A válasz kísérletének csődjével a modern világról Duba Gyula íróval Csáky Pál beszélgetett. Tanulságos, kicsit hosszú, de jó hétvégi olvasmány…/szerk.
Furcsa ez a modern világ, mintha eldurvulóban lenne. Néha azt érezzük, inog minden körülöttünk, a sajtóból naponta zúdul ránk kétes értékű információáradat. Merre megy szerinted a világ?
– „Európa morál nélkül maradt.” Mondat egy híres műből, 1929-ből: José Ortega Y Gasset spanyol filozófus La Rebelión de Las Masas (A tömegek lázadása) című könyvéből. A szerző Európa korabeli válságát, a civilizáció mély ellentmondásait taglalja benne. Műve nem váltotta meg földrészünket a második világháborútól s annak tragikus kísérő jelenségeitől. Az első világháború megrendítette, a gazdasági válság megnyomorította, a második világháború pedig letarolta Európát. Atomveszélyt, majd vasfüggönyt és kétpólusú világot szült. Fél évszázadig kettéhasadt civilizációban éltünk. Melyet demokratikus globalizáció és egyetemes felmelegedés követett, s ma újra ott vagyunk: Európa morál nélkül!
Szemlélődésünk történelmi visszapillantást kíván. A Nagy Francia Forradalom (1789) óta zaklatottan változik az európai gondolkodás. Mintha bizonytalanság és folyamatos válságérzet kísértené. A „cogito, ergo sum” és Newton kozmikus világképe után figyelme mindinkább az (európai) emberre irányult, aki egyre elégedetlenebb létével és önmagával. Mintha alkotói eredményei mind pesszimistábbá tennék! A jelenséget néhány példával érzékeltetem. Már Goethe így írt: „Bölcsebb és belátóbb lesz az emberiség, de jobb, boldogabb és cselekvőbb nem lesz.” Stendhal 1829-ben így látta a művészet jövőjét: „Száz esztendő alatt a szabadság megöli a művészi érzést. A kétkamarás rendszer meghódítja majd a világot, és szíven szúrja a művészeteket. Szép templomok építése helyett arra fognak gondolni az uralkodók, hogy elhelyezzék tőkéiket Amerikában, s bukásuk esetén gazdag magánemberek lehessenek… Menjetek cukorültetvényeseknek és porcelángyárosoknak, akkor hamarább lehettek milliomosok és képviselők!” – tanácsolja a művészeknek. Karl Jaspers heidelbergi filozófus szerint minden új nemzedék elölről kezdi a válságát, a maguk módján érzik a hanyatlást és várják az összeomlást. Spengler Der Untergang des Abendlandes (A nyugat alkonya) című híres-hírhedt művében pedig a kultúrák sorsát – születés, élet, hanyatlás -, a kultúrhalál lehetőségét és törvényszerűségét bizonygatja. Fábry Zoltán annak idején „a nyugat amatőr jósának” nevezte őt! Figyelemre méltó, hogy Ortega korában sem az érvényesülő fasizmust, sem a készülődő szocializmust nem tartotta alkalmas államformának arra, hogy a válságot megoldja, de érdekes, hogy a nemzetállamot sem fogadta el megfelelő rendezőelvként. Olyan államformát képzelt el, amely leginkább a mai európai „államszövetség” eszményéhez hasonlítható.
Merre megy a világ? A kérdés gondolatisága, tárgyiasítása bonyolultabb és nyomasztóbb, mint valaha. A műszaki fejlődés következtében az eseményeket és történéseket szinte egyidejűségükben érzékeljük. Az információs rendszerek a tények óriási tömegét tárják elénk. Világméretű valóság bűvöletében, dilemmák, titkok és rejtélyek, abszurd dolgok és megfejthetetlen összefüggések káoszában téblábolunk. Az emberiség gondjai rohamoznak állandóan, bennünk nyüzsögnek és ámítanak, teli a tudatunk anélkül, hogy értelmezhetnénk őket. Már a borzalmak sem hatnak ránk, immunisak vagyunk velük szemben. A tények káoszában mintha a régi mondást hallanánk: nem káptalan a fejem. Szellemi fogékonyságunk sínyli meg a bábeli zűrzavart. Közönyösen sodor az átlagos és megszokott, visz a könnyen emészthető és tömeges felé, ahol a mindennapi formák és lapos közhelyek langyos vizében, bensőséges pocsolyájában leledzünk.
Látjuk, hogy a világot elárasztotta az értéktelen információk özöne, a valóban fontos információk szinte elvesznek ebben. Az érték – maga az irodalom is – visszaszorulóban van. Hová fog ez vezetni? Elvész a szellem ebben a kavalkádban? A jelek szerint Európa a legtanácstalanabb kontinens. Meg lehet szerinted ezt a folyamatot állítani?
