Oswald Spengler 1917-ben fejezte be nagy ívű munkáját a civilizációk születésének, kifejlődésének és hanyatlásának összehasonlító elemzéséről, amelyet 1918-ban adtak ki, tehát majdnem száz éve, ezért illő, hogy megemlékezzünk róla…

Ennek különös jelentőséget ad, hogy könyvének adott címe, A nyugat alkonya éppen a mi időnkben látszik beteljesedni.

 Spengler szerint kultúrkörök vannak, amelyek mindegyike hasonló szakaszokon megy keresztül.

 Mindegyik kultúrkörre jellemző, hogy két-két fő szakasza van. Az első szakasz a kultúra időszaka, amelyben originális műveket alkotnak, szimbolikusan megjelenítik az adott kultúrkörre jellemző legfőbb törekvéseket. A második szakasz a civilizáció időszakasza, amelynek legfőbb ismérve, hogy döntővé válik a már meglévő művek, értékek másolása, technikailag magas szintű és mennyiségileg növekvő reprodukciója. A technikai gazdagság ugyanakkor sokáig (akár évszázadokon keresztül) elfedheti azt, hogy a kultúra valójában már megmerevedett, halott, hogy az adott kultúrkör kimerítette saját lehetőségeit, meddővé vált, átlépett a civilizáció fázisába, s elkerülhetetlenül a pusztulás felé halad.

 Spengler szerint ezt a határpontot a nyugati civilizáció a francia forradalommal lépte át, amikor „a szervetlen világváros győzelmet aratott az organikus vidék felett”. Spengler szerint ebből a szemszögből nézve A nyugat alkonya nem kevesebbet jelent, mint a civilizáció problémáját. Azt írja: „Minden kultúrának megvan a maga civilizációja. A civilizáció a kultúra elkerülhetetlen sorsa. A civilizáció a legkülsőségesebb, legmesterségesebb állapot, amelynek elérésére a fejlett emberiség egy fajtája képes. A civilizáció a végső állapot, hasonlatos ahhoz, ahogy a létrejövőt követi a létrejött, a halál követi az életet, a megmerevedés a terjeszkedést, és ahogy intellektuális kor és a kőből épült, megkövesedett világváros követi a természeti tájat meg a dór és gótikus művészet spirituális gyermekkorát. A világváros utolsó embere nem akar többé élni – egyénileg talán ragaszkodik az élethez, de mint típus, mint tömeg, már nem, mivel kollektív létére a halálfélelem megszűnése jellemző. Ami egy igazi földművest a legmélyebben rémülettel tölt el, hogy családja és neve örökre elvész, most elvesztette jelentőségét. A való világban a vérnek már nem kötelessége a vérvonal folytatása és a végzet, utolsónak lenni a sorban, nem tűnik többé végső megsemmisülésnek. Gyermekek nem születnek, nem mintha ez lehetetlen lenne, hanem mert az értelem a legmagasabb fokán nem találja értelmét a létezésüknek.”

 Most, mikor Európa képtelen demográfiailag fenntartani magát, amikor a család, a gyermek, az anyaság retrográd fogalmakká váltak, amikor Európa vezetői tétlenül nézik, amint idegen kultúrák lerombolják Európa kulturális örökségét, sőt ebben még segítő kezet is nyújtanak, és aki ez ellen esetleg felemeli a szavát, azt elítélik, akár büntetik is, a fenti próféciához nehéz mit hozzátenni. Amikor Spengler a könyvét írta, az európai vérvonal még folytatódott, az európai népesség még évi 0,7 százalékkal növekedett, a teljes termékenységi ráta, vagyis az egy nő által élete során szült gyermekek átlagos száma messze meghaladta az önfenntartáshoz szükséges 2,1-es értéket, sőt ez a jellemző a hatvanas évek elejéig megmaradt. A drámai változások a hatvanas évek második felétől következtek be, ekkor kezdett a teljes termékenységi ráta gyorsan csökkenni, hogy 2000-re 1,5 körül stabilizálódjon, ami messze nem elég a népesség szinten tartásához, sőt, ezen belül is, például Görögországban, Portugáliában ez az érték 1,2, ami azt jelenti, hogy a népesség szinte generációnként feleződik. Sajnos, 1,4-es értékünkkel mi sem állunk sokkal jobban.

 Egy a korspecifikus teljes termékenységi rátára vonatkozó norvég statisztika felfedi, hogy a drámai változás mögött a huszonéves lányok termékenységi mutatóinak nagymértékű csökkenése áll, amit a harmincéveseknél bekövetkezett növekedés messze nem pótol, vagyis azok a gyermekek, akiket a nők huszonéves korukban nem szültek meg, nagy valószínűséggel sohasem fognak megszületni. Az európai nők átlag 28-31 évesen szülik meg első gyermeküket, Afrikában és a Közel-Keleten tíz évvel korábban. Európában az ezer főre jutó házasságok száma a hatvanas évek óta csaknem megfeleződött, és míg abban a korban az első gyermekeknek csak öt-tíz százaléka született házasságon kívül, ma ez az arány 35-50 százalék, és a házasságok fele felbomlik. Mindez kulturális és gazdasági okokra vezethető vissza. Jelentősen kitolódott a tanulási idő, sőt a „mamahotelben” a már felnőtt gyermekek akár 30-35 éves korukig is eléldegélhetnek anélkül, hogy önálló családot kellene alapítaniuk, hiszen tart még az, amiért a korábbi generáció megdolgozott. Nem cél a családalapítás, szingliként is meg lehet élni, az uralkodó ideológia, a reklámok az önmegvalósításra, a munkahelyi karrierre, az élet élvezetére buzdítanak, amelyben a család és különösen a gyermek csak akadályozó tényező.

