Ha egy konfliktus több mint kétmillió halálos áldozattal jár, az már nagyon komoly háború, márpedig a koronavírus áldozatainak száma meghaladta a kétmilliót...

Így persze nem meglepő, hogy a történések értelmezési kerete és fogalomkészlete, vagyis az uralkodó narratíva teljes mértékben a háborús logikát követi mindenütt a világon. És mivel hadiállapot van, az uralkodó narratíva nem igazán veszi jó néven, ha tőle eltérő értelmezési keretbe ágyazott, más elbeszélési módok is megjelennek, hiszen rendnek kell lenni, mert a rend segíti elő a háborús győzelmet.

Ám a jelek szerint az emberiségnek a vírus ellen viselt háborúja nemcsak hogy nem látszik sikeresnek, de ráadásul, részben éppen emiatt is, egyre inkább elmélyül az emberiségnek önmaga ellen viselt háborúja is, ami egyelőre főként a narratívák globális összecsapásának képében jelenik meg. Az elbeszélési módok permanens háborúja részben a „szakmán” belül zajlik, részben a politikai harctéren, ahol egyre inkább az uralmi zsákmányszerzés cinikus, gátlástalan rablóháborújaként mutatja meg önmagát. Globálisan is, ahol a gyanakvás alapja az a történelmileg régóta igazolt feltevés, hogy a háború nagyon kevesek számára mesés meggazdagodást hoz, a többség számára azonban mérhetetlen szenvedést, halált és pusztulást. És lokálisan is, ahol a politikai ellenzék különösképpen nem is titkolja, hogy a kormány megdöntésének nagyszerű esélyét hozta el számára a vírus.

Globális tőkestruktúrák rivális csoportjai és rivális nagyhatalmak kölcsönösen egymást illetik a legsötétebb vádakkal. Vagyis ha eddig lett volna szemernyi kétségünk afelől, hogy az emberiség mint valóságos létező, csupán üres fikció, ami legfeljebb látványtechnikai díszlet és cinikus hivatkozási alap, akkor most végleg szertefoszlottak e reményeink. A közös veszély nem együttműködést hozott, hanem inkább újabb konfliktusokat. De vajon valóban csak a háborús narratíva az egyetlen lehetséges keret annak a változatlanul ismeretlen fenyegetésnek az értelmezésére, amelyet a felszínen vírusjárványként kezelünk? Vegyük csak magát a vírust, amelyet – lévén hogy pusztító hatását élő sejtben fejti ki – mégiscsak élőlénynek tekinthetünk. Bár a némileg egyoldalú Darwin-interpretáció az élővilágot egy százmillió évek óta mindenkinek mindenki ellen zajló, permanens globális háború szereplőiként írja le („struggle for life”), a valóság ennél kissé árnyaltabb.

Az élővilág sokkal inkább az egyezkedés, sőt sokszor a hihetetlenül kifinomult, komplex együttműködési láncolatok rendszere is.

Az a tény, hogy testünkben a saját sejtjeinknél is nagyobb létszámú vírus, baktérium és gomba él, és ebben az együttélésben nem a háború, hanem sokkal inkább az egymás életterének kölcsönös tiszteletben tartásától a mindkét fél számára létfontosságú együttműködésig húzódó íven kialakuló béke dominál, arra utal, hogy ha egy mikróba pusztító szörnyeteggé válik, az inkább kivétel, mint szabály. Vajon nem mi vagyunk-e azok, akik totális uralmat gyakorolni kívánva úgy avatkozunk bele az élet százmillió évek alatt kialakult és számunkra javarészt máig is teljesen feltáratlan planetáris rendszerébe, hogy akár a leghalványabb sejtelmünk lenne a beláthatatlan következményekről? Gátlástalan globális csúcsragadozóként, egyfajta evolúciós láncfűrészként nem mi roncsoljuk szét nap mint nap fajok ezreinek, köztük persze mikrobáknak is az élőhelyét, nem számolva azzal, hogy esetleg „visszacsaphat” ez az embernél azért egy picit régebben működő rendszer? Szóval hogy nem éppen mi folytatunk minden élőlény ellen totális háborút, és tarolunk le mindent és mindenkit, aki nem engedelmeskedik? És mintegy „bónuszként” teljesen irracionális módon nem mi romboljuk le a saját immunrendszerünket felelőtlen önpusztítással, a dohányzás, az alkohol, a drogok, a kóros elhízás, az unott, tespedt, céltalan semmittevés lelket és testet egyaránt szétverő nihilizmusával?

Az, hogy magunkkal ugyanolyan gátlástalan kegyetlenséggel bánunk, mint a többi élőlénnyel, nem kellene, hogy kissé elgondolkodtasson bennünket arról, hogy kik is vagyunk, és mit akarunk? Hogy a betegség valójában csak metafora, tükör, amelyből mi vicsorgunk vissza? Egy éve tart a vírusjárvány, és miért nem csak a totális háború eldurvulása zajlik – főként formálisan – a vírus ellen, hanem egyre inkább az emberiségnek és az egyes emberi közösségeknek önmaguk ellen?

Miért nem akarjuk előbb megérteni, hogy mi magunk is tehetünk arról, ha bennünk és körülöttünk megbomlik az élet rendje? Ami zajlik, az a nem létező világerő professzionálisan véghez vitt projektje. A Big Business gátlástalanul pusztítja az ember külső természetét a minél nagyobb profitért, élőlények egész tömegét, benne magát az embert is degenerálva. Az így egyre jobban megbetegített világnak a Big Pharma siet a segítségére, hogy „meggyógyítsa” mindazt, amit ő maga okozott. Közben a Big Data „gondoskodik” arról, hogy ne juthassunk valóságos hírekhez, a Big Tech pedig arról, hogy hamis valóságba süllyedve az emberiség önmagát számolja fel a Big szuperstruktúrája helyett. Einstein azt mondta, hogy azt nem tudja, a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják vívni, de azt biztosan tudja, hogy a negyediket kőbaltával. És akkor az iménti Big helyett a világ újra nagyon „small” lesz. Talán ránk is férne ez a tanulás.

Bogár László
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210202-virushaboru-es-beke