– „Elvész a szellem ebben a kavalkádban?” Eltűnnek vagy átalakulnak a klasszikus értékek? Szívesen válaszolnám: nem tudom. Tükrözné az általános helyzetet, akár „világállapotnak” is nevezhetnénk. A példák visszautalnak: máskor is így lehetett. Az európai pesszimizmus – nem „europesszimizmus!” – folyamatos. De talán egyszerűbb világban nem volt ennyire nyilvánvaló! Helyén való gondolat: „a jelek szerint Európa az egyik legtanácstalanabb kontinens.” Mintha az emberi civilizáció korábbi „zászlós hajója” iránytű nélkül bolyongana a nyugtalan világtengeren! Romantikusnak tűnő kép, mit keres (poszt)modern korunkban? Dilemma ez, a gondolkodás nagyfokú elbizonytalanodását sejteti. A metaforák alighanem többet mondanak, mintha érzéseinket, következtetéseinket logikával szeretnénk aládúcolni Mintha a létünk csak közvetve, metaforákkal és szimbólumokkal lenne megközelíthető. Az időről szóló jelzők – gyorsuló, rohanó, változó idő – meggyőzően dokumentálják, mennyire a függvényei vagyunk. Apák és fiúk ellentétei ma érvényesülnek igazán! Mintha a nemzedékek közötti árkok szakadékokká mélyülnének. Az érzékelés és ízlés vágtájára, a kor valóságának és igazságainak követhetetlen változására, igazságérzetünk brutális metamorfózisaira figyelmeztetnek. A globalizmus kiismerhetetlen azonosságán belül az érdekek és ellentétek harca, a részletek aprózódása doppingol. A lét szorgos malomkövei kérlelhetetlenül őrlik a nemzedékeket.
Mindannyiunknak vannak bizonyos élettapasztalataink. A te tapasztalataid mennyiben változtatták meg a személyiségedet? Melyek voltak életed meghatározó élményei?
– Nemzedékem, nevezzük harmincasoknak, akik a múlt század első harmada végén születtek, vegyesen élte meg a huszadik századot. Kamaszként látta a háborút, harcolnia még nem kellett, de tragikumában bő része volt, testközelből ismerte meg az ínséget, a pusztulást, a halált. A felszabadulás és a béke különös létélményt hozott számára, a fellélegző világban a „társadalmon kívüliség” állapotát. A „Benes-dekrétumok” egyetemes léthelyzetet teremtettek, melyet fiatalon megéltünk. Formálta igazságérzetünket, meghatározta sorsunkat. Sajátos paradoxon következett belőlük. A diktatúra – a moszkvai bátyuska! -, mely lehetővé tette azokat, és politikai létalapot jelentett a számukra, új hatalmi helyzetében, szabadságunkkal együtt visszaadta korábban elvett jogainkat. S olyan időben éltük meg mindezt, cseperedő fiatalként, amikor a kamasz önmagára ébred, érzékeny ifjúvá serdül, kitáruló érzés- és ösztönvilága a szépség és jóság várományosává, az emberség tudatos vállalójává teszi, majd felnőtté lesz, családot alapít és férfivá érik, delelőre ér és öregedni kezd, miközben része egy felívelő és érvényesülő, majd elbizonytalanodó, s végül összeomló társadalmi rendnek, amely a szocializmus volt.
„Merre megy tehát a világ?” Olcsó és kihívó szellemeskedés lenne azt mondani: amerre a part szakad! Méltatlan lenne, mégsem nehéz belátni, hogy „van benne valami…!” Annál is inkább, mert egyéb körülmények, szemmel látható növekedések és látványos értékvesztések sugallják. Ortega szerint a nagy francia forradalommal indultak olyan tendenciák, amelyek azóta egyre erősödnek. Az eltelt majd 150 évben az emberiség száma 800 millióról 1800 millióra növekedett. Alig száz év múltán ma ez a szám kb. 7 milliárd, tehát 7000 millió. S a közeljövőben, 35 év múltán a szám 10 milliárd lehet. Nem könnyű átérezni! Ha igaz, hogy a világűr, a kozmosz egyre tágul, méghozzá a fény sebességével, tudatunk a nagy számokat nem képes elgondolni, reálisan tárgyiasítani. Már az állandó tágulás jelensége meghaladhatja a képzeletet. S amikor értesülünk, hogy a tudósok felfedeztek egy bolygót, amely földünkhöz hasonló környezettel rendelkezik, bár kétszer olyan nagy, tehát elméletileg élet is lehet rajta, ám ez a „kozmikus útitárs” 29 fényévnyire van tőlünk, akkor az ész tehetetlen, és a képzelet feladja a reményt. Ebben csak hinni lehet! Vagy a világ létét érintő számítások! Milyen jelentősége lehet az évmillióknak, évmilliárdoknak, amikor az emberi jelenlétről árulkodó, tárgyi bizonyítékaink alig félmillió évesek? írásos kultúránk-emlékezetünk kb. 10 000 évnyire nyúlik vissza az időben! Persze a tudományos gondolkodás teszi a dolgát, helyesen, de az „egyszerű agy” elfárad, a képzelet megérzi határait. Az embert a dolgok uralják… De ha a másik irányba indulunk, a kicsiny dolgok, a mikrovilág felé, sem járunk jobban. A szemmel nem látható dolgok tartománya régóta létezik, ám a nanotechnológiák vívmányai már szintén kívül esnek a képzelet határain. S amikor halljuk, olvassuk, hogy egy hajszálnyi anyagban lyukat fúrnak, s bizonyos műszaki parányok nanoméretűek, már csak a hit segít. S tényként vesszük, hogy ma az emberi tudomány »belátja a végtelent és anyagiasítja a „semmit”!«
Az ókorból kinövő európai gondolkodást, a hit kíséretében olyan eszmék határozták meg, mint a tudományosság és a humanizmus. A műszaki fejlődés, a technikai vívmányok pusztító erőit az életet óvó elvek, az embert védő szolidaritás tartotta egyensúlyban. Akárha az ember leginkább önmagától féltené – védené magát! A tizenkilencedik századi nemzeti eszmék térnyerésével, a romboló eszközök növekedésével mintha az egyetemes gondolkodás tudománya, a filozófia mind pesszimistább lenne! A század végén Nietzsche mondja ki: „Isten halott! Isten halott marad! És mi öltük meg őt!” S a kételkedés kiváló gondolkodója megőrült és belehalt saját szellemi válságába.
