Nehéz egy volt (majdnem) MKDM-alapítóként jellemezni a jelent. Nemcsak korom miatt, hanem  szönciesen - „a böcsület“ miatt. Íme egy – a „három a magyar igazság“ jelszó alatt még egy vélemény (egy ifjonc tollából). Aztán már legyen vége! – csináljunk valami érdemlegeset is – a rothadás nem a mi fajjellemzőnk…(ag-szerk.) 

- – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – 
Kovács Balázs: Még egyszer a memorandumról

Alighanem az élesedő politikai testvérviszály lesz az oka, de tény, hogy már megint nem a lényegre összpontosítunk. A felvetések, melyek szerint nem ez volt a megfelelő pillanat, hiányzott az átgondoltság és előzetes egyeztetés, elmaradt a szlovák közvélemény "megdolgozása", különben pedig nem vagyunk a parlamentben, mindennek tetejében pedig – irgalom atyja ne hagyj el! – vagy három liberális értelmiségit meg sem hívták, nos, ezek egytől-egyig mind igazak.

Matovič fogadása után szlovák sajtó megszellőztette: a magyaroknak valami követeléseik vannak. Erre pillanatok alatt összeállt a szlovák nagykoalíció és leplezetlenül megmutatta magát a széplelkek által meghaladottnak vélt nemzeti konszenzus, amelynek alaptétele, hogy a magyaroknak egy jottányit se.

Nos, a helyzet bizony úgy áll, hogy Matovič kölcsönös megértésről, megoldások kereséséről és sérelmek rendezéséről szóló mondatai ürességtől kongó frázisoknak bizonyultak. Teljesen mellékes, hogy felkészületlenül érte a memorandum, hisztérikus reakciója önmagában mindent elárult arról, mennyiben volt valódi szándék a csinos szavak mögött.

A kórusba aztán tegnap beleállt Zuzana Čaputová is, aki bár saját bevallása szerint nem olvasta az egyenjogúsági követelések kétoldalas listáját, de ez a legkevésbé sem gátolta meg az egyet nem értésben. Meglehetősen méltatlan hozzáállás ez olyasvalakitől, akiről tudni lehet, hogy az önálló véleményformálás jegyében végigolvasta az Isztambuli egyezménynek mind a 90 oldalát.

Újra megtudhattuk: a magyarok józan, békeszerető és normális többsége egyetért a fennálló viszonyokkal, és csak néhány “sebeket feltépő” feszültségkeltővel akad gond. Őket meg tudjuk ki pénzeli.

És hogyan reagálunk mi, sértettek, Trianon 100 évfordulóján?

Pironkodunk, amiért “ajtóstól rontottunk a házba", flagelláns körmentre gyűlünk a facebookon, és a “szlovákok szempontjait is vegyük figyelembe” jegyében megmagyarázzuk, hogy miért az MKP volt a hülye. A hamisítatlan öngyűlölők ehhez még hozzáteszik az elmaradhatatlan mantrájukat, hogy mit akarunk már megint, ha még a meglévő jogainkkal se élünk. Bizony, sok nyomorúságunk kútfője ez az eredendő megfelelési kényszer, örökös kiskorúsági állapot és belsővé tett kisebbrendűségi érzés.

Nem innét ered minden bajunk. De a kelleténél jóval több.

Aztán hitegetjük magunkat, hogy majd amikor "eljön a megfelelő pillanat", meg amikor "széles körben megvitattuk" és "meggyőztük a szlovákokat céljaink helyességéről", akkor majd "lehet valamit csinálni."

Őszintén kérdem, mikor jön el ez a "pillanat?"

Például mikor mondhatjuk el, hogy meggyőztük a szlovákokat? Ez egy fontos dolog, mert az együttműködésnek valóban nincs alternatívája. Nem abban a formában, ahogy azt a nemzetállam cinkosaivá lett hidasok állították, hanem aképpen, amelyik a kölcsönös elismerésen, továbbá az alá- és fölérendeltségi viszonyok meghaladásán alapul.

A mostani elhatárolódás-cunamiban nem a zsigeri nacionalisták az igazán kiábrándítók. Ők nem adhatnak mást, csak ami a lényegük. De Šeliga és Čaputová nyugatimitáló politikusok, akiknek istenigazából egyetlen endogén gondolatuk sincs a világról, kölcsönvett világmagyarázatokat, univerzálisnak tételezett értékeket és nyugati normákat tesznek magukévá. De ezzel együtt vagy inkább pont ezért: semmit nem vesznek észre abból a mély igazságtalanságból, amit például a nyelvi egyenlőtlenség jelent.

Ha nincsenek partnerek, nincsenek kitörési pontok és sosem jönnek el a "megfelelő pillanatok", akkor az egyetlen logikus lépés "számot vetni a realitásokkal" és lehúzni a rolót.

De mégis: szembeszállni a sorssal, nem belenyugodni és mindig újrakezdeni – történelmünk alapdinamikája ez.

Felnőni a feladathoz: a mi dolgunk, senki másé.

Kovács Balázs