Legutóbbi ülésükön az Európai Parlament képviselői 369–116 arányban (hol voltak a többiek???) támogatták az Európai Bizottság klímatervét, amely szerint 2050-re az Európai Unió eléri az üvegházhatású gázok zéró nettó kibocsátását…
A terv része – többek között –, hogy a gépkocsik nettó kibocsátása a század közepére zéró legyen, amihez a következő harminc évben a gépkocsi-közlekedést teljes egészében elektromos meghajtásúvá kellene átalakítani, ugyanis robbanó motorokban mindig keletkezik CO2 és más üvegházhatású gáz. Egy ilyen átalakítás piacgazdasági körülmények közötti megvalósítása azonban joggal tekinthető irreálisnak. Parancsgazdaságban talán el lehetne rendelni a CO2-t kibocsátó gépkocsik leállítását, és központosítani lehetne elég erőforrást az elektromos autók működtetéséhez szükséges infrastruktúra kiépítéséhez, ám piaci ösztönzőkkel ilyen célokat aligha lehet elérni.
Kérdés azonban, hogyha e téren és más területeken a kitűzött célokat el is érnénk, akkor a globális felmelegedés valóban megállítható lenne, vagyis, hogy a globális felmelegedés ennyire egyértelműen az emberi tevékenységgel van kapcsolatban?
A szakértők között egyetértés van abban, hogy az elmúlt egymilliárd évben a Föld éghajlata hol gyorsabban, hol lassabban 12 °C és 22 °C fok között változott, jelenleg 14 fokos átlaghőmérséklettel épp egy felmelegedési periódusban vagyunk, nagyon közel az alsó határhoz. Ez a változás azonban elegendő volt ahhoz, hogy az utolsó jégkorszak jégsapkái a sarkokig húzódjanak vissza, és a Szahara mintegy két-háromezer év alatt vízzel bőségesen ellátott területből a mai homok- és kősivataggá váljon. Az elmúlt kétezer évben is jelentős volt a klímaváltozás Európában, például az ókorban melegebb volt az idő, amire a középkorban egy kis jégkorszak következett, ami nagyon érzékletesen látszik idősebb Pieter Bruegel festményein, ezt egy melegedési időszak követte, és 1950 és 70 között is volt egy lehűlési periódus, amikor sokan egy új jégkorszak beköszöntét vizionálták.
Mindez azt jelenti, hogy a klímaváltozás nem feltétlenül köthető az emberi tevékenységhez, hiszen akkor is volt, amikor az ember még nem is létezett. Persze ez még nem cáfolja azt, hogy a mostani klímaváltozásban az ember szerepet játszik, de arra elég, hogy azt a determinisztikus módot, ahogyan ma a CO2-kibocsátást és a Föld átlaghőmérsékletének változását összekapcsolják, megkérdőjelezze. 2007-ben még az Európai Parlament Independence and Democracy (Függetlenség és Demokrácia)-frakciójának munkatársaként készítettem egy interjút Patrick Moore-ral, a Greenpeace egyik alapítójával, és ő erre a kérdésre azt válaszolta, hogy a klíma számos ok miatt változik, ebben az emberi tevékenység egy tényező lehet, de nem tudni, mekkora a hozzájárulása. Az Országos Meteorológiai Szolgálat egy friss anyaga csak annyit mond erről, hogy a múltban a melegedés megelőzhette a CO2-koncentráció növekedését, de ez nem érv az ellen, hogy most a melegedést az emberi tevékenység CO2-kibocsátása okozza. Nincs bizonyíték a felmelegedés ember okozta jellegéről.
De, mérnöki szemlélettel, induljunk ki a rosszabbik esetből, abból, hogy a jelenlegi felmelegedés tartós tendencia, és valóban az emberi CO2 (és hasonló üvegház-hatású gázok)- kibocsátásnak következménye. Mi a teendő? Először is nézzük meg, hogy honnan származik a CO2-kibocsátás. A vonatkozó statisztikákból kiderül, hogy a kibocsátás közel egyharmada Kínából származik, a második helyezett az Egyesült Államok az összes kibocsátás egyhetedével, az Európai Unió együtt pedig mindössze a kibocsátás egytizedéért felelős. Ebből már az is következik, hogy még ha megvalósíthatók is lennének az ambiciózus uniós elképzelések, alig befolyásolnák a világ CO2-kibocsátását.
Egy másik vetületben a statisztika azt mutatja, hogy a CO2-kibocsátás négyötöde három iparágtól, a villamosenergia-termeléstől, a feldolgozóipartól és a közlekedéstől származik. Ezeken belül legnagyobb súlya az energiatermelésnek van, tehát eredményt akkor tudunk elérni, ha az energiatermelést tudjuk CO2-kibocsátás-mentessé tenni.