A huszadik század igazából az első világháborúval kezdődött, melybe az európai kultúrtudat belerendült. Majd a második világháború betetőzte és embertelenné tette a brutalitást. S a műre a pontot az atombomba tette fel, Hirosima és Nagaszaki az egyetemes megsemmisülésnek, a föld pusztulásának a lehetőségét vitte a gondolkodó tudatba. S talán a globalizmus mai fogalma is erről a tőről hajtott ki, a civilizáció mechanizmusa, az emberiség létének a szerkezete áttekinthetetlen! Mintha nem törvényei lennének, csupán tényei és jelenségei. A részletek követhetők s talán kezelhetők, de az okok és összefüggések alig. Churchill híres-hírhedt mondása a demokratikus társadalomról, amely rossz, de nincs jobb!, fokozottan érvényes. A politika mozgástere „átpolitizálja” az életet. A morális gondolkodást és humánus célszerűséget is. Szűkebb régiónkban, a szocializmus utáni társadalmakban különösen. Korunk hőse – a futballista mellett – alighanem a politikus, a filozófus szerepét pedig a politológus és biztonsági szakértő kezdi betölteni. Sekélyesedik és tömegessé válik a kultúra, technizálódik az alkotás, a szavak a felületen mozognak, s a fogalmak kiürülnek, előtérbe tolakszik a képzelet, mély gondolatok nem fékezik, szabadon csaponghat. Isten halott!, így Nietzsche, s nem tette hozzá, hogy helyébe az ember lép, bár érezhette, utalt rá, sejtette…! De azt nem sejthette, hogy a huszonegyedik század nyitányán, a számítógépek és digitális tökély korában az emberiség önmagától, az embertől sem lesz képes megvédeni magát! Amikor az élete árán győzni akaró terrorista, az önmagát felrobbantó „harcos” minél több ártatlan és gyanútlan áldozata halála révén akar megdicsőülni, ez ép emberi aggyal elképzelhetetlen! Európai tudattal felfoghatatlan, annyira életidegen!
Mi, magyarok, miben voltunk jók és hol követtünk el hibákat az elmúlt évszázadban? Ki tudtuk használni a kínálkozó helyezetek, vagy tényleg a zsákutcás megoldások dominálnak újkori történelmünkben?
– Tragikus sorstudat lehet, hogy a magyar gondolkodás és nemzeti alkat annyi indulatos szorongással és szenvedéllyel vájkál múltjában, hogy feltárja léte értelmét, megértse drámáit és megsejtse jövőjét. Aligha van nép, amely oly emésztő kíváncsisággal vizsgálja önmagát, mint mi. Amely annyira szeretné tudni lelki mivoltának rejtélyeit, történelmi elhivatottságát és sorsa mozgató erőit. A folyamatos önvizsgálat leköti szellemi erőforrásai jelentős részét, meghatározza létszemléletét és közérzetét, befolyásolja magatartását. Végeredményben öntudatunk és történelmi identitásunk záloga lesz.
A múltunk – az ősmúlt s a régmúlt is – már gyerekkorunkban megérint. A mondák, mítoszok és legendák útján indulva, meseszerűen. Kezdődik a „honfoglalással”, a hét vezérrel és Árpád fejedelemmel, aki egy fehér lóért országot vett Szvatopluktól. Majd a kalandozások révén, a svájci szerzetesek imáival, „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket”, de a vesztett augsburgi ütközet után megcsonkított magyar harcosokkal is, orrukat, fülüket levágva küldték haza a bajorok, ők voltak a „gyászvitézek”. Mennyi híres tárgy és történet, Botond vitéz buzogánya és Lehel legendás kürtje! A kereszténység felvétele és Szent István országalapítása, az Árpád-házi szentek történetei, mennyi szent és mily szép emberi sorsok! Könyves Kálmán bölcs döntése: boszorkányok pedig nincsenek! Aztán vesztett csata a Muhi pusztán és a szörnyű „tatárjárás”, melyeket IV. Béla életszervező országlása követ. Bár a messzi, dicső múltra vetett pillantást a képzelet és mesélőkedv élteti, a legendák összefüggnek az „önvizsgálódó” érzelemmel. Nagy Lajos hatalmas országa, melynek partjait „három tenger mossa”, aztán az igazságos Mátyás udvara és kultúrszomja, aki talán a kor legnagyobb kódexgyűjteményét hozta össze! S közben fel kell figyelnünk István királynak Imre fiához intézett intelmeire is az idegeneket illetően, akik szívesen látottak a hazában s hasznosak! A német lovagrendek, az olasz tudósok, reneszánsz művészek és a pápa egyházi emberei, főpapjai! A korban pompásan érvényesül az európai magyar jelenlét, a nemzeti királyság a földrész jelentős törvényes hatalma, sőt – talán váratlan és friss jelenléte folytán – mintha fontos, egyre szervesebb része lenne.
Fél évezred végére Mohács tesz pontot. Lajos király méltatlan halála a Csele patakban! A tragédia történelmünk nagy metaforája, nemcsak az ország vesztét, hanem a nemzet benső hasadtságának az előjeleit is tükrözi, s a korai pártütő hajlam tragikusan mély ellentmondásait, melyet a későbbi, akár cinikusnak is mondható paradoxon jelez: több is veszett Mohácsnál! Valamiféle lebegő önteltség és fölény! Mintegy előzményeire utalva: Dózsa György parasztháborújára és tüzes trónon való megkoronázására, melyet Verbőczy István Hármaskönyvének (Tripartitum) bécsi kinyomtatása követett, és amely a jobbágyságot, a népet kizárta a nemzetből, s röghöz kötötte, és örökös szolgaságra ítélte. Felületesnek ható, emlékképekben élő történelem mindez, akár mítosznak tűnhető hagyomány. Amely azonban nemzettudatként él bennünk, és igazságérzetet sugall. Létszemléletünk része, talán mi magunk vagyunk. Megélt dolgaink sorstudatunk és életösztönünk alapjai hagyományainkkal együtt, mert legendáink és mítoszaink anyanyelvi kultúránk gazdag tartományai.
