A közösségek azokat a vezetőket követik, akik érdemi üzeneteket fogalmaznak meg számukra...
Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja, írta a kétszáz éve született Arany Jánosról Szerb Antal. Ha most, az „Aranyos év” végén a „látásra született” fausti toronyőrhöz, Lünkeoszhoz hasonlóan visszapillantunk a 2017-es esztendőre, hogy mit ígért s hozott nekünk, magyaroknak és európaiaknak, érdemes emlékeztetni a sokak szerint legmagyarabb költő örökérvényű üzeneteire. Köztük arra, amit a vén Toldi halála előtt végrendeletként Lajos király szívére köt: „Szeresd a magyart, de ne faragd le” – szóla, / „Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják! / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.” Mire Nagy Lajos azt válaszolja haldokló vitézének, hogy ő szeretetből kezdte „simítni” a nemzet erkölcsét, azért, mert a változó világ új erényeket kíván: „Változik a világ: gyengül, ami erős, / És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”
Ez a drámai párbeszéd történelmünk örök dilemmája: mit tegyünk, hogy megmaradjunk? Őrizzük meg sajátos identitásunkat, karakterünket és kultúránkat, „faragatlan” észjárásunkat, erényeinket, szokásainkat, vagy – „csapot, papot, mindent felejtve” – vessük el őseinktől örökölt tudásunkat, hitünket, erkölcsünket, és kapaszkodjunk fel a történelem gyorsvonatára, mert „hajt az idő, nem vár”, lemaradunk a népek nagy versengésében. Márai azt írta naplójába 1848. március 15-e centenáriumán, hogy Aranynak és Tompának volt igaza, akik tudták, hitték, hogy egy nemzet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad. Petőfi azt hitte, a nemzet akkor marad meg, ha cselekszik, és az idő dönt ebben a perben. Mint 1848-ban, 1948-ban és most is.
A 2008-ban kezdődött pénzügyi, gazdasági világválság, de különösen a 2015 tavasza-nyara óta Európára zúduló népvándorlás-cunami óta megint az a fő kérdés: merre tart Európa, hogyan tud kikerülni az egyre mélyülő válságból? A kérdésre csak akkor tudunk megközelítőleg pontos, reális és hihető választ adni, ha felismerjük és bevalljuk, hogy nemcsak migrációs, sőt nem is csupán biztonsági válságról van itt szó. Európa ma éppúgy mély lelki és erkölcsi krízist él át, mint a két világháború között, amikor Hamvas Béla rámutatott a bajok fő okára – arra, hogy a modern, földhözragadt, Teremtőjétől elszakadt, elidegenedett ember világérzése és magatartása nem az isteniből, hanem az emberiből indul ki. Ezt az érzést így fejezte ki Kosztolányi Boldog, szomorú dalában: „Itthon vagyok itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben.”
Európával már régóta baj van, ahogy Márai Sándor 1950-ben írta olaszországi emigrációjában: „Ha elmegyek erről a földrészről, Európa nagyon hiányzik majd. De Európa már itt Európában is hiányzott.” Mert amikor hétszáz évvel korábban II. Frigyes német-római császár és szicíliai király meghalt, szerinte vége volt Európának, s kezdődött helyette a Nemzet és a Pénz története. A huszadik századig néhány nyugat-európai kapitalista nemzetállam meghódította és gyarmatosította a világ legnagyobb részét, majd két iszonyatos-öngyilkos világháborúban csaknem elpusztult földrészünk, de 1945 után kapott még egy esélyt, hogy nagy kereszténydemokrata államférfiúi felépítsék a közös, egységes, keresztény Európát, amelynek a nemzetek közötti kapcsolatokra kiterjedő demokratikus egyenjogúság lesz az alapja. Robert Schuman egykori francia külügyminiszter ma már nemigen idézett szavai szerint „a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz. Egy keresztényellenes demokrácia olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba, vagy anarchiába süllyed”.
