Végre valaki megkülönbözteti a globalizációt a globalizmustól…mert a kettő nem ugyanaz. Kovásza lehet a régen várt megoldásnak.  (szerk.)…

„A világban gazdasági és politikai felbolydulás érzékelhető, amely nem fog hamarosan elenyészni. A negyedik ipari forradalom erői egy új gazdasági rendszert és a globalizáció egy új formáját hozták létre, amelyek mindegyike – a közjó védelme érdekében – új irányítási formát igényel” – írja Klaus Schwab a project-syndicate nevű internetes véleményportálon.

Maga Klaus Schwab német mérnök és közgazdász, leginkább az évente megrendezésre kerülő davosi Világgazdasági Fórum 1987. évi megalapításáról ismert, amelynek máig ő az ügyvezető elnöke. A project-syndicate pedig a nyugati világ vezető lapjai által pénzzel és véleménycikkekkel ellátott internetes portál.

E véleménycikkek közé tartozik Schwabé is, amelyben a szerző többek között kifejti, hogy a második világháború után a nemzetközi közösség azért fogott össze, hogy közös jövőt építsen, és most megint ezt kell tennie. Szerinte a globális pénzügyi válság óta eltelt évtized lassú és egyenlőtlen fellendülése miatt a társadalom jelentős része nemcsak a politikával és a politikusokkal, hanem a globalizációval és a teljes gazdasági rendszerrel szemben is elégedetlen és elkeseredett. A széles körű bizonytalanság és frusztráció korában pedig a populizmus egyre inkább vonzóvá válik – mondja Schwab.

A davosi fórum létrehozója megkülönbözteti a globalizációt és a globalizmust, és azt mondja, hogy míg a globalizáció olyan jelenség, amelyet a technológia, az emberek és az áruk mozgása vezérel, tehát objektív, akaratunktól független, a globalizmus viszont olyan ideológia, amely a neoliberális globális rendet a nemzeti érdekek fölé helyezi, és ez utóbbi változtatható. Schwab szerint a populizmus a gazdasági együttműködést megbénító nacionalista protekcionizmushoz vezet, ezért a bajok orvoslása érdekében a polgárok és vezetőik között egy új társadalmi szerződést kell létrehozni. A következő, 2019. január végén tartandó Világgazdasági Fórumot, „Globalizáció 4.0” témamegnevezéssel Schwab már e szerződés végiggondolásának szenteli. A fórum honlapján máris megtalálható a program előzetes leírása, a meghívott csoportok és a tárgyalandó témák felsorolása, ám közöttük az új társadalmi szerződés létrehozására utaló jelek nemigen tűnnek fel. Például a meghívottak között ott lesz vagy ezer multinacionális vállalat vezetője, száz ország kormányfője, de például a munkavállalók érdekeit megfogyva bár, de máig leginkább képviselő szakszervezetekről nem tesznek említést.

A megemlített civil szervezetek közé pedig bármelyik beleérthető, mindenekelőtt azok, amelyeket maguk a multik hoztak létre a saját érdekeik támogatása érdekében. Hasonlóképpen a felsorolt témakörök is olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek sokkal inkább a multinacionális cégek, mintsem a nép, a „populus” szempontjából fontosak. Mindebből könnyen arra következtethetünk, hogy a Schwab által eredetileg felvetett problémáról, a globalizáció lakosságot érintő negatív hatásairól és azok felszámolásáról, nem lesz érdemi vita a „Globalizáció 4.0” elnevezés égisze alatt összehívott fórumon.

Éppen ezért érdemes lenne elgondolkodnunk „Globalizáció 5.0” elnevezéssel egy olyan koncepción, amely a népek, nemzetek, nemzetállamok érdekeit veszi figyelembe. A technikai haladás, amire a globalizáció hívei a leggyakrabban hivatkoznak, aligha vitatható, de ez még nem kell, hogy a nemzetállamok megszűnésével járjon, mint ahogy azt az amerikai külpolitika szócsöve, a Foreign Affairs egyik publicistája, Kenichi Ohmae eleve elrendeltetettnek gondolja: „Egy határok nélküli világban az emberi tevékenység megszervezése és a gazdasági törekvések kezelése tekintetében a nemzetállam természetellenes, sőt diszfunkcionális egységgé vált. Nem képvisel valódi gazdasági érdekközösséget, nem határozza meg a gazdasági tevékenység fő áramlatait.

Valójában nem veszi figyelembe az igazi összefüggéseket és szinergiákat, amelyek az eltérő populációk között léteznek.”

