A XXI. század második évtizedében át kell értékelnünk az elittel kapcsolatos eddigi sztereotípiáinkat. Megjelent ugyanis egy olyan, globális, elsősorban pénzügyi és gazdasági elit, amelyik olyan mértékben elkülönül a világ társadalmainak, nemzeteinek egyéb rétegeitől, csoportjaitól és miliőitől, hogy ennek a jelentősége túlmutat egy pusztán szociológiai megosztottságon…

Ez a szupergazdag csúcselit lényegében véve olyan pénzügyi, gazdasági és politikai hatalommal rendelkezik, amely immáron rendszerré állt össze: megszületett az elitokrácia rendszere. S ezt már nem szociológiai, hanem politológiai módszerekkel lehet és kell elemezni, ugyanis itt már nem a vertikális társadalmi rétegződés, hanem az elitlétből kibontakozó hatalmi status quo vált fontossá.

Ez a globális elitokrácia külön kasztot képez; hihetetlenül arrogánsá válik akkor, ha hatalmát bármi veszélyezteti. Ebből kettő is volt mostanában: a Brexit és Donald Trump győzelme az Egyesült Államokban. Nézzük és figyeljük meg, milyen reakciók érkeztek a neoliberális elitokrácia tagjaitól!

Amikor bekövetkezett a Brexit, BernardHenri Lévy francia kőliberális filozófus imigyen fogalmazott a Le Monde-ban: „A Brexitet a hülyék nyerték meg… [Ez a győzelem] a hajótörőké, a balos bunkóké, a részeg szkinhedeké, az írástudatlan hőbörgőké, a bikanyakú neonacionalistáké… A Brexit örök időkre a tudatlanság győzelmének példája lesz a tudás fölött. Az emberi állatságé az emberi szellem fölött. A pitiánerségé a nagyság fölött.” Őszinte szavak, nem?

És most Trump győzelme. Reakciók: Süddeutsche Zeitung: „Az idióták korszaka kezdődött el…” Tamás Gáspár Miklós az ATV-ben: „Trump egy kőbunkó vadbarom… egy mocskos szájú, szexista, fajgyűlölő marha…” Kati Marton (Vasárnapi Hírek): „Fogalma sincs Európáról, a történelemről vagy a kultúráról általában…” Almási Miklós a 168 Órában: „A bunkók világuralma kezd kiteljesedni… A hülyék többsége nemcsak a demokráciát veszélyezteti, de meglékeli a harmadik modernizációs hullámot… A képviseleti elv abban a pillanatban szűnik meg, ahogy a bunkó többség eléri az 51 százalékot…” Sorolhatnánk még napestig, de nem érdemes.

A lényeg ugyanis az: ez az elit valóban elhiszi magáról, hogy egyedül ő láthatja helyesen a világ történéseit, s egyedül az ő értelmezése az, amelyik releváns, mindenki másnak a világról alkotott nézete, véleménye, elképzelése ostoba és szánalmas – és főleg zavarja az elit tagjait. Ez lényegében véve nagyon széles társadalmi csoportok szellemi negligálást jelenti, szellemi negligálását mindannak az élettapasztalatnak, amit ők az életük során megszereztek.

Az ilyesfajta elitizmus lényegében véve azt üzeni, hogy nagyon széles rétegek élete Amerikában, bárhol, ezen a földön másodrangú, jelentéktelen, szánalmas és ártalmas, véleményeik és nézeteik egy fabatkát sem érnek. Csak úgy érdemes, lehet és szabad élni, ahogyan a csúcselit él. Ki kell mondanunk, hogy ez az álláspont totálisan előítéletes – és kevéssé demokratikus – a nem Oxfordban tanultakkal, az átlagemberekkel vagy azok alatt lévőkkel szemben, akik nem szégyellték magukat, vették a bátorságot, és beleszületettek egy szegény családba Ohióban vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Hát hogy lehettek ilyen szerencsétlenek? Nos, e véleményekről ennyi elég is – dixi!

Észre kell vennünk, hogy a történelemben ez idáig, ha elitekről beszéltünk, mindig egy-egy intézmény, szakma, mozgalom, tudomány, vagyis egy-egy szféra kiemelt jelentőségű, jó esetben indokoltan elismert, privilegizált rétegére gondoltunk, amelyik a kimagasló teljesítményével emelkedett ki saját csoportja tagjai közül. Beszéltünk tehát politikai, gazdasági, kulturális, jövedelmi, származási, szakmai stb. elitekről, amelyek egy csoport vagy közösség vezető erőit jelentik.

