Puhányok lettünk. A hosszúra nyúlt karantén idején gyakran jut eszembe, mennyi szenvedést kellett átélniük apáinknak, nagyapáinknak a huszadik század első felében, mi meg itt nyavalygunk, hogy maszkot kell hordani, nem dőzsölhetünk a kocsmában, és le kell fújni néhány programot...
Istenem, mi ez ahhoz képest, amikor családok rettegtek, mikor hozza a postás a táviratot a frontról, hogy „hősi halált halt” a fiunk, édesapánk, amikor a légópincében kellett kucorogni, hallgatni a bombák detonációját, vagy elnézni, hogyan hurcolják el az oroszok édesanyánkat.
Vagy lóhúst enni sótlanul. Amikor nem volt áram, fűtés, meleg víz, tej a gyerekeknek. Később húszkilós csomaggal tehervagonba szállni, amely nem síelni vitt az Alpokba, hanem kényszermunkára a Szudéta-vidékre. Végül elbúcsúzni a temetőben a halottainktól, felkapaszkodni a teherautóra és odahagyni mindent, ami kedves volt, és másik szülőföldet keresni, mondjuk Mátyusföld helyett Baranyában. És álmodni arról a régiről.
Az utolsó háború óta a harmadik generáció él békében. Az advent csöndességében azért feltehetjük a kérdést: meg tudjuk ezt becsülni?
Vagy ezt már olyan természetesnek vesszük, akár egy távoli mesét? Ma már ott tartunk, hogy mindent elfogadunk úgy, ahogyan elénk tolják? Mert ez a világ mindennek mondható, csak békésnek nem. Európa a szemünk láttára készíti elő a saját pusztulását, igaz, nem fegyverek által, hanem a kapzsiságba beleőrült néhány pénzdiktátor akaratának behódolva. Gyávaságból hajtanak fejet előttük a vezetőink? Kiveszett belőlünk a túlélési ösztön?
Nem a vírussal van bajunk. A baj önmagunkkal van. Most szembesülünk a pőre valósággal, hogy mennyire eltunyultunk, kiveszett belőlünk a fegyelem és a figyelem, hogy a jeleket komolyan vegyük.
Tíz-tizenöt éve még senki sem kapta fel a fejét az uniós terven, amely szerint tízmillió „munkavállalót” kell behozni a kontinensre a népességfogyás miatt. Azóta 35 milliónál tartunk, erről szólnak a legújabb mestertervek a brüsszeli boszorkánykonyhában. Ha akkor, idejében felismertük volna a veszélyt, talán nem jutottunk volna el idáig.
Mert amit egyszer a (nem létező) háttérhatalom kitalál, azt keresztül is viszi tűzön-vízen, nemzetek akaratán keresztül.
A folyamat rég kezdődött, igaz, csendben szállták meg a behurcolt tömegek az egykor keresztény városainkat, majd a pénzeszsákok egyre türelmetlenebbek lévén, gyorsulni kezdett az áradat.
A pénzdiktátorok most kitalálták, hogy Európa vegyen föl billiós kölcsönt, amelynek kamatait az unokáink, az unokáink unokái és az unokáink unokáinak az unokái fogják fizetni.
És Európa önként, dalolva sétál be az adósrabszolgaság csapdájába. S már megvannak a tervek a sorozatos kölcsönökre is. Becslések szerint csak a Kajmán-szigeteken mintegy 70 billió dollárnyi fekete pénz parkol, amelynek a pénz logikája szerint dolgoznia kell. Célpontjai lettünk, és futja az árulók megkenésére is, akik eladnak bennünket.
Gondoltuk volna egy-két évtizede, hogy Európa városaiban őslakosokat fognak lefejezni, gépfegyveres idegenek vadásszák le a békés embereket?
Félmeztelen vademberek sétálnak be a templomainkba, nyakon verik a papot, és elviszik a Bibliát? Évente több millió illegális bevándorló hozza a nyakunkra a középkorban megrekedt vallását és kultúráját, miközben európai vezetőink reggeltől estig a másság szeretetéről papolnak nekünk. Ezek, ha hagyjuk, a mi másságunkat le fogják gázolni – egy-egy teherautós gázolással már jelét is adták ennek.
De mit tehet az „egyszerű” ember? Aki nem tudja elképzelni a hétvégét anélkül, hogy a plázában lődörögjön, nem bírja elviselni, hogy a szomszédnak drágább autója van, rohamot kap, ha fél órára kiesik az internet, és nem tudja megvenni a legújabb, több száz eurós okostelefont, azt nehéz megokosítani. Aki válogatatlanul elhiszi a hazugságözönt, ami naponta rázúdul, az nem ismeri fel a Kajafások hátsó szándékát.
Szerencsére akad még Európában egy-két felelős vezető, aki helyettük is gondolkodik, és aki nem árulja el a népét.
Aki a rákent mocskot is elviseli, mert feladata és küldetése van. A janicsároknak persze nehéz elképzelniük, hogy létezik még ilyen a mai világban, de ezen ne csodálkozzunk: ők mindig magukból indulnak ki, és önmaguk szerint ítélnek.
És hát Júdásnak lenni mindig a könnyebbik választás.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/europai-advent