Léteznek nemzeti sajátosságok? Olimpiai bajnokaink és Nobel-díjasaink nagy száma tényleg bizonyíték lehet arra, hogy a magyar tehetséges nép?
– „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél? / Holott kikeletkor az sok szép madár szól, / kivel ember ugyan él; / Mező jó illatot, az ég szép harmatot / ád, ki kedves mindennél.” így hangzik Balassi Bálint realista természetképe és örömteli panteizmusa majd kétszáz évvel Rousseau előtt. S alig fél évszázaddal Villon költészete után, de mennyire más történelmi helyzetben és emberi környezetben! Önmagukkal vívódnak mindketten, istenhez fordulva, és nyomukban a halál jár, az egyik gyilkos útonálló és csavargó kocsmatöltelék, utcai lotyók társa, a másik nemes kalandor és katona, költői módon gáláns szerelmes. „Júliámra hogy találék / Örömömben így köszönék, / Térdet-fejet neki hajték, / Kin ő csak elmosolyodék” – íme férfias hangja. Villon nyom nélkül eltűnik zűrös-bűnös életéből, Balassi 1594-ben Esztergom ostrománál megsebesül, mindkét lába átlőve, Mátyás herceg felcserének hanyag kezelése miatt meghal hirtelen, negyven évesen… A „kövér Margot” ölelgetése és a Júlia iránti rajongó imádat két véglete a férfiérzésnek, mindkettő eltér a korabeli trubadúrok és udvari dalnokok csacsogásától. Költészet mindkettő tehát, ám stílusukban, pontosabban nyelvezetük révén óriási a különbségük. S nem csak tartalmi mondanivalójuk és emberi valóságuk következtében! Tudott, hogy például a kor angol óriásának, Shakespeare-nek óangol nyelven írt művei ma olvashatatlanok, Balassit viszont eredeti szövegeiben olvassuk. Villon munkái a folyamatos kiadások és fordítások következtében valószínűleg formálódtak, stílusbeli finomkodásokkal, talán fogalmi, jelentésbeli változások által gazdagodhattak, formai és gondolati árnyalatokkal módosulhattak. „Modernizálódhattak”, tudjuk, Faludy György saját Villon-kötetet írt! Balassi változatlanul áll a helyén, mint egy monumentum, eredeti nyelvezetén élvezzük és.. alig vagyunk rá büszkék, nem igyekszünk a világ elé emelni, íme. költő a középkorból, magyar lírikus! Világszínvonal..! Ismerjétek meg, értsétek, csodáljátok benne a korának s a magyar léleknek kifejezőjét, az egyetemes mértékkel minősíthető költőt!
S feltolakszik a kérdés: van egyetemes rangú és helyzetű magyar írói név – Petőfit kivéve – az egyetemes emberi kultúra s a világirodalom fénylő egén?! Zavarba ejtő kérdés, habozásra indít, magyarázkodásra késztet. Meg hümmögésre, mérlegelésre, okoskodásra s az egyenes válasz alóli kibúvásra, sumákolásra: lenne, még sincs! Tanulságos a kérdés felvetése is. A modern civilizáció, az a keresztény kultúra s az európai művészet a görög-római világból nőtt ki, nevezetesen a római birodalom halódása és a vallás születése, az egyház megerősödése és a kereszténység elterjedése során. Megvalósulását vértanúk és katakombák, hódítások és háborúk, értékváltások és új igék kísérték, az európai embernek új hit kellett, hogy élni tudjon! Évszázadok teltek el, míg a barbárokból keresztények, a katakombákból egyház és pápa, s a keresztény hitből és vallásból kultúra lett. S mindez megtörtént, mire a magyarok megtelepedtek a Kárpát-medencében, nyugaton történt, római, szász és germán, frank és spanyol meg kelta és angol népek földjén és körében. Kulturális és szellemi előnyt biztosított a nyugati világnak. Az Árpád-kor Magyarországának fél évezredes léte attól egyedülállóan nagy és dicső, hogy a meglévő civilizációba betagolódott. Aztán a keleti világ utána nyúlt, történelmébe avatkozott, és Mohácsnál megálljt parancsolt. Másfél évszázad alatt a nyugati civilizáció és kultúrfölény egyértelmű. A kép vázlatos, de szemléletes. A középkor magyar fiataljai nyugati egyetemeken tanulnak, hazajőve nagy teljesítményeket nyújtanak – gondoljunk csak Károlyi bibliafordítására, Szenczi Molnár munkásságára -, de nem találnak kedvező viszonyokra, hogy nemzeti kultúra szerveződjön. Hiányzott az udvari környezet. A rendi társadalom előnyeit a latin nyelv biztosítja, a magyar nyelv a népé maradt. A hitviták korában szikrázik fel – Pázmány, Bornemissza -, a líra mintha lappangana, ezért méltó óriásunk Balassi Bálint. Folytathatnánk háborúkkal, összeesküvésekkel, kivégzésekkel és pártütésekkel, végvári világgal és nemesi uralommal, a kifosztott és földbe döngölt nép sorsával, törökök és nyugati zsoldos dúlásaival. Figyelmünk azonban a nyelv sorsát kíséri, költői értelemben Mária Terézia udvarában Bessenyei és testőr társai körében derül rá fény ismét. Egy tény bizonyos: a nyugati kultúrák folyamatos szellemi fölénye!
