Éppen öt éve annak, hogy 14. Brüsszeli jegyzetként az EP-választásokkal foglalkoztam. S hosszabb hallgatás után úgy érzem, megint itt az ideje tollat (billentyűzetet) ragadni s elmondani egy-két gondolatot, amely ezzel kapcsolatban foglalkoztat - s valószínűleg nemcsak engem...

A Kossuth-nóta címként felhasznált sora arról szólt, hogy veszélyben a Haza. A mi esetünkben pedig veszélyben az EP-képviselet! Persze a nagy kérdés az, kell-e ez nekünk, szükségünk van-e rá, értünk-e el eredményeket az elmúlt években képviselőinknek köszönhetően? S a válasz egyértelműen IGEN. Mint azt már 5 éve megírtam: „Láttam, ismerem elsősorban saját (szlovákiai magyar) képviselőink munkáját, de figyelemmel kísértem a többiekét is. Tudom, milyen töretlen energiával, széles körű együttműködéssel sikerült eredményeket elérniük, még akkor is, ha azok néha csak részeredmények voltak, de ezek nyitják meg a kapukat a további munka és tevékenység előtt. Így sikerült az európai köztudatba elhinteni a számbeli kisebbségben élő, hagyományos közösségek védelmének, támogatásának európai jogba való iktatásának a magját.” Tehát csak akkor tudunk érdemben tenni is valamit közösségünk érdekében, ha ott vagyunk helyben, ha hallatjuk hangunkat, ha leteszünk valamit a közös európai asztalra. Nem tisztem itt értékelni képviselőink munkáját (megteszik azt maguk a jelenleg folyó EP-kampány keretében), de továbbra is kitartok amellett, hogy el kell mennünk szavazni, mégpedig minél nagyobb számban.

Tudom, érzem, a felvidéki magyarság körében eléggé erős a politikából való kiábrándultság, ami sajnos érthető is. Nemhogy egyetlen szlovák párt sem vállalta fel a kisebbségben élő nemzeti közösségek problémáinak megoldását, hanem még a meglévő pártjaink sem tesznek eleget - s ezt nemcsak a sokszor minimummal is megelégedő vegyes pártról mondhatjuk el, hanem a magát tisztán etnikai pártnak valló MKP-ről is. S mondom ezt „hithű” MKP-sként, mert nem látom azokat az eredményeket, amelyeket elvártunk volna, s amelyek nélkül úgy él nemzeti közösségünk, ahogy él (éldegél). Elismerem, vannak pozitív, jelzésértékű eredmények (feliratok, községnevek, óvoda-felújítások - amelyek ugyan a magyar kormánynak köszönhetőek, gazdasági programok), de hol vannak az alapvető követelményeink, az önrendelkezés (netán autonómia), nyelvünk, szimbólumaink szabad használata, oktatásügyünk, kultúránk, régióink arányos mértékű fejlesztése és sorolhatnám…

És itt tulajdonképpen egy másik témába csapunk át: a „hogyan tovább?” témájába. Mert ha elégedetlenek vagyunk a jelenlegi állapotokkal (politikai képviseletünk terén), akkor újra kell gondolnunk a dolgokat. S ha ez hivatalos politikai képviseletünknek nem sikerült az elmúlt időszakban, akkor itt az ideje saját kezünkbe venni a dolgokat. Találni kell megoldást arra, hogyan tudjuk felrázni, újra egyesíteni közösségünket saját érdekében, ha kell, akkor akár meglévő pártjainkkal párhuzamosan, s ha jó megoldást találunk, akkor azt azok is támogathatják. Létre kell jönnie egy ÚJ EGYSÉG-nek, mert ha ez nem történik meg, akkor lassan, de biztosan eltűnünk a szülőföldünk porondjáról. Tudom, érzem, vannak sorstársaink, akik nemcsak gondolkoznak ebben az irányban, hanem talán már tesznek is valamit. S még mielőtt rám fognák az oligarchák kiszolgálásának vádját (l. Körkép, április 29.), hangsúlyozom, hogy véleményem szerint az új egységet új emberekkel kell létrehozni. Gondolok itt az ifjabb generációra, ők még tudnak talán változtatni.

De ne hagyjuk, hogy ez az útkeresés negatívan befolyásolja a nemsokára lezajló EP-választásokat. Erre most nincs idő. Ráérünk majd utána folytatni az együttgondolkodást. Most arra kell koncentrálnunk, hogy közösségünk minél több képviselőjét juttassuk be az Európai Parlamentbe. S hogy megint saját magamat idézzem (érdekes, a helyzet semmit sem változott 5 év alatt): „Mert hiába van Brüsszel messze, sokan nem tudják, hogy manapság a törvényhozás nagy része mégis Brüsszeltől ered. A minap olvastam egy érdekes statisztikát, mely szerint a Németországban elfogadott törvények 80%-a brüsszeli indíttatású! Nem tudom, ez milyen százalékot tesz ki nálunk, de azt hiszem, hasonló az eredmény. Lehet, ezt nem tudatosítjuk mindennapi életünkben, de attól a tény tény marad. S felesleges Brüsszelre panaszkodni, azt sem feledhetjük, hogy az utóbbi években az együttdöntés (Tanács és EP) eredményeképpen sokkal több a beleszólási lehetőségünk az európai politika alakításába, mint a Lisszabon előtti időkben. S csak emlékeztetőül: a Tanács a tagországok kormányainak képviselőiből áll, az EP pedig az általunk megválasztott képviselőkből. Akkor hát hol az a Brüsszel, amelyre mindig hárítjuk a felelősséget? Hárítsuk csak magunkra: a mi választásunk eredményei határozzák meg az összetételt!” 

S végezetül ne feledjük azt sem, hogy az idei EP-választások különös fontossággal bírnak: az EP összetétele fogja meghatározni az EU további irányultságát is, döntő lesz annak eldöntésénél, ki fogja vezetni az új Európai Bizottságot, s döntő lesz annak összetételére is. S nekünk nem mindegy, mit tart majd prioritásnak a Bizottság: a további liberalizálódást, vagy pedig az EU klasszikus értékeinek megtartását (család, keresztény hagyományok, sokszínűség, de a nemzeti hagyományok ápolásával). 

Szóljon tehát e felszólítás elsősorban mindazoknak a jóérzésű felvidéki magyaroknak, akik meg akarnak maradni magyarnak szülőföldjükön, akik reálisan gondolkozva bizalmat szavaznak - a múlt eredményeinek fényében - közösségünk képviseletének, de egyben hajlandóak az EP-szavazás után „újragombolni a kabátot”, akik mindent megtesznek azért, hogy Szlovákiában ne a szélsőséges pártok kerüljenek hatalomra (mert ha mi nem megyünk el szavazni, akkor ez történik), s hogy a szülőföldünkön otthon érezhessük magunkat! Így hát még egyszer: mindnyájunknak el kell menni…!

Pozsony, 2019. május 9.

Flórián László