Az Európai Unió által, a jogállamiság leple alatt tervezett büntetőintézkedések Magyarországgal és Lengyelországgal szemben felvetik a kérdést, hogy az EU az alapértékek uniója vagy a haszonértékek uniója akar-e lenni. Emellett Szlovákiában újságírót lőnek le, volt főügyészt, bírókat, államtitkárokat, volt minisztert és a nekik dolgozó maffiózókat zárják börtönbe, mert évtizedekig garázdálkodtak. És ez csak a jéghegy csúcsa...(szerk.)
A jogállam eszméje a késő 18. századig nyúlik vissza. Többek között Immanuel Kant fejtette ki a felvilágosult abszolutizmus ellen-fogalmaként. Általános érvényességet tulajdonít a jognak, amely nemcsak a polgárt kötelezi, hanem egyben a kormányt is (legyen az monarchikus vagy köztársasági-demokratikus), de még a parlamentet is, amely csak általános, rendszerint az alkotmányba foglalt szabályok szerint hozhat meg törvényt. A jogállam ezek alapján főleg az önkényuralommal áll szemben, de tartalmilag nem több. Az, hogy egy társadalmat liberálisan vagy konzervatívan kormányoznak, etnikailag javarészt meghagyják homogénnek, vagy tudatosan átalakítják multikulturális társadalommá, politikai kérdés, amelynek semmi köze nincs a jogállamisághoz. Ezen jogállamisági fogalom értelmezése Németországban egészen a második világháború utáni korszakba nyúlóan érvényben marad, és nagyrészt még mindig fedi a „rule of law” fogalmát az angolszász nyelvterületről, illetve jogkörből.
Az EU-s szerződések a jogállamiság fogalmát csak az 1990-es évektől említik. Magát a fogalmat azonban sehol sem határozzák meg – EU-s szerződéseknél vélhetően nem véletlenül, ugyanis a ködös, tisztázatlan fogalmakat a Bizottság és az Európai Unió Bírósága szerződésmódosítás elkerülésével használhatja fel az integrációs folyamat előmozdítására.
Most a jogállamiságot is az integráció szolgálatába állítják, ugyanis az Európai Bizottság az eredetileg politikailag semleges jogállamisági fogalmat a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése óta egyre több alkalommal számtalan alapjog és politikailag korrekt érték tiszteletben tartására terjeszti ki. Lényegében ma EU-s szinten a jogállamiság már nem az állami önkény elleni védelemre korlátozódik, hanem pont az ellenkezőjére fordul: a jogállamiság az Európai Bizottság értelmezésében immáron egy következetesen progresszív-liberális és internacionalista politikai értékrendet határoz meg, amelyben etnikai és szexuális kisebbségek sokaságának érdekeit és népjogi alapokat nélkülöző migránsok úgynevezett jogait érvényesítik EU-szerte, konzervatív kormányzatú tagállamok ellenállása mellett. Így lesz a jogállamiságból, az állami hatalom korlátozó erejéből a szupranacionális intézmények felhatalmazója, azzal a céllal, hogy a jog és egy központilag létrehozott értékunió leple alatt kényszerrel be lehessen avatkozni nemzeti szinten is a demokratikus akaratnyilvánításba.
Így akár az EU-s költségvetési források felhasználását is politikailag meghatározott jogállami elvek betartásához akarják kötni. Ez a módszer de facto az alábbi döntő kérdést intézi a tagállamok felé: hajlandóak-e végérvényesen lemondani a szuverenitásukról vagy sem? Németország kétségkívül egyfajta mintadiákja a szuverenitásról való lemondás című „tantárgynak”. Más tagállamok viszont, mint például Magyarország vagy Lengyelország Brüsszellel szemben ragaszkodnak a nemzeti szuverenitásukhoz, és nem ismerik el a közös belső piac gazdasági integrációját (haszonértékek uniója) ürügyként, hogy a tagállamok értékagendáját is Brüsszelből határozzák meg kötelezően az államszövetség összes kultúrája számára (értékek uniója).
Lengyelország és Magyarország a jogállamisági mechanizmus körül forgó, minden viszonylatban alapvető konfliktus kellős közepén áll. A balliberális döntéshozóknak Brüsszelben nem tetszik a konzervatívok politikája Magyarországon és Lengyelországban. Lehet, hogy ebben a régi nyugat-európai néppártok irigysége is szerepet játszik: a pesszimista brekegések ellenére Magyarországon Orbán Viktor, Lengyelországban pedig a PiS párt évek óta jelentős választási többséget produkált újra és újra. Ilyen többségről, amely mindenféle kellemetlen koalíciós partner nélküli kormányzást tesz lehetővé, Merkel asszony és Macron úr, valamint európai partnerpártjaik csak álmodhatnak. Ezért lejáratják Orbánt és Morawieckit.
Ezt az irigységet olykor kiélezik Brüsszelen keresztül a német közszolgálati csatornákon, ha például az egykori, nem túl sikeres szövetségi igazságügyi miniszter, Katarina Barley (SPD), akit most az Európai Parlament alelnökeként „iktattak át” Brüsszelbe, Magyarország és Lengyelország anyagi kiéheztetését követeli, a két közép-európai tagállamot totalitárius rezsimekkel hasonlítja össze. Katarina Barley kisiklásait az Európai Parlament frakcióvezetői konferenciája a lengyel képviselők többszörös tiltakozása ellenére sem ítélte el.
