…megjegyzések a német emlékezetpolitikához – ez a  címe Thorsten Hinz először 2008-ban megjelent könyvének…

Az 1962-ben az NDK-ban született szerző szerint az egyesítés utáni Németország legitimációs alapja a holokauszt tematizálása, ami alkalmatlanná teszi arra, hogy a jövőjére vonatkozóan értelmes kérdéseket tehessen fel: a „shoaizmusok” megbénítják a német tudatot. (Az oroszok nem hajlandók Gulag-kultuszt űzni: érzik benne a nemzeti lelket romboló hatást. Nem véletlen viszont, hogy az ifjúkorában RAF-kapcsolatairól elhíresült Joschka Fischer egykori külügyminiszter is azt mondta, hogy az NSZK egyetlen fundamentuma a holokauszt.) Hinz – aki történész – már a mecklenburg-elő-pomerániai választások napján mintha sejtette volna az eredményt, megfogalmazta a merkelizmus lesújtó kritikáját. A Junge Freiheit hasábjain megjelent Erőszak Európa ellenében címmel megjelent írása fölé kissé barokkosan akár azt is odaírhatta volna: Hogy süllyedt egy nemrég még oly irigyelt nemzet olyan mélyre, mint most a német? Három kérdéskört vizsgált meg: hogy vált az egyesüléssel kapott történelmi esély semmivé, milyen is a merkeli politika, és honnan, milyen szándékok zúdítják az országra a harmadik világ fölös emberanyagát.

 A német egyesítéshez való hozzájárulással – írja Hinz – Mihail Gorbacsov történelmi esélyt adott Európának, hogy Németországgal a középpontban kifejlessze azt a gondolkodásmódot és életformát, amely az újonnan szerzett szabadságnak és egyenlőségnek a megtestesítője lehetett volna. A dicsőséges kísérlet gyümölcsei elég kiábrándítóak, és Angela Merkel 2015. szeptember 4-i határnyitásával és a Willkommenskultur meghirdetésével ezt a történelmi esélyt végleg eljátszotta. A befogadás át nem gondolt politikája a bevándorlóknak zsákmányként dobta oda Európa gonddal felépített, törékeny társadalmát, a „nemi önkiszolgálást” is biztosítva. A német állam tudatosan került szembe állampolgáraival, és a szegényebb németek körében elvesztette támogatását. (Megjegyzem, ha az ember az interneten szörfözik és a tévécsatornákat kapcsolgatja, láthatja a Ruhr-vidék és az NDK szocialista iparvárosainak súlyos és megoldatlan problémáit, a német kivándorlást, vagy a berlini tartományi választás kapcsán azt, hogy miképp támogatják az alternatívokat a fővárosban élő, Oroszországból áttelepült németek, akik még ma sem felejtették el, milyen kényszeredetten fogadta be őket a haza.) A kelet-európaiak sokáig felnéztek Németországra, de ez a csodálat Európa közepének rövid egy év alatt történt destabilizálódásával megszűnt – teszi hozzá Hinz –, és a Brexit annak következménye, hogy a német politika még az angolok számára is kiszámíthatatlanná vált.

Megjegyzem, az efféle, a Hinzéhez hasonló „siránkozás” az irodalmi megnyilatkozás bevett formája volt a Krisztus utáni 4. és 5. század Rómájában, de a régészet tanúsága szerint az akkori népvándorlás értékben és emberben valóban mértéktelen pusztítást hozott. S az is biztos, hogy a vihar előszelét érző római polgárnak úgy kellettek a limesen legálisan átengedett barbárok, mint a hideglelés.