Végül a statisztikák alapján annyit még meg kell jegyezni, hogy az egy főre jutó CO2-kibocsátás meglehetősen szoros összefüggésben van az egyes országok fejlettségével. Ma a magas jövedelmű országok egy főre jutó kibocsátása harmincszorosa az alacsony, és háromszorosa a közepes jövedelműekének. Ha az alacsony és közepes jövedelműek jövedelme növekszik, akkor a jelenleg alkalmazott technológiák mellett CO2-kibocsátás is nőni fog, és akkor még nem is beszéltünk arról a hárommilliárd emberről, amennyivel e században az emberiség létszáma növekedni fog.
Statisztikák elemzése unalmas és fárasztó foglalkozás, arra azonban mindenképpen jó, hogy rávilágítson alapvető összefüggésekre, jelen esetben arra, hogy a CO2-kibocsátás növekedését minden valószínűség szerint nem lehet megállítani a 21. században, és ha elfogadjuk a klímaváltozással való kapcsolatát, a leghelyesebb, amit tehetünk, ha magára a klímaváltozásra készülünk fel.
A klímaváltozás Európa esetében elsősorban az aszályos évek számának növekedését, a legdélebbi (spanyol) területek sivatagosodását jelenti, tehát az Európai Uniónak a gépkocsik számára történő irreális kibocsátási szintek előírása helyett a szárazság elleni védekezésre kellene felkészülnie. Egyrészt szárazságtűrő növények kinemesítésére lenne szükség, és itt fel kellene adni a mai liszenkóizmust, a GMO-ellenességet, továbbá az árvizek elleni hősies küzdelem helyett víztárolókat kellene építeni, amelyeket árvíz idején fel lehetne tölteni, aszály idején pedig az ott lévő vizet öntözésre lehetne használni.
Érdemes lenne a valamikori Davidov-terven is elgondolkodni. Mitrofan Mihajlovics Davidov szovjet vízügyi mérnök, annak idején az Ob folyó vizének egy részét a délre fordította volna a délorosz sztyeppék öntözésére. Az elképzelés azonban nem valósult meg. Ma, amikor a sarki jégtakaró olvad, csökkentve a Jeges-tenger sókoncentrációját, el lehetne gondolkodni az északra folyó édesvizek egy részének délre fordításán. Ha Kadhafi a maga négymilliós országában képes volt ötezer kilométer mesterséges folyót megépíteni, hogy a Szahara fosszilis vízkészletét a tengerparti városok ivóvízellátására használja, akkor a vízügyi problémák megoldása Európának sem okozhat gondokat.
A légköri szén-dioxid csökkentésének egy már százmillió évek óta bevált módja az erdőterület növelése. Jelenleg a legnagyobb erdőtelepítési projekt az afrikai Nagy Zöld Fal létrehozása, amelyet a Szahara terjeszkedésének megállítására a szubszaharai országok kezdeményeztek és az afrikai kontinenst mintegy hétezer kilométeren keresztül átszelő ötven kilométer széles erdősáv lenne. A projektet az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió is támogatja, az előbbi 115 millió, az utóbbi mindössze 1,9 millió dollárral, holott nekünk lenne alapvető érdekünk, hogy a szubszaharai térség népességmegtartó erejét növeljük.
Végül, most már statisztikák idézése nélkül, azt kell kihangsúlyozni, hogy a CO2-kibocsátás csökkentésének gazdaságilag és technológiailag egyaránt megvalósítható módja a 21. században az atomerőművek építése. A szélerőművek és napenergia kiegészítő szerepet játszhat ott, ahol erre kedvező lehetőségek vannak, de Európa vagy a világ energiaellátásában nem tudnak döntő szerepet játszani. Összefoglalásként azt hangsúlyoznám, hogy az Európai Unió mai környezetvédelmi politikája a legtöbb tekintetben irreális. Olyan célokat fogalmaz meg, amelyek a gyakorlatban végrehajthatatlanok, és azokkal nem törődik, amelyek fontosak és megvalósíthatók lennének. Mindez annak köszönhető, hogy a mai zöld pártok és civil szervezetek inkább tekinthetők anarchista mozgalmaknak, mintsem a problémákat megoldani szándékozó és képes politikai formációknak.
Lóránt Károly forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190402-a-klimavaltozas-hozadeka
U.I.: Azért nem minden arany, ami fénylik! Az elektromos autók hozzájárulása az ökológiához sem egyértelmű. Ennek is utánanézünk.