Egyébként a kort, a reneszánszot követő felvilágosodás idejét a szétszórtság jellemezte, a megismerés új tényeivel járó elbizonytalanodás, amelyben a nagy filozófusok és gondolkodók – Descartes, Newton, Voltaire, Goethe, Locke és Home, Spinoza, Leibnitz stb. – szervezték a gondolkodás rendszerét, s mely kort a Nagy Francia Forradalmat értékelve Kant így méltatott 1798-ban: „Az emberi történelemnek ilyen jelensége soha többé nem felejthető el: felfedezett az emberi természetben olyan gazdagságot és olyan erős hajlamot a jobbra, amilyenre az események addigi folyásából egyetlen politikus sem gondolt volna.” Majd a reformkor eszménnyé tette a nemzetállamot, melyben a nyelvi közösség történelmi tapasztalatai és szellemi tudatosodása, érzésvilága és hagyományai, országhatárai a hatalomszervező tényezők. Az eszmék érzelmi szenvedélyeket hívtak életre, a nemzetállam eszméje igézte meg a tizenkilencedik századot!
Ortega viszont, akinek a művéből kiindultunk, a modern (nemzetállamról szólva olyan szempontot (is) érez, amely azóta sem valósult meg: „Az állam közös munkaterv és így valósága egészen dinamikus: cselekvés, amint a közösség cselekszik. Eszerint a politika alanya mindenki, aki részt vesz a munkában, és az állam cselekvő részét alkotja. – Faj, vér, földrajzi helyzet, társadalmi osztály másodrendűvé szorul. – Ez nem a korábbi, túlhaladott és hagyományos vagy emlékezeti közösség, amely valójában megváltozhatatlan és át nem alakítható, s amely a politikai együttélés jogcímét keresi, hanem a jövő közössége a jelen munkához. Nem ami tegnap voltunk, hanem az jelenti számunkra az államot, amivé holnap közösen lehetünk… Az ilyen politikai tendencia, óhatatlanul, mind kiterjedtebb egységesítésre fog törekedni, anélkül, hogy őt ebben elvileg bármi is megakadályozná. Nemcsak egy nép egyesülése a másikkal, hanem ami az államra sokkal jellemzőbb: minden társadalmi osztály egysége, minden politikai testen belül. Amint a nemzet testületileg és népességben növekszik, úgy fokozódik a belső együttműködés. A nemzeti állam lényegében demokratikus, határozottabb értelemben, mint a kormányzat változatainak bármely formája.”
Ortega eszményi államot fogalmaz, s bár kora a nyugati demokráciák ideje, de amit elképzel: lehetséges és észszerű, ám aligha keresztülvihető! A nemzetállami alapok – nyelv, történelem, határok – szilárdak, hagyományos hatalomvágy és erőfilozófia konzerválta azokat. Annak okán maradandók, hogy a népek történelmi léthelyzete, többség és kisebbség együttléte és kölcsönös viszonya élteti őket. A nemzetállam egyben „többségi” államot jelent. S nemcsak magának az életnek, hanem a demokrácia eszméjének is alaptényezője a többség! Melynek akarata eleve döntő a kisebbség számára! A két évszázados modell a civilizáció – tudomány műveltség, szervezettség – óriási fejlődését, az életminőség emelkedését hozta, másrészt két világháborút zúdított a világra, melyek rombolásban minden addigi pusztítást felülmúltak. A benső ellentmondásokat a nemzeti kisebbségek érzik leginkább, létük dilemmáját jelenti. S hogy mennyire az egyetemes humánum és az ember identitása a tét! Érzik az anyanyelv és a történelmi múlt alapértékét és megtartó erejét, s az országhatárok korlátozó voltát, másrészt, hogy ugyanezen értékek többségi dominanciájuk révén mennyire megalázók és rombolók lehetnek. S amikor arra utaltunk, hogy Ortega nemzetállam-modellje mintha az európai „államszövetség” révén kezdene megvalósulni, arra gondoltunk, hogy földrészünk az államhatárok és a szabad mozgás kérdését, a zártság dilemmáját részben már megoldotta. S – bízzunk benne! – a fejlődés útja, hogy „a politika alanya mindenki, aki részt vesz a munkában és az állam cselekvő részét alkotja.”
Európa az utóbbi időben mintha szellemi válságban is lenne. Háromszáz évvel ezelőtt mindenki számára világos volt, mit jelent az európai kultúra. Mára ez szétkenődött. Ki lehet ebből a válságból jönni?
– Amikor ilyen kérdés merül fel: „Háromszáz évvel ezelőtt mindenki számára világos volt, mit jelent az európai kultúra. Mára ez szétkenődött…” a válasz ez lehet: talán így maradna Európa a globalizmusban „világtényező”, az egyetemes kultúra „zászlóshajója”.
Elégedettek vagytok azzal, amit a ti generációtok letett az asztalra? Mi volt a legfőbb támogató erő és melyek a leginkább visszahúzó momentumok?
