Képzett közgazdász, de egy kicsit történész, meg jó történészként egy kicsit közgazdász – így jellemezhetnénk Bogár Lászlót, kinek az alábbi gondolatai nem túl fényes jövőt jósolnak Európa és főként Afrika számára. Egy újabb (hosszú és érdekes) vitacikk a javából…(szerk.)

- – – – – – – – – – – – – – – – – – - 

Magyarország nem írta alá az Európai Unió és az afrikai országok közös konferenciáján született nyilatkozatot. Az ok egyszerű, a magyar kormány úgy véli, hogy a nyilatkozat mögött meghúzódó stratégiai szándékok a globális migrációt mint pozitív és ösztönzendő folyamatot tételezik, ami számunkra elfogadhatatlan.

Persze nem nagyon lehetnek illúzióink, az Európai Unió uralmi struktúrái mindent meg fognak tenni azért, hogy továbbra is ez legyen a meghatározó véleménynyaláb az egész világ, benne Európa és Magyarország számára is. Mint ahogy az is szinte biztosra vehető, hogy az év végén szintén Marokkóban sorra kerülő migrációs világkonferencia ugyanígy a migráció fokozott támogatásában látja majd a legfontosabb teendőket. Bár a kérdés körüli beszéd-tér örvénylései nagyon megnehezítik a lényeg megértését, ám e megértés érdekében érdemes kicsit eltöprengeni az ügy mélyebb rétegeiről.

Afrika az emberiség édenkertje is lehetne, vagy inkább lehetett volna, de az elmúlt évszázadok folyamán egyetlen társadalmi, gazdasági, ökológiai, kulturális és nem utolsósorban demográfiai értelemben vett rémálommá vált, és a huszonegyedik században ez a tragédia az emberiség sorsát is megpecsételheti. És ezért az iszonyatért alapvetően az a folyamat a felelős, amelyet a történelem a „nagy földrajzi felfedezések” koraként említ. Maga az elnevezés is hamis, sőt hazug, mert teljesen úgy hangzik, mintha az európai fehér embert a tudásszomj vezette volna, tehát a világ megismerésének szándéka lett volna e folyamat legfőbb indítéka.

Pedig ma már tudjuk: az európai, magát kereszténynek vélő fehér ember gátlástalan rablóbandaként fosztotta ki a világ minden rajta kívül létező kultúráját. E brutális terrorakció-sorozat legtragikusabb kárvallottja kétségtelenül Afrika volt. A trópusi vidékek emberi közösségei többnyire rendkívül kényes egyensúlyt voltak kénytelenek kialakítani a külső és emberi belső természet között, mert az egyensúly legkisebb megbomlása is végzetes következményekkel járt volna.

Talán nem kell különösebben bizonygatni, hogy az európai fehér ember a számára piaci értékkel bíró kincsek brutálisan gátlástalan megszerzése során a legcsekélyebb mértékben sem volt tekintettel az afrikai kultúrák e kényes ökológiai, szociális és kulturális egyensúlyára. Egyszerűen kimarta magának mindazt, amire szüksége volt, tekintet nélkül arra, hogy ezzel milyen iszonyú szenvedéseknek tette ki az ott élőket, miként borította fel végleg élőhelyük egyensúlyát.

Ezzel a brutális kiaknázással persze együtt járt az is, hogy az így keletkező „anyagcseretermékekkel” végzetesen megterhelte ezeket a kényes egyensúlyra épülő ökológiai, szociális és kulturális rendszereket. Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című könyve szépirodalmi mű ugyan, de hihetetlen pontossággal és reflexivitással írja le az európai fehér embernek azt a végtelenül cinikus felelőtlenségét, amely az általa vizsgált Brazíliában hasonló tragédiák kiváltója lett. Amerika (és benne Brazília) végzetszerű összekapcsolódásának legfőbb eleme az az „erőforrás”, amelynek kiaknázása nyomán Afrika népeit a legsúlyosabb pusztítás érte, és ez az elem minden kétséget kizáróan a rabszolgakereskedelem volt.

