Amióta kiderült, hogy az Orbán–Morawiecki tandem útját állta Brüsszel és a (nem létező) háttérhatalom legújabb alantas manővereinek, idehaza egyfolytában megy a sunnyogás. Főleg a politikában és a (zömében balliberális) sajtóban, de a köztelevízióban is, ahol igyekeznek a pénzre és a környezetvédelemre terelni a figyelmet, fázósan kerülve a beismerést, hogy Pozsony elárulta a szövetségeseit...

Egyedül Robert Fico dörgölte oda a kormány orra alá, hogy elvtelenül kifarolt a V4-es összefogásból. Pedig a volt miniszterelnököt mindennel lehet vádolni, csak magyarbarátsággal nem. Nem is a Duna vagy a Visztula túloldalára üzent, hanem hazai esküdt ellenségeinek, akik most éppen futószalagon szállítják a haverjait a hűvösre.

A maffiaállam egykori feje egyébként is egyre inkább sarokba szorított négylábúként viselkedik. (Olyan nagy szüksége nem is lenne az acsarkodásra, hiszen ez a kormány – ha csak nem tér gyorsan észhez – önmagát számolja fel.) De vissza Brüsszelbe!

A múlt heti EU-csúcson nem az volt a játszma igazi tétje, hogy végre elkezdhetik-e a válságban megroggyant országoknak utalni a gyorssegélyt, és sikerül-e jóváhagyni az új hétéves költségvetést. Minden túlzás nélkül: magának az Uniónak a jövője forgott kockán.

A jogállamiságnak nevezett bunkósbot csak azért lett kitalálva, hogy sakkban lehessen tartani azokat a tagállamokat, amelyeknek nem tetszik a hosszú menetelés, aminek a végcélja az Európai Egyesült Államok nevű, az európai kultúrát felszámoló agyrém.

A brüsszeli hatalmi háború arról szól, hogyan lehet mégis elérni a hőn (és természetesen az európai polgárok által is) áhított végcélt, a nyitott társadalmat. Ehhez azonban tisztázni kell, hogy melyik hatalmi ág legyen az Unió vezetője, amely levezényli a kollektív öngyilkosság nevű hadműveletet. A nem közvetlen választással felálló és Gyuri bácsi „önzetlen” barátságát bíró Bizottság, az agresszív liberálisok és ugyancsak jórészt a Gyuri bácsi baráti zsebszorongatásával megtámogatott Parlament, vagy a tagországok vezetői alkotta Tanács? Mivel az Európai Unió nem ország, hanem tagországok szervezete, logikus, hogy a nemzeti legitimitással rendelkező országvezetők (miniszterelnökök, elnökök) képviselik a legfőbb hatalmi erőt. Így van ez az alapokmányban is. Ezt szeretnék a liberálisok, a zöldek, a szocialisták és az egyre inkább feléjük sodródó néppártiak is megváltoztatni. Ha ez a status quo felborulna, onnantól kezdve hiába egyeznének meg a kormányfők bármiben, a Bizottság és a Parlament megtorpedózhatná a döntésüket.

Ne legyenek illúzióink. A múlt heti fegyvertény nem jelenti azt, hogy a liberális-posztmarxista erők feladják, és nem kezdenek el új megoldásokon agyalni.

Bár a vereség tényét a keresztnagypapa is belesírta a párnájába, még mindig pislákol benne annyi energia, hogy tovább „érzékenyítse” európai jobbágyait. A nagy züllesztés, a migránscsempészet egyre virágzik; immár legalizált, uniós terv is van kerek 34 millió vendég (vajon ezt hogyan számolták ki) befogadására, akik természetesen lakást, szociális ellátást és szavazati jogot kapnak.

További próbálkozásuk az lesz, hogyan lehetne megkerülni a konszenzus intézményét, magyarán eltörölni a vétót a Tanács döntéshozatalában. Erre Sassolini elvtárs már nem egyszer utalt, természetesen csupa jóindulatból, hogy „rugalmasabb” legyen az ellenvélemények elgázolása.

A nyomásgyakorlás tárháza is kimeríthetetlen. A „civil” szervezetek egyre nagyobb pozícióba való juttatása (az ehhez járó stafírunggal) is ezt a nemes célt követi. Ezek a jótékonyak már akkora hatalommal rendelkeznek, hogy például Matteo Salvini volt olasz belügyminisztert az ő nyomásukra sanyargatja egy magát olasznak tartó bíróság. Apropó, jog: az Európai Bíróság is egyre „függetlenebb” a jogtól és önmagától. A jó világ akkor köszönt be, ha az NGO-knak akkora hatalmuk lesz, hogy kormányokat tudnak megbuktatni. A fényességes jövőben pedig kinevezni. Az lesz az emberiség hajnala. De említhetnénk még a természet törvényeinek és a jognak a leváltását a devianciával, a nemzetközi szerződések apró betűs kitételeit és sok-sok trükköt, amire normális ember még gondolni sem mer. Például a titkosszolgálati olimpiai játékokat.

Visszatérve tájainkra: amikor a múlt héten a brüsszeli kéményből felszállt a fehér füst, pozsonyi barátaink még mindig a gyújtóssal bíbelődtek. Vagy vizes volt a gyufa, vagy egyszerűen be voltak tojva, mit szólnak majd a „nagyok” az elvárt hűség megtagadásához.

Vagy, s ez sem kizárt, a kisantant öröksége pártállástól függetlenül erősebben dobogtatja meg ma is a szívüket, mint a régiós együttműködés realitása és kívánalma.

Kövesdi Károly
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/51. számában.