2008 szeptemberében és októberében 10-15 ezermilliárd dollárnyi anyagi vagyon tűnt a semmibe...
Éppen tíz éve annak, hogy az elmúlt száz év egyik legsúlyosabb, következményeit tekintve még ma is pusztító válságának „látványtechnikailag” legintenzívebb szakasza elkezdődött: 2008 szeptemberében és októberében 10-15 ezermilliárd dollárnyi anyagi vagyon tűnt a semmibe, pontosabban ekkora vagyontömegről derült ki, hogy valójában csak „csinálva van”, nem létezik, csak fennáll. Mert, hogy az előző évtized csupán „beetetési” fázis volt, amelynek során a gyors meggazdagodásban reménykedő döntő többség a gyors elszegényedésbe hullott alá.
De mi is történt valójában, és tudunk-e, lehet-e egyáltalán bármit tanulni abból, ami tíz éve lezajlott? Ez a válság, akárcsak az elmúlt évszázad minden nagy krízise, sokkal inkább egy „álság” volt, hisz ma már egyértelműen felsejlenek a tudatos tervezés és kivitelezés kontúrjai. E masinéria erőforrás-szivattyúinak hidraulikája nagyjából a következők szerint működött. Először is elkezdődött egy globális „lufi” felfújása, amelynek legmegfelelőbb terepe az amerikai ingatlanpiac volt. Talán nem kell különösebben bizonygatni, hogy ez a világ anyagi vagyonának elég jelentős szegmense, 20-25 ezermilliárd dollár lapul benne. És ha elég sok emberrel tudják tartósan elhitetni, hogy ez az ingatlanár-emelkedés, szemben a történelem minden eddigi ingatlanár-emelkedésével, soha nem fog véget érni, akkor indulhat is a nagy globális játszma.
Ennek lényege az, hogy egyre többen vesznek fel hatalmas és persze egyre kockázatosabb hiteleket azért, hogy ebből vegyenek – kifejezetten spekulációs céllal – ingatlant. És amikor már óriási tömeg nyüzsög a professzionálisan felépített csapdában, hogy, hogy nem, az ingatlanárak mégsem nőnek az égig, sőt zuhanásba mennek át. A zuhanást persze láncreakciószerűen fokozza, hogy a megriadt lakásvásárlók azonnal eladnának, mert tudják, a hitelezőjüket aligha hatja meg, hogy már csak óriási veszteséggel tudják eladni a nyereségre spekulálva vásárolt ingatlant.
A mesterségesen keltett médiahisztéria tovább fokozza a pánikot, és most megjelent egy olyan elem is, ami a 2008 előtti válságokban még nem létezett. Ez az elem a globális pénzhatalmi rendszernek egy olyan „újítása” amelynek lényege, hogy a nagyon kockázatos ügyfelek is kaphatnak korlátlan hitelt, persze extra kamatokkal és költségekkel, ráadásul a bankok egy teljesen átláthatatlan és ellenőrizhetetlen rendszerben kezdik el adni-venni ezeket a mérgezett, „származtatott” értékpapírokat.
Ennek az „innovációnak” esett áldozatul igen látványosan Amerika legrégibb bankja, a Lehman Brothers. A pénzintézet 2008. szeptember 15-én bekövetkező összeomlásakor 639 milliárd dollárnyi eszközállomány fölött rendelkezett, vagyis a Lehman volt a legnagyobb cég, amely valaha csődbe ment.
A banknak ekkor már csak alig 22,5 milliárd dollárnyi saját tőkéje volt 639 milliárd dollárnyi eszközre vetítve. A Lehman vezetősége és alkalmazottai egyébként szinte következmények nélkül megúszták, hogy eszetlen kockázatvállalásukkal lényegében bedöntötték a világgazdaságot. Vagyis, hogy vállalták a „detonátor” szerepét ebben az ördögi játszmában.
A Lehman összeomlása nyomán keletkezett több mint hatszázmilliárd dolláros (ez nagyobb, mint Magyarország egész nemzeti vagyona) pénzügyi kráter volt az a látványtechnikai elem, amelyre hivatkozva a globális pénzhatalmi rendszer megzsarolhatta a nemzetállamokat. Ha nem kapnak azonnal gigantikus állami támogatást, akkor összeomlik az egész pénzrendszer, és ennek nyomán az egész világgazdaság, és ez globális permanens polgárháborúhoz, anarchiához, káoszhoz vezet. És az államok fizettek, két év alatt nagyjából tizenötezermilliárd dollárt.
Közben persze felvetődött az is, hogy, rendben, de akkor az államok segítségnyújtásuk arányában kapjanak tulajdonrészt a megsegített bankokban. Ez már csak azért is teljesen helyénvaló lett volna, mert így egyúttal a liberalizáció és dereguláció következtében életveszélyesen „szabaddá” vált bankok is szorosabb ellenőrzés alá kerültek volna. Végül a bankok tiltakozása miatt ez a hatalmas összeg egyszerűen „ajándékként” segítette ki őket abból a bajból, amit ők maguk okoztak.
Jellemző módon Robert Fuld Lehman vezérigazgató, a csőd előtti négy év során félmilliárd dollár jövedelmet húzott csődbe vitt bankjától, és még csak eljárás sem indult ellene. Ám a válság igazán brutális utolsó szakasza csak egy-két évvel ezután következett, amelynek kivitelezésében már döntő szerepet játszott a globális véleményhatalmi diktatúraként működő média. Óriási médiakampány indult, amely bemutatta, milyen veszélyekkel jár az államadósságok rendkívül gyors emelkedése, felelőssé téve mindebben az államok és az állampolgárok „felelőtlen költekezését”. De ami igazán megdöbbentő, az az, hogy sem akkor, sem azóta nem kapott senki médiafelületet annak a pofonegyszerű összefüggésnek az elbeszélésére, hogy az államok drámaian gyors eladósodása legfőképpen annak a tizenötezermilliárd dolláros „ajándékpénznek” köszönhető, amelynek ez az adósság a „negatív lenyomata”. És ennek nyomán megkezdődtek azok a megszorítások, amelyek következtében, ha addig nem lett volna válság, akkor most már lett. Sőt ezzel az államok többségére „rászereltek” egy olyan végtelenített pénzszivattyút, amely lényegében kivégezte Görögországot, és hasonló sorsot szánnak most Olaszországnak is.
Mindez azt is jelenti, hogy ennek az álság-válságnak ma sincs vége, s olyan időzített robbanószerkezetek ketyegnek tovább, amelyek pusztító következményei bármikor szétáradhatnak a világban.
Volna mit tanulni, kérdés, tudunk-e?
Bogár László forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/129366/Tiz_ev_utan