– Az előző fejezetből értelmet nyert a nemzeti kisebbség (minoritás) fogalma, ezt a fejezetet eluralja. Hangsúlyt adva a gondolatnak, hogy a kisebbségben élő író érzései-felismerései, tehát a magam létszemlélete és igazságérzete is, a szlovákiai magyar valóságból és sorsélményekből fakad. Nem tudatosan és programszerűen, hanem a tudatalatti és az ösztönvilág értelmében, ahogy az író mindig önmagát írja! Nemzedékemről – harmincasok – már szó esett. Történelmi erők formálták, melyek mindig rajta kívül esők voltak, életében inkább sodródott, mint tudatosan haladt volna. Nem túl hízelgő metaforával szólva: a történelem markában ficánkolt. Magatartását jó esetben „a másság méltósága” (Sütő András) jellemezte. Olyan kérdésre, hogy elégedett-e azzal, „amit generációja letett az asztalra?”, jó szívvel válaszolhatja, hogy inkább elégedett, mint olyan más dolgokkal, amelyek nem tőle függtek! A „sodródás” tényén belül állíthatja ezt. S hogy „mi volt számára a legfőbb támogató erő?” Talán a hite, önbizalma! Élni akart! Jelentkezésének kora nem volt természetes. Amikor egy nyelvi közösség értelmiség nélkül marad, és irodalmát, szellemi életét szétszórják, mintegy sorsára hagyva furcsa légüres térben él.
Lappangó hagyományai szerint, ösztönösen. S amikor egyszerre mindent visszakaphat, ami volt, de már nincs, szabadságával is alig tud mit kezdeni! A közösségi tudat pusztulása, s amit a kultúra és értelmiség képviselne, óriási hiányt jelent. A kultúra és műveltség olyan érték, mely nem pótolható, s mintha árnyából kellene feltámasztani. Az új helyzet gondolatokat és tennivalókat diktál, s a nemzedék elfogadja azokat, igazodik hozzájuk anélkül, hogy átélné lényegüket. Mintegy a forma mundérját ölti magára az ember. Igazából élni akarása mozgatja őt. Az utánzás ösztöne inkább, nem a megismerésvágy alkotó lendülete. Véletlenekből áll össze és érik be a szellemiség értelme. Az egyéniségek, a lelki tartalmak összehangolatlanok, mindenki úgy ír, ahogy tud, többnyire kezdő dilettáns módon. A kietlen parlagon a sivár ébredésben apró lángokként villannak fel a tehetségek jegyei. A szerveződő (népi) kulturális élet, a fontoskodó kedvű irodalom és utánérzésekből táplálkozó költészet jelenléte esetleges. Az ötvenes évek elejének írásbelisége és kultúrkezdeményei, a közgondolkodás élni kezd, lennie kell, de mintha maga sem tudná, hogy miért. Egyet határozottan és nyilvánvalóan érez: magyar voltát és anyanyelvét! A közösségi identitás magzatkora ez, az alkotó lendület origója. A magára ébredt egyéniség petesejtje várja, hogy a tudatos gondolat ivarsejtje megtermékenyítse! Talán fellengősnek tűnő metafora ez, de a korról és szereplőiről sokat elárul, s hitelesen.
Jó értelemben véve furcsa, szedett-vedett társaság, a „harmincasok” tucatnyi tagja verődött össze Pozsonyban, hogy irodalmat és magyar nyelvi kultúrát kezdeményezzen, belőle éljen. Rideg évek után értelmiségi, alkotó ember kívánt lenni. Vágya természetes! Bonyolulttá lesz, hogy ezt magának kell megszervezni, alapozni és megteremteni. Van iskola, újság és könyvkiadás, de nincs tanító, szerkesztő és író, s a közösség emlékező és anyanyelvű, de még öntudatlan. A népi létforma folyamatos, de a városi kultúra szinte csak emlékként él. A nemzedéken tanulmányozni lehetne, hogyan fogan meg, és mint nyer értelmet, mint születik vajúdva az irodalom. Máshol, szerencsésebb társadalmakban, a folyamatosan létező és alkotva élő kultúrában a kezdő író beleszületik az írásbeliség létformájába, gyerekkorától művek és példák veszik körül, kortárs írók ösztönzik és műfajok termékenyítik meg képzeletét, irodalomelméleti gondolatok inspirálják, mintegy élő környezete formálja és teremti meg őt, débutja pedig bevezeti az alkotó közösségbe. Nem tett még semmit s már a művészet levegőjét szívja. Feltárulnak előtte a mesterség titkai, hiteles pályatársak ösztönzik és támogatják, állandóan maga körül érzi az alkotás súlyos, termékeny közegét. S ha mindez nincs, legfeljebb a szétszórt kultúra egy-két régi idős tanúja van jelen, mint esetünkben, akkor a nemzedéknek magának kell megsejteni és formába önteni a sorsáról és közösségéről valló, hiteles irodalom alapjait.