 „Nincs olyan, hogy társadalom, csak egyének vannak, nők és férfiak” – mondta Margaret Thatcher. Kijelentése jellemző korára (az 1980-as évek vége), de ma már ezért is támadnák: mi az, hogy férfiak és nők?

 Európa kulturális felbomlásához sokkal járult hozzá a frankfurti iskola tanítása. Az iskola által kifejlesztett „kritikai elmélet” a tradicionális értékrend megkérdőjelezésére szolgál, a családdal szemben a genderelméletet állítja, a hazaszeretetet, nemzettudatot nacionalizmusnak, rasszizmusnak, idegengyűlöletnek bélyegzi, a többség jogaival szemben a kisebbségek jogait állítja, az őshonos népességgel szemben a bevándorlókat támogatja, a nemzetállamot a háborúk forrásának tartja.

 Az iskola képviselői, mindenekelőtt Theodor Adorno, Max Horkheimer, Herbert Marcuse, Jürgen Habermas kétségtelenül fáradhatatlan munkát végeztek. Az 1923-ban alapított iskola tanai csak a hatvanas évek második felében kezdtek hatni, amikor Daniel Cohn-Bendit vezetésével a párizsi diákok a szexuális felszabadítás jegyében megrohamozták a leánykollégiumokat. Újabb évtizedeknek kellett eltelniük, hogy ez az ideológia elterjedjen az egyetemeken, majd birtokba vegye az újságokat, és átterjedjen a politikára. Javier Solana, akkori NATO-főtitkár egy 1998-as beszédében már nyíltan megkérdőjelezte a nemzetállamok létét, mondván, hogy a nemzet ideája nacionalista hévvel telítődött, amely azt destruktív politikai erővé torzította, és végül olyan rendszert hozott létre, amely nem tudta a békét garantálni (elhangzott a vesztfáliai béke aláírásának 350. évfordulója alkalmából Münsterben, 1998. november 12-én tartott szimpóziumon).

 Az európai kultúra lebontásának egyik alapvető eszköze a bevándorlás támogatása. A bevándorláshoz való jogot, a második világháború tapasztalatai alapján az ENSZ univerzális emberi jogokról 1948-ban elfogadott nyilatkozatának 14. paragrafusa mondja ki, miszerint „mindenkinek joga van, hogy az üldözés elől menedéket keressen és kapjon”. Ezt dolgozta azután ki részletesen a menekültekről szóló, 1951-es genfi egyezmény, majd került át az Európai Unió Alapjogi Chartájába, végül a lisszaboni szerződésbe.

 Európába először nem menekültek, hanem részben nemzetközi egyezmények alapján vendégmunkások érkeztek, akik olyan jól érezték magukat a vendégségben, hogy nem kívántak többé hazatérni, hanem idehozták családtagjaikat is. Választott hazájuk kultúráját azonban nem akarták átvenni, hanem egy kritikus tömeget elérve, már saját kultúrájuk szerint kívántak és kívánnak élni és viselkedni.

 Ezek számát gyarapítják a kétezres évektől egyre nagyobb tömegben érkező illegális bevándorlók, akiknek egy töredéke valóban menekült, a többi azonban gazdasági migráns. De nem annyira az ok a fontos, amiért Európába jöttek, hanem az, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége muszlim országokból érkezik, és az európai kultúrába való integrálásuk gyakorlatilag lehetetlen. Németország volt szociáldemokrata kancellárja, Helmut Schmidt már 2002-ben, egy könyvében, kimondta az igazságot: „beleragadtunk egy heterogén, ténylegesen multikulturális társadalomba, amivel nem tudunk megbirkózni. Mi németek képtelenek vagyunk hétmillió idegent asszimilálni, és ezt a németek nem is akarják.” Schmidt kijelentését később, 2010-ben, Angela Merkel is megerősítette, amikor kijelentette, hogy a multikulturális elképzelés végképp megbukott. Mindehhez tegyük hozzá, a bevándorlók sem kívánnak asszimilálódni, sőt egyre inkább a saját értékrendjük szerint akarnak élni. Ezt jelképezi a fejkendők vagy a burkini viselésének újdonsült szokása (korábban csak elvétve lehetett látni), amelyek, mint a sikeres ostrom után a várak fokára kitűzött zászlók, jelzik az ellenség feletti győzelmet.

 Ha egy társadalom elveszti alapvető érdekeltségét abban, hogy kollektív vérvonalát, kultúráját fenntartsa, bár tudná, nem akarja megvédeni magát az idegen hódítástól, az a történelmi tapasztalatok szerint menthetetlenül a végső megsemmisüléshez vezet. Lehet, hogy a folyamat – mint Spengler írja – akár évszázadokig is eltarthat, de most biztos sokkal közelebb vagyunk hozzá, mint Spengler idejében voltunk.

Lóránt Károly
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/95760/Az_alkony_anatomiaja