Mára világosan körvonalazódott: az Európai Uniónak választania kell két irányvonal között. Vagy elindul a magállamok – de különösen a Merkel kancellár asszony által szorgalmazott szuperföderális Európai Egyesült Államok – felé, vagy a nemzetállamok szuverenitására épülő lazább európai szövetség lesz belőle…

Ennek eldöntése szempontjából elvileg nagy jelentősége lehet a szeptember 16-ra tervezett EU-csúcsnak Pozsonyban, bár az is tény, hogy az uniós elit impotenciája miatt már számos, nagy jelentőségűnek beharangozott csúcstalálkozó végződött számottevő eredmény nélkül. Ez utóbbinak a lehetősége simán benne van a pakliban, ám az valóban látszik Merkel látványos diplomáciai túlmozgásán, hogy Pozsonyban akár fontos kérdések is eldőlhetnek az Európai Unió jövőjét illetően.

Ugyanakkor Merkel varsói találkozója a visegrádi négyek miniszterelnökeivel egyértelműen megmutatta, hogy kik az unió jövőjét meghatározó két lehetséges, rivális irányvonal legmarkánsabb képviselői. Az, hogy a kancellár megjárta a maga – kis túlzással – Canossáját Varsóban, önmagában elismerése annak, hogy létrejött egy, a magországokhoz képest alternatív csoport az EU-tagállamok között, amely immáron intézménnyé, erőközponttá, ezáltal önálló tényezővé vált az unión belül. A V4-ekre ettől kezdve figyelni kell, a V4-ek véleményét, szándékát és akaratát számításba kell venni a jövőről szóló döntési folyamatban.

Az igazi kérdés azonban az: vajon hol tart most Merkel az elhíresült egy évvel ezelőtti, „Wir schaffen das” (Megoldjuk) mondásához képest? Vajon milyen tervei, víziói vannak itt és most, a pozsonyi találkozó előtt az unió jövőjével kapcsolatban? Vajon mi és ki vagy kik vezérlik cselekvésében?

Nem láthatunk a kancellár asszony fejébe, azt azonban leszögezhetjük, hogy Európa jelenlegi állapotában kulcskérdés, hogy képes-e a változásra, képes-e az általa tavaly elindított, menekültekkel kapcsolatos politikájának, a Willkommenskulturnak az újragondolására.

Erre ugyanis minden oka meglenne. Egyrészt világosan láthatja az európai közhangulat, a korszellem gyökeres változását: az emberek döntő többsége már nemcsak Közép- és Kelet-Európában, de Nyugat-Európában, sőt hazájában, Németországban is elutasítja a migránsok nyakló nélküli befogadását, elutasítja a párhuzamos társadalmak kialakulását, félti az életét a terrorizmustól, nem akarja, hogy Európa elveszítse identitását és egy kevert fajú kontinenssé váljon. Ha máshonnan nem, hát a közvélemény-kutatások eredményeiből jól láthatja ezt. Márpedig mi az, ami a politikája megváltoztatására késztethet egy felelős politikust, ha nem az állampolgárok véleménye?

Másrészt láthatja a menekültekkel mint potenciális munkaerő-utánpótlással kapcsolatos illúziók szertefoszlását – a leglátványosabban éppen Németországban. A beérkező migránsok szakmailag felkészületlenek, nem beszélik a nyelvet, teljesen eltérő a munkakultúrájuk, nem feltétlenül a szívós, kemény munkából akarnak jólétet teremteni maguk és családjuk számára Európában.

Harmadrészt már nemcsak a visegrádi országok fordultak szembe az általa az Európai Bizottságra erőltetett menekültpolitikájával, hanem egyre több kritika jelenik meg a hagyományos szövetségeseinek számító országok politikusaitól is, elég csak Ausztriára, Dániára és részben Franciaországra gondolnunk.

Mindehhez tegyük hozzá: Angela Merkel nyilván a jövő szeptemberi parlamenti választások után is kancellár akar maradni. Figyelembe véve a német választók – igaz, lassú – hangulatváltozását, a kancellár asszony és pártja fokozatos, de folyamatos népszerűségvesztését, vajon mi korlátozza abban, hogy az osztrák nagykoalícióhoz hasonló fordulatot hajtson végre?