Nemzedékemet éppen élményei nem engedték, hogy felelőtlen legyen. Formaérzéke, kompozíciós készsége és létfilozófiája nincs, de komolysága és történelmi igazságérzete annál nagyobb. Olvasmányélményeitől és a kor eszményeitől ihletve önmagát kezdi írni! Szellemi életet komolykodva és nagyot akarva, a társadalom jóindulatúan várakozó és keményen felügyelő figyelmétől kísérve dolgozik. S hogy milyen pozitívumot tett le az asztalra? Aztán, hogy – mint érzékelhető entitás – van-e, létezik- e a szlovákiai magyar társadalom? Ma a kérdéseknek más akusztikája van, mint egykor volt. A kérdéskör máig tisztázatlan. Későbbi nemzedékek úgy érzik-vélik, hogy a „szlovákiaiság” fogalma valamiféle elkülönülést, önmagunkba való húzódást, szűkülést – karám, védettség, kicsi, de a miénk! – jelenthet. Felületes félreértés! A fogalomnak az egységes nyelvi és történelmi kultúrán belül van sajátos értelme. A kisebbség helyzetére utalva azt az önerőt és létfenntartó ösztönt nevezi meg, mellyel a magyarság, fejét felemelve talpra állt, kimunkálta identitását, és megalkotta írásbeliségét. Helytáll az egyetemes nemzeti kultúrában, és partnere a többségi kultúrának, melyben él, hiteles alanya szellemi környezetének. S emellett része annak a világméretű, bonyolult civilizációnak és globalitásnak, a gondolkodó és cselekvő munkása, amelyről földrészünkkel kapcsolatban volt szó. Egyszerre érzékeny figyelője saját minoritása valóságának és a világ egyetemességének! Mit kezdjen helyi adottságai és szellemi lehetőségei hatalmas ellentmondásával?! Emlékeztetőül! Fábry Zoltán mondta, s éppen Ortega idejében, hogy „hazánk Európa!” Szó szerint is igaz, de közvetve még inkább: arra célzott, hogy vészterhes készülődés idején a kisebbség elméleti „hazája” az európai morális eszmék és humánus tartalmak védelmező tartománya, az értékrend és igazságérzet, amely a földrészt mindenek ellenére jellemezte. A kultúra és művészet, az emberi szellem dolgai sosem mentesek bizonyos emelkedettségtől, az eszmék pátosza elkerülhetetlen. Kiábrándult világban, lelketlennek tűnő globalitásban nehéz erről szólni, de kell, mert az igazság és emberség vonásai maguk is emelkedettek, hit kell hozzá, hogy érvényesek lehessenek. Történelmünk, közelmúltunk is erre int, a szocializmus négy évtizedének hitt vagy képzelt „racionalizmusa” után, mely megbukott, ismét előtérbe került a véletlen metafizikája, a kiismerhetetlen transzcendenciák. Tragikus tévedés alighanem, hogy meghaladásukban és leküzdésükben talán az irónia, ne adj” isten cinizmus segít.
Az író nem élhet komolytalanul. Bohém módon igen, de lelke mélyén akkor is fájdalom lakik! Hasonló érzés kísérhette és jellemezte – melyről már szóltam – nemzedékemet. S az irodalmat is, melyet kimunkált. Erőtől sosem duzzadhatott, mélyén szorongás rejtőzött, létéből eredően, hiszen az emberről szólt. Aki emberként él, de valahogy feltételes módban. Világirodalmi vonás, nem lehet magyarázni, csak érezni, a művészet transzcendenciája ez! Abból is következett, ahogy írónk mind avatottabban és hozzáértőbben szemlélte létét, mondanivalója elmélyült, képzelete és alkotó figyelme múltja felé fordult, a saját múltja felé. Önmagát írja tehát, a tárgyi világ és emberi létformák tartományában, az érzelmi és értelmi valóság változatosságában, az elmúlt idő kaotikus burjánzásában a maga jelenlétét keresi, önmagát éli meg ismét, lényegre csupaszítva. Az alkotás egyik döntő tényezője számára az emlékezés. A múlt inspiratív tények roppant halmaza, mintegy az élet elvont hasonmása, amelyben az intuíció, beleérző készség úgy tájékozódik, ahogy az utazó a számára közeli városban és vidéken, az idegen dolgok erdejében az élményekre és igazságra szomjas utazó. Először gyerekként, majd alkotóként fedezi fel a világot. Részben ösztönös, másrészt tudatos figyelmet kívánó munka, általa a személyes lét és egyéni sors a közösségi élet és történelmi jelenlét metaforájává nemesül. Valamilyen módon „a másság méltósága” fogalmával rokon. Értelmezni, hogy 1945-ben a békeévek közepén, amikor az európai élet és a világhangulat sóhajtva megnyugodott, a félelmetes pusztulást felszabadult örömzaj és ujjongó mulatozás kedve váltotta fel, s a fiatalság új dalok ritmusára és dallamára táncolt világszerte, amikor a szabadságot hozó béke érvényessé vált, akkor valahol a sorsunkról tárgyaltak és a világpolitika porondján, az európai újrarendeződés boszorkánykonyháiban a jövőnk levesét főzték, kavargatták! S ez az akkori jelenben történt, rajtunk kívül és mintegy rejtőzve, időtlenül és baljóslóan, s míg mások ideje a megújuló élet új ritmusaitól dübörgött, a mi időnk megállt! (Zárójelben kívánkozik ide a filmekből ismert kép: gyanús csomagok, piros fény villog, s bévül valami halkan ketyeg.)
Létezik egyáltalán szlovákiai magyar társadalom, mint érzékelhető entitás? Magyarán: létezik-e erős összetartó erő, és ha igen, melyek a pillérei? Es azok milyen kondícióban vannak?
– A hatvanas évek elején A Hét című képes hetilapunk szerkesztőségében – mintegy az ötvenes évek véletlenszerűségét ismételve – fiatal írócsoport a lapot s különösen annak Fórum című mellékletét szellemi góccá, némileg emelkedetten gondolkodói „agyközponttá” tette. A botladozva járni tanuló irodalom munkásai voltak, nagykorúsodásának és érésének kezdeményezői, szerkesztők. A Fórumban volt érzékelhető, mai visszapillantó tekintettel felmérhető, ahogy az irodalom tudata alakul, ahogy küldetése értelmére lel. Amint az író felfedezi és fogalmilag meghatározza a kultúra, a szellemi élet tényeit és értékeit, amint a valóságot értelmezi, elvont rendszerbe, szövegbe foglalja és felmutatja. S a szétszórtan és ösztönösen tevékeny kultúra identitást jelentő valósággá, tudatos jelrendszerré válik! Ahogy a véletlenszerűen születő vers, a rapszodikus történet és elbeszélés, a gondolatébresztő jegyzet és tárcaszerű töprengés az anyanyelvi írásbeliség szövete lesz! S hogy képes-e az irodalom hatni a társadalomra? Hogy jobb lett-e általa a világ? A szlovákiai magyar közérzet, gondolkodás és szellemi kultúra bizonyára tudatosabb lett általa.
