Ha kalamajka van, a franciák hagyományosan a nőt keresik. A hollandok azonban a pénzt... 

Korábban gyakori volt, hogy tekintélyes, elismert emberek a csillagok állásából következtettek közeljövőbeli baljós vagy éppen örömteli történésekre – csakhogy az ilyen próféciáknak már régen befellegzett. Az európai közösség népeinek jövőbeli sorsát illetően azonban – legalábbis képletesen – mégis érdemes ilyesmiről szót ejteni. A közösség ügyeinek napi menetét, az egyenjogúságot is demonstrálandó, féléves időszakonként mindig más tagország felügyeli (ez a soros elnökség), a legkisebb Máltától a legnagyobb méretű gazdasággal és népességszámmal rendelkező Németországig.

Most a németekre éppen a közösség történetében legkritikusabb hónapokban forgott ki a hat hónapos elnökségi terminus, de jó jel, hogy az Európai Unióban felgyülemlett problémahalmazt pont a németek lába elé helyezte az élet. Ha valaki egyáltalán, akkor ők képesek lesznek megfelelő megoldásokat találni. Ugyanis több tényező miatt nemcsak az EU, de maga Németország is kritikus helyzetben van, ami szoros kapcsolatban van az európai problémákkal. A megoldás csak együtt lehetséges, de a németek nélkül – vagy főként ellenük – nem. Ráadásul utolsó hónapjait tölti hivatalában Angela Merkel. Ez a néhány hónap sikere vagy kudarca lesz az ő politikai hattyúdala.

Semmi kétség, Németország az Európai Unió tagországai közül a mai napig a nagy nyertesek közé tartozik, amit csak fokozott a közös pénz, az euró a németeknek nagyon is kedvező története, miközben a tagországok közül többen is szenvedtek miatta. Ennek a kettős szorításnak kell ellenállni, azt felpuhítani politikai pályafutása utolsó hónapjaiban Angela Merkelnek és társutasként Ursula von der Leyennek, akit első németként éppen Angela Merkel juttatott az Európai Bizottság elnöki székébe. Kedvelem a történelmi párhuzamokat és az ilyen összehasonlításokat. Egy ilyenre leltem az alávaló módon elhallgatott magyar történelem honvédelmi diadalai között: 907-ben arról szólt a történet, hogy miként alakul Európa sorsa. Az egyesült nyugati hadseregek el tudják-e pusztítani a magyarokat (ugyanis ezzel a deklarált szándékkal jöttek). A pozsonyi csatában kiderült, hogy nem, mert döntő vereséget szenvedtek, de így lett valóság Európa, amiben ma is élünk, benne mi, magyarok is. A tét ma is Európa további sorsa, benne a miénk, magyaroké is, a számarányunkat és gazdasági jelentőségünket meghaladó befolyásoló képességekkel. Több mint ezer éve aktív sorsalakítónak a németek jelentkeztek, de rossz ügyet képviseltek és vesztettek, ám ma is rájuk mérte a történelem a kezdeményezés jogát, nagyon jó lenne, ha nem lenne a végén katasztrófa. Meglátásom szerint Merkel, akit a közelmúltban ritkán méltattam, helyesen ismerte fel a megoldással kecsegtető úthoz vezető keskeny ösvényt.

Először is azért, mert felmérte, Németország nagyot nyert eddig, míg mások jelentősen vesztettek.

A déli országcsoport eladósodásának egyik fő tétele éppen az erős német szállítóképesség, amit a németeknek kedvező euró alapoz meg.

Ha békésen akarunk túllépni a válságon, akkor a veszteseket újra helyzetbe kell hozni, és a németeknek komoly áldozatokat kell vállalniuk, hogy hosszú távra ismét jól szaladjon a német és az uniós szekér.

De nem szabad, hogy ez az „áldozat” túl nagy legyen, ezért beleszólást kell biztosítani egy országcsoportnak (takarékosak), amely kemény féken tartja az „áldozatok” mértékét. A kancellár megértette azt is, a legfontosabb, hogy a gazdasági érdekek működjenek, ezért a gazdasági ügyekbe demokrácia álcája alatt politikai ügyeket túl veszélyes lesz belekeverni, azokat „jó szándékú kívánalmakká” kell visszaminősíteni. Az ezeken való évődést pedig előzékenyen át kell engedni a nagy hangerővel, de csekély befolyással rendelkező Európai Parlamentnek. Végül Merkel tisztában volt azzal is, hogy nem megengedhető, hogy a V4-csoportot vagy akár annak egyik tagját olyan helyzetbe hozzák a tárgyalások során, hogy sarokba szorítva ne lásson más lehetőséget, mint a vétójog alkalmazását. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanis Németország gazdasági érdekeltségei az országcsoportban jócskán felülmúlták a franciaországi érdekeltségeket, miközben a politikai játéktér még mindig német–francia dominanciát mutat. Jelen kaotikus helyzet nem tette lehetővé a németeknek, hogy a V4-ek felé helyezzék át a politikai dominancia központját, hiszen akkor a saját közelmúltbeli politikai narratívájuk jönne szembe velük.

Így az előfeltételek nyomán haladva, megjelent a 750 milliárd euró értékű gazdasági mentőcsomag. Időben beindult a fukarok csoportja is, amely a kifizetendő készpénzhányadot jelentősen mérsékeltette (500 milliárd euróról 390 milliárdra). Igaz, két korábbi birodalmi múlttal rendelkező ország a fukarok közül, Ausztria és Hollandia, tovább küzdött volna a csökkentésért.