Most azonban egy új helyzettel kerültünk szembe; azzal, hogy az elitlét, az elitállapot önmagában válik sajátos minőséggé, csoporttudattá és identitássá, elválva politikai-kulturális-társadalmi szféráktól. Másképpen, immáron nem az egyes szakmákhoz, területekhez kötődő, azon belüli privilegizált állapot, hanem önmagában a létmód elitjellege válik meghatározóvá, ez hozza létre a csoporttudatot és az identitást. „Én az elithez tartozom” – ez az önmeghatározás lesz a mérvadó, s nem az, hogy a politikai osztály, a gazdasági elit, egy tudományos közösség vagy a médiavilág részeként vagyok az elit tagja.

Az elitokrácia mint rendszer kialakulásának következtében az egyének szintjén elveszett a hit a világ megváltoztathatóságában, azzal, hogy a folyamatok „alulról” immáron nehezen vagy sehogyan sem átláthatóak. (Felülről sem feltétlenül, de ott létezik az illúzió, hogy kézben tarthatóak az események.) Az az érzület vett erőt az emberek sokaságán, hogy a világ struktúrái rögzültek, kikezdhetetlenek, átalakíthatatlanok, pusztán a világ vasszerkezetén belüli pozíciók azok, amelyek az egyén – szigorúan az egyén! – számára elérhetők, megpályázhatók, kivívhatók szívós és kemény munkával.

Immáron tehát már nem a világ megváltoztatása, hanem a világban való jobb pozíciók elérése a cél. Meghatározóvá vált a felfelé tülekedés az elit, főként a globális elit irányába, mert egyedül az elitpozíció hozza el azt az elhelyeződést a hierarchiában, amely előnyök tömegével jár, mind egzisztenciális, mind hatalmi értelemben. A különféle irányból érkező elitcsoportok összetalálkoznak és összehangolják érdekeiket, miközben természetesen óriási érdek- és presztízscsata is dúl közöttük; ám mégis van egy közös csoport-állapotuk, státusuk, amelyik közös érdekeket és közös értékvilágot hoz létre soraikban.

Az elithez tartozás már nemzeti szinten belül is egyre inkább csak akkor érhető el, ha a globális elithez kapcsolódás megtörténik. (Ez akár jelenthet multinacionális cégekhez, pénzintézményekhez való csatlakozást, de globális társaságokba való belépést is, lásd például a szabadkőművességet vagy a szcientológiai egyházat.) A globális elit tehát orientál, motivál és egyben függővé tesz; a mai fiatal generációk számára a legnagyobb veszély, hogy mindezt nem érzékelik a maga valódi jelentőségében, és nem kívánnak kiszállni a rendszerből, hanem nagy elánnal és lelkesedéssel igyekeznek minél jobb pozíciókat kivívni maguknak a különféle „multiknál”. Észre sem veszik, hogy egy globális autokrácia építőköveivé válnak, feladva a lázadás minden formáját, s önmagukat habarcsolják be egy olyan rendszerbe, amelyből az egyetemes közjó érdekében menekülniük kellene.

Jómagam egyetlen kiutat látok ebből a totális és egyre brutálisabban növekvő társadalmi egyenlőtlenségekre és kiszolgáltatottságokra épülő rendszerből (mert megítélésem szerint ebből feltétlenül kiutat kell keresni). A kiút, a megoldás az alulról létrejövő, alulról legitimált pozíciók kiépítése, amelyek nemzetállami kereteken belül jelennek meg, s kellő tekintélyük, vonzerejük, súlyuk van a globális szintekkel szemben is.

Ezeknek a nemzeti pozícióknak egymásra épülve kellene eljutniuk a globális szintekig, ahol „trónolnak” a globális elitbe gyakran pusztán beleszületett tagjai. (Gondoljunk a háromszáz meghatározó bankárdinasztiára, amelyek tulajdonképpen univerzális-globális szinten juttatnak vissza minket az emberiség történetének kezdetéig, amikor is a vérségi-családi kötelékek voltak a meghatározók, mint a történelmi fejlődés legprimitívebb formái.) Vagyis a globális elitokrácia megbontása, feloldása és ellenőrzése a lokális, regionális és nemzeti identitások és a szubszidiaritás elvének megőrzésével lehetséges – vagyis demokráciával.

Elitokrácia vagy demokrácia. Elituralom vagy népuralom – ez itt a kérdés. A XXI. század egyik legfontosabb kérdése.

Fricz Tamás (a szerző politológus)
forrás: magyaridok.hu/velemeny