A Magyarország és Lengyelország ellen felhozott vádak alapján Németországra is alkalmazni kellene a jogállamisági mechanizmust. A média függetlensége Németországban is kétséges, mivel például a közszolgálati műsorszolgáltatás egy olyan politikai küldetéssel bír, amelyet a programmegbízásban a műsorszolgáltatásról szóló törvényekben fektettek le. Ezekhez tartaniuk kell magukat a műsorszolgáltató szervezeteknek, betartásukról pedig a műsorszolgáltatási tanácsoknak kell gondoskodniuk, amelyeknek tagjai pártpolitikusok, tartományi kormányok és néha maga a szövetségi kormány is. Ezekben pártpolitikát folytatnak a műsorszolgáltatási járulék költségvetési forrásai segítségével, amely alól senki sem vonhatja ki magát. Söder (CSU) bajor miniszterelnök nemrég szólította fel a közszolgálati műsorszolgáltatókat arra, hogy tudósításuk által tegyék tönkre az AfD-t.
Az SPD a Német Nyomda- és Kiadótársasággal (DDVG), egy saját pártbeli sajtóimpérium-mal rendelkezik, hogy szociáldemokrata tartalmakat terjeszthessen újságírás ürügyével. Ez nemcsak újságírói befolyást teremt, hanem az SPD számára évente hárommillió euró (2018) pluszbevételt is.
Vagy akár térjünk ki az igazságszolgáltatás függetlenségére: egy, az európai elfogatóparancs alkalmazásáról szóló ítéletben kifogásolta az Európai Bíróság a német igazságügyi miniszterek által alkalmazott utasítási jogot az ügyészekkel szemben, és módosítást követelt. Erre az FDP előterjesztett a Bundestagban egy megfelelő törvényjavaslatot az ügyészség függetlenségének megerősítésére, amelyet azonban 2020. május 28-án elutasítottak. Más szóval: az Európai Unió Bírósága kifogásolja az igazságszolgáltatás hiányos függetlenségét Németországban, de a Bundestag ezzel nem törődik. A Szövetségi Alkotmánybíróság 16 bíróját pedig továbbra is a Bundesrat és a Bundestag nevezi ki, azaz pártpolitikusok, akik titkos pártpolitikai megbeszélésekre találkoznak a bírói választási bizottságban.
Angela Merkel szövetségi kancellár egyébként még azzal a joggal is élhet, hogy sajtótájékoztatón keresztül érvénytelenítsen egy szabályosan lefolytatott miniszterelnöki választást Türingiában, és addig szavaztathasson újra, ameddig az eredmény végül számára is megfelelő.
Ezeket az összehasonlításokat a hiányos jogállamiságról folytathatnánk más EU-s tagállamok esetében is. Franciaországban a koronavírus-járvány elején bevezettek a büntetőjogba egy automatikus preventív amnesztiát mandátummal bíró személyek részére. Szlovákiában lelőnek, Máltán halálra bombáznak újságírókat, miközben a politikai összefüggések tisztázását párton belüli brüsszeli barátok által halogatják a megszokott részvétnyilvánítások és ülésterem-átnevezések kíséretében. Belgium a választások után rendszerint egy naptári éven keresztül kormány nélkül van, akárcsak Afganisztán.
Mindenki számára világos: aki üvegházban él, ne dobálózzon kövekkel. De ez mediális és politikai hálózatok kérdése is, és ilyen téren a magyarok és a lengyelek Brüsszelben viszonylag gyengék. A brüsszeli pénzek folyósítására irányuló jogosultságot általános kritériumként az éppen folyó kötelezettségszegési eljárások számával lehetne meghatározni minden tagállamban: minél magasabb a kötelezettségszegési eljárások száma, annál kevesebb pénz járna Brüsszelből. Ezzel a megközelítéssel viszont kiderülne, hogy pont azok a tagállamok a leginkább érintettek, amelyek nagy hangon uszítanak Lengyelország és Magyarország ellen, miközben a legtöbb pénzt vonják el az EU-s költségvetésből: Olaszország, Görögország és Spanyolország. Németország egyébként a negyedik helyen áll a legtöbb kötelezettségszegési eljárással a tagállamok közül. Minden még józan EU-s állampolgár érdekében reménykedhetünk, hogy Magyarország és Lengyelország továbbra is ellenáll a brüsszeli és berlini zsarolási kísérleteknek, és ragaszkodik a hatályos szerződések szigorú betartásához.
Magyarország és Lengyelország azok az országok, amelyek a jogállamiságot eredeti jelentése szerint megvédik a brüsszeli és berlini túlkapások ellen. A jogállamiságnak EU-s vagy új német értelemben semmi köze sincs már a jogállam fogalmának eredeti értelmezéséhez: védőfal az önkényuralom ellen.
Gunnar Beck( a szerző AfD-s német EP-képviselő, az Identitás és Demokrácia frakció tagja) forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210123-irigyseg-es-befolyasszerzes