Vannak polgárok, akiknek ugyan van állampolgárságuk (akár több is lehet), van állandó lakhelyük (ebből is lehet több), de (nagy) vagyonukat a „világban“ tartják, tehát sehol és mindenütt. Ezek képezik az emberiség nagyjából 1 százalékát. Számukra az állam, ahol éppen tartózkodnak, annak törvényei és szokásai nem jelentenek semmit, ők a világ polgárainak vallják magukat, mintha az egy jó nagy falu lenne. Ezért érdekes a következő Boros-cikk, amely kicsit felülnézetből vizsgálódik. Szerinte fejlődésének végső határait érte el a leginkább „multi” jelzővel jellemezhető, nyugatiasnak kikiáltott kultúra a kétezres évek első évtizedében. (szerk.)…
- – – – – – – – – – – – – – – – – – -
A meghaladhatatlan csúcspontot az Egyesült Államokban az Obama-elnökség Hillary Clinton külügyminiszterségével kombinált kurzusa, az EU-ban pedig a Barroso-féle bizottság jelentette. Az EU vezető hatalmaiban a csúcsponton lévő Angela Merkel, Franciaországban Francois Holland, míg Olaszországban Renzi volt a kurzus vezető zászlóvivője, függetlenül attól, hogy magát az európai pártcsaládok melyikével azonosította. Még több multilateralizmus volt a kívánatos a kereskedelemben, multikulturális íven haladt az országok társadalmi és kulturális berendezkedése. A jelszó is egyértelműen hangzott: még több multit a világnak, jöjjenek a migránsok, legyen a kereskedelem még a korábbiaknál is multilaterálisabb, virágozzanak a multinacionális vállalkozások. Ezt célozta volna a nagy ügybuzgalommal előkészített és azóta kútba ejtett TTIP (Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség), valamint ázsiai és észak-amerikai testvérintézményei. A szíriai polgárháború álcáját felhasználva tömegessé vált a „menekült” álca mögé bújtatott migráns-bevándoroltatás is, a multikultúra legnagyobb dicsőségére. Az euroatlanti térséget magába foglaló területen a multizás – noha korábban sem volt teljesen ismeretlen – igazán nagy lökést 1989–90 táján kapott, amikor a terjeszkedéshez elengedhetetlenül szükséges gazdasági alapokat a washingtoni konszenzus kereteiben a dereguláció, privatizáció, globalizáció vezérszólamok ívén megteremtették. Ezen az íven haladva az elmúlt harminc év a „multi” haszonélvezőknek páratlan sikereket hozott.
Eddig még nem látott vagyoni és jövedelmi koncentráció jött létre a világban a leggazdagabb egy százalék javára, a kilencvenkilenc százalék kárára. Ennek ellenére az ügynek az érintett országok lakosainak (választók) jó részét is sikerült tartósan megnyerni, és a valós folyamatok ívének megértésétől távol tartani. Az időközben lezajlott robajszerű műszaki-technikai fejlődés eredményeként keletkezett termelékenységnövelés hasznát teljes egészében a világelitet képező egy százalék fölözte le. Iszonyú méretűre duzzadó gazdagságát ráadásul a világelit jórészt el is tudta adómentes helyekre menteni. Emiatt az államok is egyre kilátástalanabb pénzügyi helyzetbe kerültek. Adóbevételeik megcsappantak, adósságaik mértéktelenül halmozódtak. Az államokban tevékenykedő munkavállalók részesedése a megtermelt javakból (GDP) a három évtized előttinek szinte a felére zuhant. Nem véletlen tehát, hogy az országok eredményes kormányzása egyre bonyolultabbá vált annak ellenére, hogy a világelit hatékonyan járt el azért, hogy a legfontosabb kormányzati és nemzetközi gazdasági és politikai posztok a saját bizalmasai kezébe kerüljenek. Semmi kétség, a multi világelit, amely a korábbi évszázadokban is kellő hatékonysággal fölözgette le az országok jövedelmeit, most láthatóan túllőtt a célon. Ezzel világméretű multitlanító, demultizáló folyamatot indított, amelynek a legbelsőbb lényege, hogy az eddig erős multihatás alatt lévő országok egész sorában indult el a saját nemzeti érdek felismerése, beleértve olyanokat is, mint a multivilág korábbi abszolút etalonja, az Egyesült Államok. A multitlanítás azonban nem elszigeteltséget jelent. Az ebben részt vevő nemzetállamok szeretnek maguk megállapodást kötni hasonszőrű partnereikkel, s a továbbiakban ezt nem bíznák szívesen a multikra. Az Amerika az amerikaiaké elv (Monroe) mintegy két századdal korábban utat nyitott az Egyesült Államok világhatalmi pozíciójának kiépítéséhez, az Amerika először (Trump) elv pedig szeretné visszaadni polgárainak, ami nekik jogosan jár, de amiben a multielit, hasonlóan, mint több más állam polgárait, megrövidíti őket.