Viszonylag hamar kiderült ugyanis, hogy az Újvilágban, vagyis a frissen „beüzemelt” Amerikában az igazi „aranybányát” nem elsősorban a valódi aranybányák jelentették, hanem az ültetvényes gazdálkodásból származó mesés profit. Egyetlen bökkenő volt csupán, erre az iszonyú munkára nem volt kellő létszámú és főként kellő teherbírású munkaerő. 

Az amerikai őslakosság nagy részét kiirtották, és a maradék sem látszott alkalmasnak erre a munkára. Hasonlóan alkalmatlannak bizonyult az európai fehér ember is, noha voltak erre is kísérletek, de e kísérletek legfőbb eredménye az lett, hogy „piaci áron” ilyen munkára nem lehet „munkaerő-árut” kapni.

Az áttörést jelentő „innováció” az volt, amikor felfedezték, az afrikai ember a legmegfelelőbb erre a célra. A különböző becslések harminc- és hatvanmillió közé teszik az Afrikából áthurcolt szerencsétlenek számát, akiknek a fele már az úton elpusztult. Sok mindent elárul sok mindenről az, hogy egy felnőtt fiatal férfi rabszolga ára mai áron öt-hat millió forintnak felelt meg, mégsem tudott kialakulni a humánus „szállítmányozásnak” az a rendszere, amely egy ilyen értékes „árut” kicsit körültekintőbben továbbított volna.

Mindennek az iszonyú következményei drámai módon mutatkoznak meg Afrika és Európa népesedési trendjeinek átalakulásában. A nagy rabszolgabiznisz felfedezése előtti idők során Afrika és Európa népessége nagyjából azonos volt, a két kontinens népessége az emberiség teljes lélekszámának nagyjából jó egyhatodát tette ki. Ez 1650 körül mindkettőjük esetében száz-száz millió főt jelentett. (A „maradék” kétharmadot Ázsia tette ki, mert a világ többi része akkoriban még legfeljebb egy-két százalékot jelentett.) 

A helyzet azonban 1900-ra, amikorra már végleg lezárult a globális „nagyüzemi” rabszolgaüzlet, gyökeresen megváltozott. Európa népessége ekkor már a világ népességének huszonöt százalékát tette ki, az 1650-es adat négyszeresét. Afrika népessége azonban mindeközben lényegében évszázadokon át stagnált, és aránya a világ össznépességén belül mindössze hét százalékot tett ki. Ám az azóta eltelt majd százhúsz év során előbb lassan, aztán egyre gyorsuló ütemben változott meg a két földrész népességének egymáshoz való viszonya. 

Ami azóta történik, és különösen az, ami a 21. század során történni fog, egyre vészjóslóbb forgatókönyveket rajzol fel. Az ENSZ demográfiai becslése szerint Afrikának a világ össznépességén belüli aránya akár a negyven százalékot is elérheti 2100-ra, míg Európa aránya valószínűleg négy százalék körüli szintre csökken. Vagyis kétszáz év alatt, 1900 és 2100 között Afrika népességaránya csaknem a hatszorosára nő, míg Európa részesedése hatodára csökken.

És ez a brutális átrendeződés úgy megy végbe, hogy közben Európa termékenységi mutatói legfeljebb 1,5 körül alakulnak, míg Afrikáé, amely most hat(!) körül van, legfeljebb három(!) körüli szintre csökken 2100-ra. Afrika népessége a rákos burjánzásra emlékeztető kezelhetetlenséggel növekszik, egyre mélyebb nyomorba taszítva az ott élőket. Így az egy főre eső anyagi gazdagságban a mostani hússzoros különbségek még növekedhetnek is.

Nem kell ahhoz különösebb demográfiai, illetve közgazdaság-tudományi jártasság, hogy felfogjuk, ebből így csak mindent romba döntő anarchia és káosz, a két kontinens kölcsönös egymást elpusztítása származhat. Ne legyen semmilyen illúziónk, senki nem tudja ma megmondani, hogy az a „fekete doboz”, ami a mai Afrika, miként működik, és milyen állapotban van. Hogy nem mentek-e végbe olyan végzetesen visszafordíthatatlan torzulások ennek az Afrika nevű komplex rendszernek a mélyszerkezetében, amelyek már semmilyen módon sem fordíthatók vissza.

