Esettanulmánynak is beillik Nagy Ervin cikke, amelyben világosan és tömören kifejti a liberális és konzervatív fölfogás közti különbséget. Igazi vitacikk a javából… (szerk.)
- – – – – – – – – – – – – – – – – – -
Az illiberalizmus védelme
Mivel az Orbán Viktor által (is) sikeresen működtetett „illiberális demokratikus rendszer” sok európai politikus számára maga a gonosz birodalma, mások azokban másolandó és követendő példának tartják, így érdemes minden rosszindulat nélkül foglalkozni vele. Már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy sokkal hatékonyabb válaszokat tud adni a társadalmi-gazdasági problémákra; és azért is, mert sokkal inkább alkalmas arra, hogy a hatalmat éppen birtoklók a valóságot megértsék. Fordítva pedig azt lehet állítani, hogy az egykor virágkorukat élő liberális demokráciák vezetői, a rendszer túlnövése és belterjessé válása miatt, egyre kevésbé értik a valóságot, hisz elvakítja őket a sok-sok homályos, életidegen elv.
Jól látszik, hogy ez a két filozófiai álláspont képződik le jelenleg az európai politikában. Az egyik a modern liberalizmust kizárólagosan jónak tartó szabadelvű, liberális, szociáldemokrata politikusok laza halmaza, szemben a közösségi értékeket magasabb rendű létezőnek tartó, leginkább lokálpatrióta vagy a modern konzervatív, kereszténydemokrata, esetleg nemzeti radikális politikusokkal. De igaz az is, hogy ez a filozófiai szembenállás bizony nem illeszkedik feltétlenül a klasszikus ideológiai határvonalakhoz. Ezért is van az, hogy Orbán politikája megosztja az unió néppárti közösségét, míg van olyan baloldali párt, amelynek tagjai szimpatizálnak vele.
A tudományos és még inkább a közéleti publikálást és vitát azonban megnehezíti több olyan nézet is, ami már-már egyfajta megfellebbezhetetlen állítássá, politikai dogmává kövesedett az elmúlt évtizedekben. (És az is, hogy az angol nyelvterületen kissé mást jelent e fogalom annál, mint amit, azaz „nem liberális” demokrácia.) Téves módon ugyan, de kialakult az a fajta vélekedés például, hogy liberalizmus nélkül nincs demokrácia. Ami egyrészről azért sem igaz, mert a demokrácia politikai rendszer, míg a liberalizmus csak egy ideológia a sok-sok egymással is versenyző többi más ideológia közül. Igaz, hogy a kettő annyiban egybefonódott, hogy bizonyos, a polgárosodáshoz szükséges szabadságjogok (a véleménynyilvánítás, a sajtószabadság, a magántulajdon vagy a vallási és lelkiismereti szabadságjogok) mind a klasszikus liberalizmus bölcsőjében születtek. Ám ez nem jelenti azt, hogy a modern (vagy posztmodern) liberalizmus is ezt képviselné ma csupán. A történelem ezt annyiban meghaladta ugyanis, hogy az „első generációs szabadságjogok” mára minden, demokráciában versenyző ideológia számára politikai minimummá váltak. Azaz a klasszikus liberalizmus vívmányait nem vitatja senki.
Annál inkább a modern liberalizmus céljait.
A liberalizmus mindig az egyén pártján áll, ha a közösség az ellenérdekelt. De ha két individuum kerül szembe, valójában megoldhatatlan nagy dilemmába keveredik. Egyedüli szabály a klasszikus „milli gondolat” (John Stuart Mill filozófusról elnevezve), miszerint minden egyén szabadságjoga addig tart, míg másét nem korlátozza. Ha viszont az egyén és közösség szabad cselekvései keresztezik egymást – a liberális mindig az előbbi mellé áll. Ennyiben különbözik egy illiberális jogrendtől és a konzervatív alapvetésétől – ami attól, hogy a közösséget tolja az egyén elé (hagyományos család, nemzet, vallási felekezet), még ugyanúgy demokratikus marad. A liberálisok szerint a közösség önmagában semmis, illetve autonóm emberek valamilyen preferenciája szerint összekapcsolt laza, atomizált csoportja csupán, míg a konzervatívok, kik illiberális jogrendet építenek, a természetes közösségeket is valódi létezőknek tartják és előnyökkel, illetve jogokkal ruházzák fel. (Hagyományos család, nemzet, vallási felekezet.)
A konzervativizmust és a szocializmust többek között a közösséggel kapcsolatos értelmezés különbözteti meg a liberalizmustól. Bár a kettő között is óriási a különbség. Míg az előbbi, a hagyományos közösségeket – család, nemzet, vallási közösség – védi; addig az utóbbi, alapvetően a mesterségesen létrehozott társadalmi közösségekben – leginkább osztályokban – gondolkodik. A másik nagy különbség, hogy a szocializmus irányultsága internacionalista, amiben inkább a liberalizmus kozmopolitizmusához hasonlít, a konzervativizmus pedig legtöbbször a nemzet felé fordul. Az egyén és a közösség közti vitában vetődik fel az erkölcs eredetének kérdése. A liberálisok szerint az erkölcs az egyénből és annak akaratából származik, és csak annyiban lehet közösségi szinten értelmezni, amennyiben a közösséget az egyéni atomok viszonyrendszerének tekintjük. A liberalizmus, ha még olykor tagadja is: menthetetlenül atomista. A liberálisok szerint a közösség önmagában nem értékhordozó közeg, hanem jobbára inkább egy leküzdendő akadály, az egyén autonómiája előtt. A konzervatív kritika egyik legfontosabb eleme pedig ezzel szemben az, hogy az egyén jogai mellett (máskor azzal szemben) megjelenő közösségi jogok és kötelességek rögzítése is szükséges. Így egyensúlyoznák ki az egyéni szabadság radikális elszabadulását.
Ezen a ponton látható a liberális és a konzervatív fölfogás közti különbség: míg az előbbiek az individuális jogokban látják a garanciát, az utóbbiak inkább a közösség iránti kötelességek erősítését szorgalmazzák. Ennyiből pedig az illiberális jelzőnek ismét létjogosultságot kell adni a vitában.
Nagy Ervin forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/117070/Az_illiberalizmus_vedelme