És valójában ez a legfontosabb kérdés: mennyire cselekszik önállóan Merkel kancellár? Ezt a kérdést azért is fel kell tenni, mert lassan már senki nem hiszi el neki Európában, hogy „meg tudja csinálni”, vagyis képes a menekültek százezreinek, sőt millióinak befogadására, munkába állítására, integrálására, a gyökeresen eltérő kultúrák és vallások közötti ellentétek elsimítására. Éppen ezért lényegében már a kölni tömeges szexuális erőszak, de legkésőbb a nizzai merénylet óta gyakorlatilag érthetetlen, hogy a kancellár asszony miért ragaszkodik foggal-körömmel idejétmúlt, emberek életét veszélyeztető elképzeléseihez.

Érthetetlen és irracionális, amit tesz, ráadásul a korábbi években Merkel asszonyt nem ilyennek ismertük meg, ellenkezőleg: egy kissé unalmas, mindig mérlegelő, egyenlegező reálpolitikusnak. A jelenlegi magatartása éppen ezért nehezen magyarázható, nem logikus.

Egyetlen racionális magyarázat adódik: az, hogy a döntései nem teljesen szuverének. Ismertek – magam is írtam róluk – a Merkelt az Egyesült Államokhoz, illetve a republikánus, neokonzervatív körökhöz fűződő szoros kapcsolódásai; férje a Pentagonnak dolgozott, kancellári tevékenysége előtt élvezte a Bush család támogatását, amerikai tanácsadó segítette a munkáját Berlinben, és még sorolhatnánk, de a lényeg az, hogy Merkel minden esetben elkötelezett atlantistaként állt ki az Államok mellett.

Az USA pedig az európai szuperállam létrejöttét és a menekültek további befogadását támogatja. Másfelől Soros György és a mögötte álló globális pénzügyi körök és multicégek hatását se feledjük el. Soros példája, megdöbbentő EU-s fellépése, Berlinben működő agytrösztjének erős befolyása, javaslatainak EU általi, részbeni elfogadása – mint a jéghegy csúcsa – azt mutatja, hogy a Merkel által irányított unió nem teljesen önállóan hozza meg az EU jövőjével kapcsolatos döntéseket.

Az európai erőviszonyok három csoport egymásba feszülésével írhatók le talán a legjobban. Az egyik csoportot Angela Merkel vezeti, idetartozik az uniós elit (főleg a Juncker-féle Európai Bizottság), illetve olyan nyugati államok, mint Svédország, Belgium, Hollandia, Luxemburg. Ez a csoport a gazdaságban szigorú költségvetési fegyelmet és stabilitást akar, a politikában föderális uniót, a migránskérdésben pedig támogatja a menekültek további szervezett beengedését.

Ezzel szemben állnak a visegrádiak, illetve részben Románia, Bulgária és Horvátország: a gazdaságban elfogadják a költségvetési fegyelmet (Orbán Viktor is ezt hangsúlyozta Varsóban), a politikában viszont föderális unió helyett a nemzetállamok unióját akarják, amelyben a választott politikusokból álló testület, a tanács veszi át a hatalmat a bizottságtól, a migránskérdésben pedig elvetik a kötelező kvótát, és a határok szigorú megvédésére, a menekültáradat leállítására helyezik a hangsúlyt.

Valahol e két csoport között helyezkedik el a harmadik, a dél-európai államok csoportja (Olaszország, Portugália, Görögország és gazdasági szempontból Franciaország). Ők nem fogadják el a költségvetési fegyelmet, és lazítanának a szigorú gazdaságpolitikai előírásokon, politikában és a menekültügyben viszont köztes álláspontot foglalnak el.

Bármennyire is vezetik tehát kevésbé látható, külső szempontok Angela Merkelt, mégis ebben a háromszögű erőtérben kell fenntartania a jó és magabiztos vezető illúzióját hazájában, Európában és a világban. Ezért – kalkulálva a visegrádiak ellenállásával a politikájával szemben – lehet, hogy valamilyen kompromisszumra próbál majd törekedni Pozsonyban. De ennek nem szabad bedőlni és engedni: Merkel (vagy akik mögötte állnak) még korántsem adta/adták fel Európa kulturális, lelki kiüresítésének a tervét.

 Fricz Tamás ( a szerző politológus)
http://magyaridok.hu/velemeny/pozsonyban-vizsgazik-merkel-956005/