Ezeknek a vészjósló degenerációs folyamatoknak egyike az a tény, hogy Nigerben, Csádban és a fekete-afrikai országok többségében a népesség átlagéletkora 15-16 év. A megállíthatatlanul „tenyésző” népesség kontrollálhatatlan burjánzásának egyik kézenfekvő oka az, hogy 14-15 éves lánygyerekek tízmilliói szülnek, akárcsak ennek nyomán nagymamává váló anyukáik – gyerekek tízmillióit a semmibe. Az egyre szaporodó népesség döntő többségével az elemi megélhetést sem ígérő falvak nem tudnak mit kezdeni, ezért iszonyú sebességgel növekszenek a még inkább kontrollálhatatlanná váló városszörnyetegek.

Az ENSZ szakértői szenvtelenül beleírják prognózisaikba, hogy például Lagos és Dar es-Salaam (Nigéria és Tanzánia legnépesebb városa) lakóinak száma 2100-ban kilencven-, illetve nyolcvannyolcmillióra nő. De vajon fel tudjuk-e egyáltalán fogni, azt a semmihez sem hasonlítható infernót, ami már a mai több mint tizenkétmilliós Lagosban és a hatmilliós Dar es-Salaamban is kialakult, és ennek nyomán a kilencven- és nyolcvannyolcmilliósban ki fog? Aligha!

Tehát nemcsak a megoldás reményét felcsillantani képes straté- giai megoldás nincs, de még a helyzet elemi szintű kezelésére való képesség is álom csupán. Már csak azért is, mert ehhez előbb egységes értelmezési keret és fogalomkészlet kellene. Ám ezt csak akkor tudnánk kidolgozni, ha volna valóságos párbeszéd, amihez viszont a felek közötti kölcsönös bizalom és jó szándék elengedhetetlen. Elengedhetetlen, de egyelőre nemcsak hogy nyoma sincs, de nem is arrafelé halad káoszba süllyedő világunk.

A fehér ember persze joggal érez bűntudatot a fekete kontinenssel szemben. De e bűntudatától való megszabadulását nem hamis úton kellene keresnie, mert ez csak súlyosbíthatja a már így is éppen elég súlyos helyzetet. Bármennyire kényes kérdés is ez, legelőször azzal kellene szembesülnie az európai fehér embernek, hogy valójában ő is eszköz, sőt fegyver volt a „nagy földrajzi felfedezések” idején, ugyanannak a „nem létező” globális pénzhatalmi szuperstruktúrának az „ügynöke”, amely most őt magát (mármint az európai fehér ember maradékát) zúzza szét e kierőszakolt migrációval. És itt jutunk vissza a kiindulóponthoz, ahhoz, hogy az egész kérdéskör uralkodó globális elbeszélési módja miért végzetesen hibás, és alkalmatlan arra, hogy segítségével a probléma megoldható legyen.

Nos, legfőképpen azért, mert abból a végzetes tévedésből indul ki, hogy a nyugatias globalizáció segítségével sikeresen uniformizált emberiség „modulszerűen” működik. 

Vagyis ha például Niger vagy Csád tetszőlegesen összeverődő embertömegét modulként kihúzom, s Veszprémben, Szolnokon vagy Debrecenben bedugom, akkor az minden nehézség nélkül, zavartalanul működik majd. Tehát hogy semmi akadálya a két kontinens „spontán kiegyenlítődésének”, hisz jól „kiegészítik egymást”, Európában anyagi bőség és „demográfiahiány”, Afrikában viszont anyagi hiány és demográfiai bőség van, tehát egyszerűen csak „össze kell szervezni” a két „objektumot” és mindenki „jól jár”.

Nagyon nehéz elhinni, hogy a világ meghatározó uralmi struktúráinak reprezentánsai ezt valóban komolyan elképzelhetőnek tartják. Vagy végzetes tudatlanság, vagy végtelen cinizmus jellemzi mindazokat, akik képtelenek ennek az abszurditásnak a belátására. Márpedig amíg ez nem történik meg, addig bizonyosan távol leszünk Afrikától.

Bogár László
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/118734/Tavol_Afrikatol_2