Fenntartásokkal fejeztem be a cikk olvasását, majd két nap múlva rájöttem, hogy a szerzőnek talán igaza is lehet. T.i. nincsen más kiút, ha méltóztatunk kinyilvánítani megmaradásunkat a Kárpát-medencében. (szerk.)…
- – – – – – – – – – – – – – – – – – – – -
Szlovákia a V4-ek soros elnöke
Jelképes értelme is van annak, hogy Magyarországot Szlovákia követi a V4 együttműködés soros elnökségében. Ez az írás a szlovák és magyar együttélés ezer évéből olyan elemeket villant fel, amelyeket Trianon óta, de részben már előtte is tudatosan elhallgatott a szlovákok elől a történelemhamisító politika. Az összetartozás tudatát magyar részről is elfedte Trianon fájdalma. A sok közös pont közül most néhányat azért érdemes felidézni, hogy ezzel köszöntsük Szlovákiát mint a V4 soros elnökét.
Ezer éve együtt, vérkeveredéssel, fele-fele népdalkinccsel, a nyelv azonos muzsikájával, fele-fele szókinccsel is, azonos egyházakkal, viselkedéskultúrával, kacagtató telefonkönyvekkel, külhoni anyanemzetek nélkül itt, a Kárpátok alatt, egymásnak feszülő hadseregek nélkül. Látszólag szétszakítottak, világhatalmak játékszerévé lettünk, pánszláv riogatással, kitelepítéssel, dekrétummal, lakosságcserével, már és még esetleg nyelvet, múltat tudó, „átnemzetesülő” városokkal, proletár internacionalizmussal, globalizációval. Ők nem lettek csehekké, mi megfogyva megmaradtunk. Lehetséges-e a feltámadás az egykori haza hungarus, uhorsky magyarországiságában?
A szlovákok elől is elrejtette a politika Szvätopluk korábbi értelmezését, miszerint „Uhorsko”, azaz Magyarország királya volt. A szlovákok ősei azért hívták be a magyarokat, hogy szabadítsák fel őket a morvák elnyomása alól. Részt vettek a magyarok kalandozásaiban, és ha derekasan harcoltak, osztoztak a zsákmányon, a rosszul küzdő magyarok pedig szolgák lettek. A bajor püspököknek a pápához írt panaszlevelében olvasható, miszerint a pogány magyarokkal szövetségben keresztény morva-szlávok is harcoltak. Itt kezdődik a felföldi, árvai, liptói, turóci nemesi családok eredete, akik mindvégig a Szent Korona hűséges alattvalóinak vallották magukat.
Természetes volt, hogy Mátyás király beszélte nyelvüket, sőt a városokban megszabta a bírók etnikai sorrendjét. Pázmány Péter sohasem feledkezett meg szeretett tót nációjáról, ügyelt, hogy legyen templomuk, papjaik, pallérozzák a nyelvüket, hogy ne csehül prédikáljanak.
Ez a nyelv is lényegében a Králicei Biblia magyarországi nyelvváltozata, országosan használt nyelv, Balassi Bálint, Rimai János, Madách Gáspár, sőt majd Madách Imre köznyelve is volt. Ezen a nyelven született minden bizonnyal Balassi nyolc szerelmes verse, Krman Dániel evangélikus egyházi főfelügyelő prédikációi, és Bél Mátyás azt írta róla, hogy szebb, mint az alapjául szolgáló cseh. Szlovákföld, a szlovák etnikai régió nemesei és népe mindvégig édes hazájának tekintette a három részre szabdalt országot. Különösen a kuruc világban, amikor a mai szlovákok ősei a fejedelem leghűségesebb hívei voltak.
A már említett Krman Dániel ezekkel a szavakkal szentelte fel 1707 márciusában Zsolnán Rákóczi hadának zászlóit: „Mind ezt a nyolc zászlót consecrálom, azaz kihirdetem, hogy átadatnak Magyar Királyság katonai céljaira. Jézus Krisztus, tedd meg, hogy e zászlók nyomában a megnyomorított Magyarhonra sok jó fakadjon, hiszen hazánk valaha az országok dísze volt. Urunk, aki igazságot szolgáltatsz az elnyomottaknak, légy a mi nagyságos Fejedelmünkkel, drága urunkkal, Rákóczi Ferenccel, add azt, hogy mint börtönéből kiszabadult József, legyen a haza atyja, s jó tanácsaival és a haza szerencsés megvédelmezésével az összes előző magyar hazafit – Báthorit, Bethlent, Bocskait, Thökölyt és elődeit is – felülmúlja hírnévben.” Ez a kor veretes biblikus cseh, azaz hazai szlovák nyelvén mondott szózat becsületére válna bármelyik honi kuruc dokumentumnak.
Koronázási játékok vannak a koronázóvárosban. Mária Terézia fényességét azonban messze felülmúlja, hogy Rudnay Sándor esztergomi érsek 1790-ben Nyitrakoroson szlovák prédikációban köszöntötte híveivel a Szent Koronát. Akkoriban Pozsony már erőteljesen német volt. A koronázótemplomban csak a XIX. század hetvenes éveitől tartottak magyar miséket.