Külön magyarázatra szorul azonban Hollandia és miniszterelnöke, Mark Rutte indulatoktól sem mentes megnyilvánulása, különös éllel hazánk (Magyarország - szerk.) és miniszterelnökünk (Orbán V. - szerk.) ellen. Ha kalamajka van, a franciák hagyományosan a nőt keresik.

A hollandok azonban a pénzt, ráadásul itt most sok pénzről van, volt szó. Tudniillik Hollandia még Németországnál is nagyobb haszonélvezője az uniónak. Két EU-specifikus tételből több pénzt szednek ma be a hollandok, mint amennyit befizetnek a közös kasszába. Amszterdam és Rotterdam az unióba kívülről érkező áruk messze legfontosabb fogadóállomása és vámkezelője. Az unió költségvetésének tizenhárom-tizenöt százaléka éppen a vámokból származik (cirka évi huszonötmilliárd euró), de a kezelőország ebből húsz százalékot megtarthat (évi négy-ötmilliárd euró). Arról nem is beszélve, hogy a kikötő körül rengeteg jól fizetett munkahely és vállalkozás is van.

Nos, ez a gyönyörű pénzhegy olvadni kezdett azzal, hogy a Távol-Keletről egyre több árut Pireuszba érkeztetnek, és épül a felfelé vezető modern vasútvonal is, amelynek része a Belgrád–Budapest-szakasz is. A hajózóút így Shanghajból háromezer kilométerrel és két héttel rövidül, a résztvevők közös hasznára, de a hollandok bánatára. Mivel mi az új kereskedelmi útirány unióbeli élharcosai vagyunk, illik ránk mérgesnek lenni, de ehelyett inkább a jogállamiságot fájlalta, fájlalja a holland miniszterelnök (ami nem őszinte, hanem veretes hamis beszéd).

A másik fejfájást okozó ügy, hogy Rutte veszni látja Hollandia adóparadicsomi státuszát. Luxemburg mellett ugyanis Hollandiában is tizenkétezernyi postafiók cég üzemel, amelyek „speciális” adómegállapodásokat kötnek a holland kormánnyal, és sok milliárdot hagynak ott, noha a „papírmunkán” kívül semmit nem csinálnak. Ez a bástya is inog most. Emlékeztetek arra az időre, amikor Merkel és Rutte jó öt évvel előtt együtt csónakázva egyezett meg arról, hogy Barnier helyett a luxemburgi adóparadicsom koronázatlan királya, Jean-Claude Juncker legyen a bizottság elnöke. (A harmadik, a „hatalmas” Luxemburgból.)

Egyszóval Hollandia esetében nem a nőt, hanem a pénzt kell keresni, a nagy pénz elvesztése miatt érzett aggodalmat. Ráadásul Hollandiának még a mentőcsomag terheiből is alaposan ki kell vennie a részét. Nem véletlen, hogy a huszonhét nemzetállam vezetői a kialkudott kompromisszumot elfogadhatónak, sőt történelminek nevezték. Egyedül Rutte jelentette ki, hogy ő nem hívná történelminek a megállapodást – meg lehet érteni aggodalmát.

A tárgyalófelek elérték, hogy Európa huszonhét nemzetállama nagy üggyel és bajjal, de közös nevezőre jusson, ám ne higgyük, hogy hátradőlhetünk. Ezután jön még csak a pénzbirodalom dominanciája alatt álló Európai Parlament hozzászólása, ami nagyon harsány és disszonáns lesz. Az európai egyesült államok magyar csapata sem fogja kímélni a megállapodást. (Bevezetésként Cseh Katalin megadta már az alaphangot, Ruttéval feszített közös fényképen.) Ismét előtérbe kerül a jogállamiság nevű gumicsont, és a migránsok kötelező befogadása is visszalép központi kérdéssé. Nehéz helyzetben azok a balliberális képviselők lesznek, akiknek kormányai támogatták a megállapodást.

Eljött az ideje, hogy az Európai Parlament működését is górcső alá vegyük. Mert ez kinek is a parlamentje? Netán az unió huszonhét tagországának érdekét egyezteti össze, vagy virtuális európai érdeket képvisel? És ezek a virtuális „európai értékek” kinek az értékei? Ha nem az európai nemzeteké, talán a világ pénzhatalmaié? Az ellentmondás nyilvánossá vált azzal, hogy a tagállamok egyezségre jutottak teendőikről, de a parlament ismét elővette az ütvefúrót. Nem lenne ezért célszerű átalakítani a parlament választási módját? Átvenni mintaként a monarchiában alkalmazott modellt: a nemzeti parlamentekből (Ausztria és Magyarország) delegálták a képviselőket. Ha ez duális környezetben jól működött fél évszázadig, vajon miért ne működhetne multinacionális környezetben?

Boros Imre
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200731-angela-merkel-politikai-hattyudala

 

U.I.: Hollandia a bevett tengerentúli vámokból nagyjából az 1/5-ét fizeti be az EU kasszájába. Nem csoda, hogy a Belgrád-Budapest vasútvonal a bögyükben van, hiszen az itt szállított áruból jelentős „veszteségük“ származik. szerk.)