Az, hogy a nemzetállamok a kifejlődő globális hatalmi rendszerben akadályt jelentenek, nem új gondolat. Javier Solana, a NATO egykori főtitkára, már egy 1998-ban, tehát húsz évvel ezelőtt, a vesztfáliai béke háromszázötvenedik évfordulója alkalmából mondott beszédében azt hangsúlyozta, hogy a nemzeti szuverenitás elve, amelyre ez a béke épült, nem az államok közösségét hozta létre, hanem rivalizálást és háborúkat teremtett közöttük. Hasonló nézeteket vallott Joschka Fischer valamikori német külügyminiszter is a Humboldt Egyetemen 2000-ben mondott beszédében. Szerinte „Európa alapvető értelmezése 1945 után mind a mai napig az 1648-as vesztfáliai béke által létrehozott európai erőegyensúly koncepciójának és az egyes államok hegemonikus törekvéseinek elvetése, ami… a nemzetállami szuverenitás nemzetek feletti európai intézményekre való átruházásában nyilvánul meg.” E vezető politikusok nézetei a gyakorlatban érvényesültek is, az említett beszédek óta a nemzetállami szuverenitás csökkentésére irányuló törekvések még intenzívebbé váltak.

De el kell-e fogadnunk a nemzetállami szuverenitások lebontását, akár azzal az indokkal, hogy a nemzetállamok a globális gazdaságszervezés akadályai, akár azzal, hogy a nemzetállami ambíciók a háború okozói? Minden európai felmérés szerint az emberek döntő többsége esetében az identitás alapja valamely nemzethez való tartozás, tehát a nemzetállami szuverenitást önszántukból nem fogják feladni. De ahhoz, hogy a technikai haladás eredményeiből részesedjenek, nem is kell feladniuk, hiszen a műszaki ismeretek gyorsan terjedtek akkor is, amikor a nemzetközi kapcsolatokat a nemzetállamok közötti együttműködés és nem nemzetek feletti intézmények határozták meg.

A jelenlegi (egyesek által 3.0-ásnak nevezett) globalizációs folyamat úgy alakult ki, hogy az 1980–90-es években hatalomra került politikusok sorra olyan intézkedéseket hoztak, amelyek a multinacionális vállalatok hatalmának ugrásszerű növekedését segítették elő. Ilyen volt a tőke országhatárokon át történő mozgásának liberalizálása, a kereskedelmi korlátok leépítése, a vállalategyesülések minden határok nélküli engedélyezése, a pénzügyi szféra korábbi szabályozásának eltörlése és a pénzügyi „innovációk” engedélyezése. Mindez hatalmas, a közepes méretű nemzetállamok gazdasági erejét meghaladó multinacionális vállalatokat hozott létre, és irdatlan méretű pénzügyi spekulációkat eredményezett. A mai, globalizációnak nevezett jelenség tehát nem valamiféle elháríthatatlan természeti törvény, hanem konkrét, megnevezhető kormányzati döntések eredménye, és ugyancsak kormányzati döntésekkel meg is változtatható. A jelenlegi helyzet megváltoztatására nemcsak a kialakult jövedelemegyenlőtlenségek felszámolása érdekében, hanem azért is szükség van, mert az eddigi globalizációs folyamat nagy fokú gazdasági és társadalmi bizonytalanságot teremtett, és a nemzetállami vezetők kezéből kivette azt a lehetőséget, hogy saját választóik, tehát népük érdekében hozhassanak döntéseket.

A világ vezető politikusai és véleményformálói már érzik, hogy a kialakult folyamatot a lakosság nagy része elutasítja, ami az ő szótárukban a „populizmustól” való félelem formájában jelenik meg, és Klaus Schwab ezért javasolja, hogy találják meg a globalizáció olyan formáját, amely a szélesebb néprétegeket is kielégíti. A történelemben azonban ritkán fordult elő, hogy a hatalmasok önként adták volna fel befolyásuk egy részét a szélesebb társadalmi igények kielégítése érdekében. Az ilyen problémákat többnyire nem felülről kezdeményezett reformok, hanem népfelkelések, forradalmak, jobb esetben erőteljes szakszervezeti mozgalmak tudtak megoldani.

Most sem valószínű, hogy ez másképp lesz, és ezt a feltevést a januári davosi Világgazdasági Fórum előzetes programja – és a meghívottak köre – alá is támasztja. Éppen ezért az ottani 4.0-ás globalizációval szemben ki kell dolgoznunk egy olyan, mondjuk 5.0-ás globalizáció körvonalait, amely, szemben a  multinacionális cégek érdekeivel, a nemzetállami társadalmak érdekeit védi.

Lóránt Károly
http://magyarhirlap.hu/cikk/134538/Globalizacio_50