A jelen zavaros, a múlt világos. Az ember gyarló módon mégis azt várná el, hogy a történelem most és itt letisztult legyen…
Naivan olyan világban hiszünk, amely objektív képet mutat mindazokról a folyamatokról, amelyeket nap mint nap megélünk, dacára a ténynek, hogy sokszor a legnyilvánvalóbb is elferdül a politika kétértelmű és álságos manipulációi miatt. Európa ma lázong, forrong és közelről vagy akár távolról nézve is identitásválságok során megy keresztül.
Az alapító atyák alakjai és eszmeisége ködbe vész, talapzatukra groteszk torzókat állítanak. Az évszázados modellek, a mindennapi élet alappillérei roskadoznak, a korábbi józan rendező elvek felfoghatatlanul absztrakt őrületek csapdáiban vergődnek. S miközben az öreg kontinens magába roskadva belső válságait még definiálni sem tudja, életösztöne és veszélyérzete is cserbenhagyta. Nem észleli a messziről jött tömegek hódító szándékait.
Szállást ad olyan nációknak, amelyek nem integrálódni akarnak, vagyis elfogadni a befogadó társadalmak törvényeit, szokásait, kultúráját, hanem a többségre akarják erőltetni a magukkal hozott identitást és életformát. Így – és csakis így – fordulhat elő, hogy a „migráció” leplébe bújtatott invázió egyre szélesebb sávban emészti fel Európa még megmaradt régi arcát.
Európa torzulásának a lényege, hogy nem tiszteli múltját és nem gondozza örökét, azaz nem okul korábbi tapasztalataiból. Geopolitikai értelemben nem a koordinált együttélés a jövőképe, hanem – sajnos a kényszerből fakadó – „regionális izoláció”. Kontinensünk nyugati felének évtizedes erjedését meg kell állítani a még önmagukat és kultúrájukat tisztelő országok partjainál. Amennyiben Európa kettészakad – mint ez történt a Nyugatrómai Birodalom bukása és Bizánc idején –, teljesen új világ alakul ki az elüszkösödött romokon. Pedig lehetne más az irány, következhetne paradigmaváltás, amely szintén a múlt tapasztalásához nyúl vissza, de pozitív jövőképpel.
Ha az „Európa az európaiaké” mottó még igaz, miért nem szerzünk érvényt neki? Elképesztő lehetőségek világa kontinensünk. Évszázadok alatt felhalmozott tudás, mérhetetlen alkotói energia és eltagadhatatlan produktum. Az amerikai tudósok jelentős részét európai egyetemek képezték és képezik. Nem is olyan rég a négyezer éves kultúrával bíró Kína és Japán a kémeit az európai vállalatokhoz küldte „tanulmányútra”. Európa intellektuális forrás és viszonyítási pont.
Hosszan lehetne sorolni az erényeket, nem elfelejtve persze azt sem, hogy európai kalandorok és kincsre éhes uralkodók hódítóként jelentek meg eladdig ismeretlen vidékeken és népek között az elmúlt századokban. De még e negatív múltbéli tapasztalatok is alkalmasak lennének arra, hogy Európa jövőjét ne rombolhassa le féktelen jelene.
Hírszerző szemmel nézve a képlet végtelenül egyszerű. Először is ki kell zárni a politikai és gazdasági erőterek marginális, de életünket alapvetően befolyásoló, kizárólagos érdekviszony-rendszerét. Operatív értelemben a legfontosabb a jövőstratégia egyszerűsítése annak bonyolítása helyett. Vagyis: Európa az európaiaké. Társadalompolitikai értelemben egyforma politikai berendezkedésű országok alkotják.
A kettős világrend a hidegháborúval egyetemben a múlté. Sokkal inkább mutatja a XIX. század végi, XX. század eleji formáját, mint a II. világháború után kialakult viszonyokat. Több országban jelen van az alkotmányos monarchia. Másutt központi akarat dominál, miként vannak országok, ahol a liberális eszmeiség köti béklyóba az adott nemzetet. Az országok erényekkel és gyengeségekkel együtt alkotnak egységes európai világot.
Ráadásul politika-földrajzi szempontból a kontinens az Atlantitól a Csendes-óceánig tart, hisz Oroszország keleti tartományai a Csendes-óceánnál érnek véget. Vagyis az Urál – miként tanultuk – nem lehet keleti határa Európának. És ha ebből indulunk ki, a látvány elképesztő és egyben elborzasztó lehet az ellenfeleinknek, legyenek azok tőlünk – mármint Európától – nyugatra vagy keletre, esetleg az Arab-öböl környékén. Szinte kimeríthetetlen hagyományos energiaforrás az Urálon túlról. Képzett elmék országaink egyetemeinek campusaiból és erős keresztény identitás.
Európa ma mégis tántorog, mint egy legyőzhetetlennek hitt óriás, akit állcsúcson vágtak. Mint a címvédő, az örökös bajnok, akinek edzője – a túlerő láttán – bedobni készül a törölközőt. Pedig velünk szemben nem lehet túlerő. Még pontosabban az európai kultúra nélkül a többi kontinens is bajban lesz.
Egyszerűen azért, mert miközben történelme során hódított, de teremtett is egyben. Szemben a mai új hódítókkal, jöjjenek akár Amerika földjéről, akár a Távol-Keletről vagy az arab világból. Eredetiségünk pusztulása mindenkire nézve, történelmi értelemben és távlatban, negatív hatással lesz. Amikor Európa jelenkori megmaradásáért harcolunk, nemcsak kontinensünk jövőjéért küzdünk tehát, hanem a világért, amelynek Európa szerves alkotó része.
A legfontosabb tétel tehát megállítani a migrációnak nevezett hódító inváziót. Azonban 2018. szeptember 11-e éppúgy alakítja át Európa biztonsági helyzetét, mint 2001. szeptember 11-e az Egyesült Államokat a World Trade Center lerombolásával járó terrortámadások idején.
Egyszerűen azért, mert akik 2018. szeptember 11-én az Európai Unió parlamentjében folyó eljárás során bosszút álltak Orbán Viktoron és rajta keresztül a magyar választók azon részén, akik kétharmados győzelemre segítették a Fidesz–KDNP-szövetséget, egyben szétverték az alapját annak is, hogy Európa biztonságos és egységes kontinens legyen.
Jól látszott a felszólalásokból: két koncepció és jövőkép esett egymásnak. És bár a szenvedély mértéke nagyjából egyező volt mindkét oldalon, az intellektus, a szónoki képesség és a megfogalmazott üzenet tekintetében óriási különbség mutatkozott a migrációt ellenzők javára. Ahogy kijelenthető az is, hogy akik most Magyarország elítélésével látszólagos győzelmet arattak, valójában nem őrzői, hanem kiárusítói Európa értékeinek. Mert amennyiben a legfőbb kihívásban, a migráció megítélésében nem lesz konszenzus, Európa kettészakad, és hosszú évtizedek telnek majd el – talán évszázadok is –, amíg képes lesz újra egyesülni az európai identitás bázisán, és elmondhatja majd, hogy igaz az állítás, miszerint Európa az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig tart.
Földi László
forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/az-europai-szeptember-11-3478910/