Hatvanhét évvel a híres Schuman-nyilatkozat után az Európai Unió főbb intézményeiben és legtöbb nyugati országában a keresztényellenes demokrácia anarchiája, orwelli véleménydiktatúrája és bürokratikus-gépies zsarnoksága uralkodik. Ezért is figyelemre méltó, hogy nemrég tizenhárom európai konzervatív gondolkodó – köztük Lánczi András filozófus, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora – közreadta a párizsi nyilatkozatot, Az igazi Európa és tév-Európa címmel. Azt írják, bármily gazdag és nagy is Európa, nagy veszélyben is van, mert félreismeri önmagát. Civilizációnk betetőzésének képzeli magát, pedig valójában azon munkálkodik, hogy elkobozza az otthonunkat. Eltúlozza és eltorzítja valós erényeit, és közben vak marad hibáinkra. „Tév-Európa” történelmünk egyoldalú karikatúrájában talál önigazolást, és rögeszmés előítéletekkel viseltetik a múlt iránt. Prókátorai a feltartóztathatatlan fejlődés babonájának álomvilágában élnek. Azt képzelik, hogy a Történelem az ő oldalukon áll. E hit gőgöt és megvetést plántál beléjük, így nem képesek belátni, milyen hibákkal terhes a nemzeten túli, kultúrán túli világ, amelyet építenek. Európa keresztény gyökereit nem veszik tudomásul, sőt kifejezetten megtagadják. Egyúttal óvakodnak attól, nehogy megsértsék a muzulmánokat, akikről azt képzelik, hogy örömmel veszik majd át az ő világi, multikulturális világképüket. A nyilatkozat aláírói szerint „az Európát fenyegető legnagyobb veszély nem az orosz kalandorság és nem is a muzulmán bevándorlás. Az igazi Európa azért van veszélyben, mert tév-Európa fojtogató ölelésben tartja képzeletünket”. Ahhoz, hogy megszabaduljunk bürokrata-technokrata zsarnokságától, véget kell vetni a liberális individualizmus, konformizmus és multikulturalizmus materialista pótvallásának, vissza kell állítani a szabadság igazi eszméjét, új, felelős államférfiakra van szükség, meg kell erősíteni a nemzeti egységet és szolidaritást, európai összefogással visszautasítani a határok nélküli multikulturális világ utópikus, veszélyes délibábját, s egyszerre szükséges megállítani kívül a bevándorlást és belül a demográfiai hanyatlást.
A történelem arra is tanít, hogy a közösségek csak azokat a vezetőket tisztelik és követik, akik érdemi, érvényes üzeneteket fogalmaznak meg a számukra, olyanokat, amelyek hihető, elfogadható választ, megvalósítható megoldást kínálnak a kérdéseikre, problémáikra. A 2017-es esztendő végén azt látjuk, hogy Európában megfordult a sokáig uralkodó nyugati szél. Magyarország és a V4-ek bátor példája nyomán egyre több közép- és kelet-európai nép vezetése ismeri fel és el, hogy az igazi demokrácia a nemzetállami szuverenitás védelmét, a nemzeti identitás és kulturális hagyományok őrzését, erősítését jelenti a globalista birodalom univerzalista, homogenizáló, vagyis embertelen törekvéseivel szemben. A hanyatló Nyugat politikailag korrekt megmondóemberei azt akarják elhitetni, hogy a történelem véget ért, holott éppen a magyarok és szövetségeseik mutatták meg az elmúlt néhány évben, hogy új történelmi korszak, a nemzetek újjászületésének és felemelkedésének korszaka kezdődött el Európában.
Most, 2017 karácsonyán különösen éreznünk és tudnunk kell, hogy bár – mint a sorsanalitikus Szondi Lipót nem ok nélkül mutatott rá – a világtörténelem nagyobbára a testvérgyilkos Káin történetének állandó ismétlődése, mégis, Jézus Krisztus születésével, az irgalmas Isten feltörte a történelem burkát, belépett az örökkévalóságból az ideigvalóba azért, hogy végtelen kegyelméből megszabadítsa az esendő, halandó emberiséget abból a csapdából, amelybe bűnei újra és újra belesodorják. Karácsony ünnepe a Fiú nemcsak első, hanem második, közeledő eljövetelére is figyelmezteti a több mint kétmilliárd Krisztus-követőt, akinek mindennap tovább kell mennie, futnia a végcél, az örökkévalóság felé, s a nemes harcot megharcolva, a hitet megtartva, a szeretet erejével alakítaniuk közösségeik, hazájuk, nemzetük történelmét. Az „Aranyos év” végén visszapillantva messziről is jól látjuk-halljuk az ifjú Toldit, aki az álnok cseh legyőzésével elnyeri a király kegyelmét, s édesanyjának így vall vitézi dicsőségéről és méltóságáról: „De nem köszönöm azt magam erejének: / Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.” Ez az istenhitből fakadó szelídség, alázat kisgyermekkorától élete végéig jellemezte református költőnket, aki így vigasztalta hatéves Laci fiát: „Látod, én szegény költő vagyok: / Örökül hát nem sokat hagyok; / Legföljebb mocsoktalan nevet: / A tömegnél hitvány érdemet. / Ártatlan szived tavaszkertében / A vallást ezért öntözgetem. / Kis kacsóid összetéve szépen, / Imádkozzál, édes gyermekem.”
Áldott karácsonyt magyarok, európaiak!
Faggyas Sándor http://magyarhirlap.hu/cikk/106485/A_toronyor_visszapillant