És Magyarország királynőjének szobra? Az 1919-ben bevonuló cseh légiósok döntötték le prágai parancsra, megannyi más Habsburg-emlékkel együtt. A szlovákok statisztáltak. Igaz, akadt köztük egy fiatal szlovák történészlegény is, aki a szlovák nemzeti Krman-társaság tagja volt Szenicen. Nemzeti hősként lelkesedtek Krmanért, de Rákóczi-szolgálatáról mit sem tudtak. Csak arról, hogy az öreg, beteg evangélikus papot a ledőlő Mária Terézia-szobortól látható pozsonyi várban kínozták halálra.
A felvilágosodás mozgalmas évtizedeiben a pozsonyi generális szeminárium volt a szlovák katolikusok, az evangélikus líceum pedig a szlovák evangélikusok szellemi központja. Sokat köszönhettek II. Józsefnek, mert náluk is megindulhatott a nemzeti öntudatra ébredés. Igaz, hamarosan a nemzet került az oltárra Isten helyett, és már induláskor jelentkezett a nyelvi kérdés, no meg a politika.
A katolikusok szlovákul, az evangélikusok csehül döbbentek rá, hogy a nagy szláv világhoz tartoznak, de a nyelvkérdés egy századra megosztotta őket. Évtizedeken át azonban mindkét táborban élt még a magyarországiság tudata, hiszen annak ellenére, hogy a magyar felvilágosodás nem nézte jó szemmel, miként másolják a szlovákok a magyar nemzeti mozgalom programját, különösen a nyelvit, csakhamar kialakult a felismerés: Magyarország védelmet is jelent számukra a nagyobb szláv népekkel szemben. A szlovák nép történetének minden egyes mozzanata Magyarországon zajlott, és két fő irányzata volt: megőrizni magukat a magyarosodástól és a „csehszlovákosodástól”.
Katolikus néptanító papjaik teljes vértestvériséget hirdettek a magyarokkal. A szabinokhoz hasonlították magukat, a magyarokat a rómaiakhoz. Még Szent Pálra is hivatkoztak, aki annak ellenére római polgár lett, hogy nem volt római. A nemzet egyre inkább politika, erkölcs, emberség, gazdaság kérdése lett. És gyakorlattá vált az érdekből nemzetváltás. A nemzethagyó asszimilánsok, az „elfajzottak” jellemezték a megosztott szlovákságot.
Nagyjaik hűségesek voltak magyar hazájukhoz, népük úgyszintén. ’48–49-ben is Branyiszkó és a kassai szlovák vörössipkások messze felülmúlták a Morvából betörő zsoldosok szlovák felkelését. Mindvégig tudták a folyók déli irányát, saját fővárosuknak tekintették Pest-Budát, amely a legnagyobb szlovák település volt a XIX. század derekától: 40 ezer szlovák építette. Ezt is tudnunk kell, amikor Pozsony mai nemzetiségi képéről elmélkedünk.
A XIX. század hatvanas-hetvenes éveiben volt még egy szlovák nekibuzdulás az alkalmazkodásra a magyar politikához, de egyrészt a magyar érdektelenség, másrészt az erősödő cseh hatás mélyítette az ellentéteket. A trianoni Csehszlovákia egyértelműen csehszlovák nemzetállamot akart. A szlovákok vergődtek, de félrevezetve megadták magukat. Népvezérük, Andrej Hlinka a szegedi börtönből hamarosan az illavaiba került.
Lehetőleg mindent el kellett tüntetni, ami az egykori Magyarországra emlékeztetett, és a továbbra is játékszer szerepű szlovákságnak 1989-ben sem maradt elég ideje nemzettudatának formálására. Az agyafúrt, alattomos csehszlovákosítás szlovák kiszolgálóinak politikai-anyagi előnyökhöz juttatása alapos zűrzavart okozott. A szlovák helytartók háborítatlanul dolgozhattak a történelmi Magyarország szlovákosításán, a személy- és helynevek szlovákká tételének tudományos bizonyításán, a közigazgatási határok módosításán.
Most van érkezőben az idő, hogy az oly sokszor tragikusan ide-oda csapódó szlovákság is felmérje, mit kapott a történelemtől – és hogyan gazdálkodik vele. Keresztény európaiságunk védelmében szilárd pont lehet az újra megtalált Kárpát-medencei közösség. Igen sok a feltáratlan szlovák nemzeti érték, de eddig kevés idő volt a megtalálásukra, értelmezésükre.
A politika sokat nyerne vele, ha az időszerű korparancs, a kapcsolatok ápolása mellett hosszabb távon sor kerülhetne a közös múlt tudományos feltárására és közkinccsé tételére.
Käfer István (a szerző irodalomtörténész, egyetemi tanár) forrás: www.magyaridok.hu