 Eleinte a merkeli politika is ártalmatlannak tűnt: a migráns idegen nyelvével, társadalmi esetlenségével nem tűnt veszedelmes ellenfélnek, és a kancellárban feléledt romboló kedv sem tűnt fel senkinek. Senki nem kérdezte, hogyan építsenek az új honfoglalóknak iskolát, nem szervezték meg munkáltatásukat, nem építettek nekik szükséglakótelepeket, s a politikusok és a média felelőtlenül dobálózott az olyan statisztikákkal, amelyek alapján könnyen eltüntethetővé vált másfél millió ember az összlakosság nyolcvanmilliós tengerében. (Mindenki meg lesz elégedve, a részletekre úgyse kíváncsi senki, főképp, ha a legárulkodóbb adat a változásról, hogy a kecskehús fogyasztása megnőtt és a disznóé csökkent az országban. Polgárháborúról csak a harmadik világban érdemes beszélni.) A média orákulumként kezelte Merkelt, sem a pártok, sem a pártfrakciók, sem a parlamenti képviselők nem kérdeztek rá, hogy miért mindig ugyanazt a mantrát mondja.

 Pedig amit bevezetett, az a rendkívüli állapot volt, és a szuverén, a démosz törvényen kívül helyezése. Teret adott a kábítószer-hálózatoknál is több pénzt forgató embercsempész bandáknak és a rendőrség tehetetlen, a No-go Areas, a „törvénymentes” területek, mint amilyen Neukölln is a Hermannstrasséval, már nem német felségterületek. (Felosztották egymás közt az arab klánok.) S mégis mit kér az állam? Morált az állampolgártól, hogy adójából fenn tudja tartani önmagát. S ki gazdagszik meg ezen?

 Itt jön a történész végső válasza: az Atlanti-óceánon túli, amerikai gondolatgyárak állnak Európa megerőszakolásának programja mögött. Ezek jó médiuma a monomániássá vált kancellár, aki egyébként sem híres sem mély meggyőződéséről, sem gyors döntéshozatali képességéről, és csak akkor hajlandó cselekedni, ha felméri az erőviszonyokat. Legitimitását a nagy globális szervezetek feltétlen támogatása biztosítja – ilyen Brüsszel és az ENSZ is Ban Ki Mun főtitkárral az élen –, mert mind ő, mind a német „funkcionális elit” magáévá tette azt az amerikai gondolatot, hogy a harmadik világ emberfölöslegének végállomása földrészünk legyen.

 Hinz szkeptikus, szerinte ezt az elitet nem lehet lecserélni. Az irodalmi siránkozás csak annyi, mintha egy marék homokot szórnánk egy hatalmas gépezetbe. (S igen erős az atlanti, az angolszász vonal már jó száz éve kontinensünkön: az első német kancellár, Otto von Bismarck 1890-es visszavonulásával az erős orosz–német szövetség lassan felszámolódott, és csak néha, olyan torz formákban éledt fel, mint a Molotov–Ribbentrop-paktum vagy az NDK és a Szovjetunió furcsa barátsága.) S lássuk a történész után Berlin AfD-vezérét, az egykori Bundeswehr-ezredest, a lengyel gyökerű Georg Pazderskit, mit is mond Neuköllnről, amelyről és hiphop kultúrájának fiataljairól 2010-ben egy nagy sikerű dokumentumfilm készült. (A hiphop a fiatalkorú gengek városában, Bronxban született, és mélyen összefonódott a börtönök szubkultúrájával.) A Deutschlandradio végigkísérte egy neuköllni útján, amelynek rezüméjeként Pazderski annyit mondott, hogy „a fiatalkorú bűnelkövetők nyolcvan százaléka migrációs háttérrel rendelkezik, és számomra ez az integráció sikerületlenségét jelenti”.

 S rögtön a válasz a berlini rendőrség szóvivőjétől, Thomas Neuendorftól: állítását a statisztikák nem támasztják alá. Igaza van Hinznek: a démosz, a nép egészen másképp gondolkodik, mint az elit. S így veszhet el egy egész hatalmas ország.

 Tamáska Péter
forrás:  http://magyarhirlap.hu/cikk/65526/Elveszett_orszag#sthash.YfQxYNog.dpuf