Ebben hinni akár üzenet is lehet az utánunk jövőknek. Hogy milyennek tapasztaltuk meg mi – harmincasok – az irodalmi munkát, az alkotást! Az irodalom nem hat közvetlenül, nem tanít direkt, és nem változtat, bár talán fűti ilyen szándék. Hanem felkutat és láttat valamit az életből, amire sem a tudomány, sem más nem képes. S ezáltal a lét értelmezéséhez új színt villant fel, és sajátos szempontot sugall. Az irodalom nem szemfényvesztés, nem is sportteljesítmény, hanem bizonyos értelemben bűvészet, mely azonban nem csalás, nem ámítás, hanem igaz….! S tapasztalataink birtokában vissza Ortegához! Tehát: Európa morál nélkül maradt?! Talán éppen a kisebbség írója kérdezhet vissza: volt európai morál, amihez a földrész igazodott? A történelem bonyolultabb kérdése ez annál, minthogy eldönthető, megválaszolható legyen! S talán nem is kell eldönteni. Európa van, létezik és él, történelme olyan-amilyen. Ellentmondásokkal küzdő, létproblémákkal terhes, állandóan zaklatott, ritkán nyugodt! Faji-, nyelvi- és nemzeti sokszínűsége révén sosem volt igazán a tartós béke földje. Civilizációs kultúrája és szellemiségének humanizmusa volt látványosabb és hitelesebb. Ilyen értelemben szól Ortega is hanyatlásról, az eszmék megkopásáról, az eltömegesedés okozta értékvesztésről. A huszadik század mindkét diktatúrája a tömegekre támaszkodott. Paradoxon talán, hogy ennek ellenére a tömegigények a demokratikus társadalomban hatalmasodnak el szinte akadálytalanul. Sőt mintegy törvényszerűen…
Gyakran olyan érzés fog el, hogy a huszonegyedik század arcéle, szerkezete és értékrendjének jellege korunkban alakul. Erősen változó időben élünk, semmi sem biztos, minden átmeneti, a lét képlékeny, és filozófiája nincs, vagy tetten nem érhető. Szinte mindennek az ellentéte igaz lehetne, mintha nem lenne bizonyosság. Más értelemben, de a múlt század születése hasonló lehetett, a „boldog békeévek” csikorogni kezdtek, és a kultúra fellazult, formáját veszítette, nagyvonalúan szecessziónak nevezték a kort. Képzőművészeti formáját néhány névhez kötötték – Klimt, Mucha -, de egészében sokoldalú és széteső. Századunk a posztmodern felhők szárnyán érkezett, rengeteg elmélettel, megfoghatatlan valósággal. Még szétesőbb, mint a szecesszió volt, mert az emberiség duplájára nőtt, műszaki lehetőségeinek és morális-szellemi elszegényesedésének a méretei beláthatatlanok, az író – minden író -: kisebbségbe került a világ kaotikus voltával szemben. Már a posztmodern is leáldozóban van, Ortega mondata – „Európa morál nélkül maradt” – maradéktalanul beteljesülni látszik.
A kisebbségi író nyeregben érezhetné magát! Oka lenne rá, mégis berzenkedik ellene. Úgy véli, hogy ma az irodalom – a művészet – a legdemokratikusabb szellemi táj, az egyenlőség és szabadság vidéke, ahol még a nyelv igaza és a forma törvényei érvényesek, s a képzelet lehetőségei korlátlanok, és az alkotás filozófiája érvényes egyedül. S ez mintha igaz is lenne vagy lehetne! De mihelyt a szellem magasából visszanyúl léte talajához, biztonságérzete megcsappan, öntudata megrendül, kétely fogja el. Az élet könyörtelen valósága nem identikus a képzelet szárnyalásával, lét és fikció egyensúlya nem harmonikus, tragikusan felbomlott. A formaképző szabadságérzet minduntalan a létérzékelés realizmusába ütközik! Másrészt a kisebbségi író úgy is vélhetné, hogy közvetlen tapasztalatai révén az egyetemes igazságérzet marsallbotját birtokolja. Európa nagy kérdései mintha valamiféle „kisebbségi lét” vonzásköréből származnának, egyre vonzóbbá teszik Ortega egykori megfogalmazását a demokratikus nemzetállam ideáját illetően: „minden társadalmi osztály egysége, minden politikai testen belül.” Mintha a modern kisebbségi lét elméleti igazságát mondaná. Európa ismét bajban van, talán kevésbé morálja hiánya okán, sokkal inkább a felé indult menekülők áradata miatt, másrészt a – már felvillantott – modern terrorizmus révén, melynek célpontja lett. Mindkettő egyesülésének, hatalomfilozófiai reformjának a fékezője! A terrorizmus régi jelenség, huszadik századi formái végletesek voltak, de új megnyilvánulási módja azon is kívül esik. S minden eddiginél mélyebb közösségi szolidaritást és együttműködő struktúrát követel a védekezés. Hogy Európa önmaga maradjon, ahhoz talán az Ortega által érzékeltetett „nemzetállam”, a kisebbségek érdekei alapján megszervezett jogrend lenne a legértelmesebb s legcélszerűbb társadalmi törvény.