Ez a multielittel történő újraosztás egyfajta új egyezség kikényszerítését jelenti, ami telve van konfliktusokkal onnan kezdve, hogy a másik oldalon valóságos tárgyalópartner meg sem jelenik, hiszen mindig szigorúan ragaszkodott a napi ügyektől történő diszkrét távolmaradásához. Dolgait a tradicionális nemzeti rendszerekbe épített, hozzá lojális szereplőkön keresztül intézte, és szükség szerint olyan nemzetközi egyezmények létrehozásán ügyködött, ahol az intézményi letéteményesek döntő részben az ő hű zsoldosai. Utánpótlásuk a multinacionális óriás vállalkozások és az időközben domesztikált, főként a humán értelmiség „írástudó” köreiből folyamatosan biztosítható.
A felismerés, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, jórészt az eddig tapasztalt, a második világháború utáni legnagyobb méretű pénzügyi válság kapcsán, 2008-at követően fogant meg.
Néhány a trendi multi kártyaasztalnál bérelt hellyel nem rendelkező, de időközben talán éppen ezért szép fejlődési ívet bejárt hatalom beleunt abba, hogy a zsugások által összehozott zavar elhárításához tőle kérnének anyagi segítséget, miközben a vezérlőpulttól továbbra is távol tartanák őket. Ők megkezdték saját intézményrendszerük megszervezését (BRICS és intézményei). Az is kiderült, hogy az időközönként az országos választásoknak is lehet pozitív értelmük. Jobb esetben elképzelhető, hogy a választó nem egyik csapdából a másikba zuhan, hanem esély van a változásra is. Új dimenziók keletkeztek a politika jórészt legalább kétosztatúnak láttatott, valójában inkább monolit palettáján. Amerikában elkezdődött a kísérlet az ikerállam szétválasztására, a multielit költségeinek csökkentésére és a nemzetállam polgárai lehetőségeinek javítására. Esély kínálkozik arra, hogy ez most eredményesebb lesz, mint korábban Kennedy kísérlete. Érdekes párhuzam, hogy hasonlóan a volt a peresztrojkával induló és rendszerváltással végződő szovjet államhoz, ma az Egyesült Államokban gyorsabb az erjedés, míg a szatellitek akkor is és most is inkább ellenállnak. Időközben azonban a multielit sem tétlen. Kiterjedten használja az irányítása alatt álló intézményeket hadállásai megvédésére, aktivitásra sarkallja gomba módra szaporított, „független” civiljeit. Előszeretettel épült be és épül ma is az úgynevezett független nemzeti intézményekbe. Ha éppen nemzeti kezekbe kerül a jegybank, inkább a független bírói szervezetekre épít, amelyeknek függetlenségük jegyében gyakran módjuk nyílik az érvényes törvények tág határok közötti értelmezésére, s időnként még arra is, hogy írott szabályok hiányában maguk alkossanak szabályokat, és a törvényhozók kenyerét egyék (lásd határon túli szavazatok megsemmisítése!). Hő óhajuk, hogy a bűn kérdésében kezükbe vegyék a kezdeményezést.
Ezt a célt a nemzetközi ügyészségi szervezet hatásköreinek a nemzeti szintekre való kiterjesztése szolgálná. Ezzel ismét jókora szuverenitásszelet kerülne ki a nemzeti hatáskörből, a mindenkori többségi politikai garnitúra cirkuszi porondszerű ugráltatása valósulhatna meg – multiszempontok alapján. Ehhez az alkalmas hívószó a korrupció, de mélyen hallgatva arról, hogy a világ multielitje valósítja meg a világtörténelem legméretesebb korrupcióját azzal, hogy jövedelmeit rendre kivonja az adó alól ott, ahol éppen azok a jövedelmek megtermelődnek, és helyezi adómentes helyekre.
Szóval változik a világgazdaság és a politika, jó lesz újra figyelni, a nyerő oldalon maradni.
Boros Imre http://magyarhirlap.hu/cikk/120234/Valtozo_vilaggazdasag