A „szabadságeszme” mint szimbolikus ügy először 1789-ben emelte magasra zászlaját, amikor a francia forradalom meghirdette a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszórendszert. Korábban lojalitásról, társadalmi kötelezettségekről, családhoz, valláshoz, hazához kapcsolt hűségről volt szokás értekezni…

A társadalmat ezek a szimbolikus értékek motiválták. De alig telt el négy év 1789 után, és Franciaország máris ízelítőt kapott a középpontba helyezett szabadságeszme mélyebb lényegéből, az új szimbólum megmutatta erejét a napi gyakorlatban is.

 A másfél évig tartó jakobinus diktatúra alatt a korlátait nem ismerő „szent szabadság” jegyében a franciák tízezrével váltak fejvesztettekké a guillotinok és időnként a kartácstűz alatt. A szabadságuk korlátaiba a jakobinus vezetők maguk is gyorsan beleütköztek, és az ő fejük is a porba hullott. Az azt követő másfél évtized pedig legalább egymillió fiatal francia férfi életébe került, hiszen ők vitték a szabadság szent zászlaját mindenhova, ahol kívánták, és oda is, ahol nem. Érdekes, hogy a bolsevik hatalomátvételek után is tocsogott vérben a hatalomra került „elit”, és a „haladóknak” is fenemód tetszett a csak saját használatra kitalált szabadságfogalom. A cári család mellett milliókat gyilkoltak halomra, időnként az áldozatok saját soraikból kerültek ki, miközben még egymásnak is a szabadságot emlegetve köszöntek, „Szabadság, elvtársak!”

 Szinte üzenetértékűnek is tekinthetjük, hogy pontosan kétszáz év múlva jött el az ideje annak, hogy a mi vidékünkre is ismét ráragyogjon eredeti pompájában a mindenféle szabadságok napja (1989). Ámde további több mint két évtized után még ma is ott tartunk, hogy aki a szabadság fogalmát társadalmilag értelmezhető és egészséges működést biztosító keretekbe kívánja helyezni, az minimum náci, mert a szabadság szent és korlátlan. Történik mindez annak ellenére, hogy a korlátok nélküli szabadságértelmezés kezdetektől illúzióvá tette a társeszméket, az egyenlőséget és főként a testvériséget. A korlátok nélküli szabadságfogalom mai zászlóvivői, a hajdani jakobinusok, későbbi bolsevikok mai utódai és a szinte minden európai fő pártvonulatban (szocialisták, néppártiak) szellemi piacvezetőkké vált liberálisok. Ők a törvényekre alapított európai rend megdöntésén, a korlátlan szabadság jelszavával idestova 1968 óta hangyaszorgalommal buzgólkodnak, és művüket be szeretnék végre fejezni. A társadalmakkal feledtetni óhajtják, hogy a szabadság és a társadalom egészséges működését szolgáló törvények között nagyon is jól értelmezhető kapcsolatnak kell lennie. Ugyanis nem kisebb szellemi óriás, mint a német filozófus zseni, Hegel definiálta a szabadságot úgy, hogy az nem más, mint a felismert szükségszerűség. (Hegelt ugyan még hivatalosan nem dobták sutba, bár ebben a vonatkozásban egyáltalán nem idézgetik.)

 A természet esetében könnyű belátni, hogy azt korlátokat képező törvényszerűségek irányítják, és ezekkel szemben egyet tehetünk, a saját érdekünkben kiismerjük őket, és alkalmazkodunk hozzájuk. Az emberiség felismert egyes természeti törvények szabta korlátokat és lehetőségeket, és élt velük, tehát nőtt a szabadsága, és immár repülni és sok egyéb mást is tud. (A szovjet „haladók” azonban még a természet törvényeit is megerőszakolták volna, ám a folyók folyásirányát még nekik sem sikerült megfordítaniuk.)

Azonban a társadalom működését szabályozó törvényszerűségek ügyében a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Részint ezeket a törvényszerűségeket nem a természet alkotja, és a mi dolgunk nem csak a felfedezés és az alkalmazkodás. Maguknak a törvényeknek a megalkotását is emberekre bízzák, akik szubjektív, másoktól független, szuverén akarattal rendelkeznek. A törvényalkotó szuverén akaratot korábban uralkodók képviselték, ők építették a törvények keretében lehetséges szabadságok megvalósításához vezető utakat. Ám őket éppen és hangsúlyosan, a francia forradalom óta fokozatosan levették a porondról. A folyamat eltartott jó egy évszázadig, legalábbis a ma művelt Nyugatnak mondott terekben. Helyettük a népfelség, a népszuverenitás gyakorlata nyert teret. A jakobinus utódoknak azonban több-kevesebb sikerrel azóta valahogy mindig a többség soraiban sikerült találni magukat. Bajuk akkor van, amikor ez nem így történik. (Talán azért eszelték ki rögtön a francia konventben a pártokat, noha a többség akkor is a „mocsárhoz” tartozó párton kívüli volt.)

 Ha a nyerő leosztásból kimaradnak, azonnal diktatúrát és annak minősített eseteit kiáltják, és felhatalmazottnak érzik magukat a csak nekik tetsző „demokratikus” rend visszaállítására. Ha esélyük nincs, hogy a következő többségnek ismét részesei legyenek, akkor más módszerekhez nyúlnak. A többségre alapított népfelséget képviselők soraiba még több fizetett ügynököt csempésznek, akik a törvényes rendet belülről bomlasztják. Feladatuk, hogy a többség érdekeit szolgáló törvényeket szabotálják, esetleg meg is változtassák.

 Újabban elterjedt módszer a társadalmi hangulat mesterséges imitálása kevés számú, de annál hangosabb fizetett szervezet (nem kormányzati szervek, NGO-k) rendszerének felépítésével. Nemzetközi szinten ez a harcmodor rendkívül jól áll, különösképpen az Európai Unióban. Ma ott tartunk, hogy a közösség szintjén hajdanán hozott és az érintett nemzetekre telepített törvényeket hivatalos fórumokon – mint például az Európai Bizottság – nyíltan meg lehet szegni. A törvényszegésre biztatók elmarasztalás helyett fényes fogadtatást kapnak.

 Fényesebben ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint a határok védelmére vonatkozó schengeni kötelezettség kétségbe vonása. Aki ezt betartja, annak kritika és esetleg büntetés jár, aki megsérti, annak szolidaritás és hála. Ötletrohamok jelzik, hogy miként kellene büntetni a törvényt betartókat, esetleg szolidaritási járulékokkal vagy költségvetési megvonásokkal.

 Ez a jakobinus partizánharc jó ideje azért folyik, mert egyrészt csak félsikert aratott a rendszerbe való felforgató beépülés, a népek kezdenek felébredni, és igyekeznek a kakukkfiókákat kiszorítani a fészekből. A jakobinusok azonban rájöttek, hogy rendszerbe építve kell valamit elérni, még akkor is, ha a felforgatás már nyilvánvaló, mert forradalomra – tömegtámogatás híján – semmi esély. Éppen ezért rendelt ideje lenne annak, hogy a Hegel által képviselt szabadságfogalom az ő esetükben is érvényre jusson végre, hogy rájöjjenek, az ő szabadságuk sem lehet fékeveszetten dühöngő, hanem az is korlátos, és nem más, mint a szükségszerűség felismerése.

 Az európai népeken áll, hogy ezt meg is mutassák nekik. Ha nem teszik, közel az idő, hogy olyan új törvényzuhatag zúdul rájuk, amelyben pokollá válik az életük.

Boros Imre
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/90340/Felismert_szuksegszeruseg#sthash.dyVw6Cr3.dpuf