úgy tükröződik, hogy nő a populista pártok befolyása Európában.

Az európai szerződések módosításai során a józanabbak számtalan esetben rávilágítottak arra, hogy amit az unió vezető politikusai erőltetnek, az a gyakorlatban nem fog működni. Például az euró bevezetésével kapcsolatban sokan megmondták, hogy nem lehet ennyire különböző gazdasági adottságú országokra ugyanazt a monetáris politikát alkalmazni. Milton Friedman Nobel-díjas amerikai közgazdásznak például az volt a véleménye, hogy „a valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.” A jelenlegi görög–német vitában például pontosan a Milton Friedman által megjósolt helyzet állt elő, de ez nem csak Görögországra, hanem Olaszországra, sőt Franciaországra is vonatkozik.

Sokaknak, akik a föderális Európa koncepcióját támogatják, legyenek akár az unió vezetői is, mint például a liberális uniós képviselő Guy Verhofstadt vagy akár Angela Merkel, fogalmuk sincs, milyen feltételek mellett lehet egy föderációt megvalósítani. Valamikor (1977-ben), amikor az európai integrációt még szakmai alapokon intézték, készült egy tanulmány (a MacDougall-jelentés), amely létező szövetségi államok, mint például az Egyesült Államok, vagy az akkori Német Szövetségi Köztársaság, gyakorlata alapján meghatározta például a központi költségvetéssel kapcsolatos követelményeket. A tanulmányból kiderült, hogy egy szövetségi államban a GDP mintegy 15-20 százalékát központosítják, és újra elosztják a gyengébben fejlett régiók megsegítésére. Ezzel szemben az unió jelenlegi közös költségvetése a GDP egy százaléka, és a nettó befizetők még ezt is sokallják. Angela Merkel például ki is jelentette, hogy nem leszünk „transzfer unió”, vagyis Németország nem fizet, mondjuk a görög adósságokért, amelyek egyébként a németek által erőltetett neoliberális gazdaságpolitika miatt halmozódtak fel.

 Az unió valódi problémáiról nem lehet vitát folytatni, részben a politikai korrektség követelménye, részben a német dominancia miatt. Nem lehet például olyan kérdéseket feltenni, hogy milyen lesz Franciaország vagy Németország, amikor – a jelenlegi demográfiai trendek és bevándorlás folytatódása esetén – az ország muszlim többségűvé válik. Aki ezt a kérdést feszegeti, azt azonnal kikiáltják idegengyűlölőnek, rasszistának, nácinak, esetleg még antiszemitának is, ami a bélyegsor szinte elengedhetetlen tartozéka. A Dél-Európa eladósodásához vezető hatalmas (évi kétszázmilliárd eurós) német kereskedelmi aktívumról pedig azért nem lehetett és ma is alig lehet beszélni, mert a bizottságot – bár minden ország képviselője ott van – a németek uralják, és ez a többlet nekik kedvez. Angela Merkel szerint ez a német versenyképesség eredménye, ami nem igaz, mert ez elsősorban a német gazdasági erőfölény eredménye. Egyébként erre mondják, hogy „tedd koldussá a szomszédodat” politika, ami tekintve Dél-Európa eladósodását igaz is (erről írt egy könyvet Soros György The Tragedy of the European Union – Az Európa Unió tragédiája – címmel, egyértelműen Merkelt hibáztatva érte).

Alternatívák keresése azért sem lehetséges, mert az unióban nincsenek a fenti társadalmi problémákkal foglalkozó vagy a neoliberálistól eltérő közgazdasági nézeteket valló kutatóintézetek (talán egy-két kivételtől, mint például az Európai Szakszervezeti Konföderáció kutatóintézete, eltekintve). Egy kutatóintézet ugyanis sokba kerül, és valakinek finanszíroznia kell. A potenciális finanszírozó pedig vagy az eleve neoliberális szemléletű Európai Bizottság, vagy valamilyen nagytőkés csoport, amelynek szintén a neoliberális gazdaságpolitika az érdeke. Kritikusok legfeljebb egyetemeken vannak, de nem adnak nekik akkora teret, hogy az európai közgondolkodás alakításában számottevő szerepet játszhassanak, így furcsamód az európai elhibázott gazdaságpolitika médiában megjelenő legfőbb kritizálói amerikai közgazdászok.

Folytatni lehetne a sort. Például Juncker és mások is közös hadsereget javasolnak. Csakhogy ehhez nem csak közös tank, repülő és baka, de közös katonai doktrína is kell. Ki az ellenség, ki ellen fegyverkezünk? Ennek meghatározására viszont közös külpolitika kialakítására lenne szükség, ami nincs, de még annak felmérése is hiányzik, hogy a most már 27-re csökkent tagországok milyen külpolitikai elveket vallanak. Maximum az történik, hogy elítélik azokat, akik a brüsszeli hangadók véleményétől eltérnek.

Számos lényeges kérdés van még, amelynek megválaszolása megszabhatja az unió együttműködésének irányát, és ezzel jövőjét is. Egyet emelnék ki és ez a nemzetközi versenyképesség. Számos esetben elhangzik, hogy az uniónak versenyképesnek kell lennie a nemzetközi piacokon, de mit jelent ez? Kínában ugyanolyan a termelékenység és a technológia is, mint nálunk, mert amerikai és európai cégek vannak ott, vagy mert már átvették a legfejlettebb technológiát, és esetleg tovább is fejlesztették. Ugyanakkor a munkabér egytizede az európainak. Hogy lehet ezzel versenyezni?

 A megválaszolatlan kérdések gyorsan halmozódnak, és az unió jelenlegi vezetői képtelenek a megválaszolásukra, sőt az élet realitásaiból származó problémákat nem is ismerik, vagy valamely okból nem akarják felismerni. Ilyen feltételek mellett akárhányszor tarthatnak vezetői csúcsot, az Európai Unió sodródását és a feszültségek növekedését képtelenek lesznek megállítani.

Lóránt Károly
forrást: http://magyarhirlap.hu/cikk/66455/Merre_van_Europa#sthash.BXIA1GvH.dpuf