Míg 1982-ben a leggazdagabb négyszáz amerikai vagyona kilencvenhárommilliárd dollárt tett ki, ez tavaly már közel 2800 milliárd dollár volt, tehát megközelítőleg harmincszorosára növekedett...

Jókai egyik legismertebb romantikus regénye azt igyekszik drámai erővel megmutatni, hogy a gazdagok sokszor és sokak által irigyelt élete talán mégsem annyira irigylésre méltó. A szegénység és gazdagság dichotómiája, egyáltalán az emberi társadalmakban uralkodó anyagi vagyonokban meglévő különbségek kérdésköre igen-igen régóta foglalkoztatja az emberiséget. Egységes és megnyugtató válasz máig sem született, sem az egyenlőtlenségek okaira, sem azok kezelési módjára nincs olyan válasz, ami valóban segítségünkre lehetne.

 Ráadásul a gigantikus vagyonok versus szegénység között feszülő ellentétek az egyes történelmi korokban nagyon eltérő kulturális jelentéssel bírtak, így a térbeli és időbeli összehasonlítás módszertani nehézségei sem könnyítik meg a kérdés értelmezését. A mai világ anyagi egyenlőtlenségei, jövedelmi, de főként vagyoni szinten megjelenő csillagászati szintű eltérései azonban arra utalnak, hogy a gazdagok számára is egyre kezelhetetlenebb kihívást jelent a saját gazdagságuk.

 Nem meglepő tehát, hogy egyre többször lehetünk tanúi annak, hogy a világ leggazdagabb, vagyis legnagyobb anyagi vagyonnal rendelkező személyei nyilatkoznak arról, hogy a vagyoni különbségeknek ez a szintje, noha ők abszolút kedvezményezettei ennek a folyamatnak, most már kezelhetetlen és veszélyes, legfőképpen éppen a gazdagok számára. Warren Buffett a világ harmadik leggazdagabb embere, a statisztikai adatok szerint vagyona nyolcvanhatmilliárd dollár, ami Magyarország éves nemzeti termékének az egyharmada. Ő már számos alkalommal hívta fel a figyelmet arra, hogy a saját gazdagsága ugyan magánemberként elégedettséggel tölthetné el, de látja a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésének pusztító következményeit is, és ez már korántsem öröm számára.

 Legutóbbi interjújában figyelemre méltó összefüggésre hívja fel a figyelmet. A Forbes magazin 1982 óta teszi közé minden évben a legnagyobb vagyonok változását. Ez a harmincöt éves időszak igazi „cunami” volt a nagy vagyonok növekedését illetően, kezdi a beszélgetést Warren Buffett, mert míg 1982-ben a leggazdagabb négyszáz amerikai vagyona kilencvenhárommilliárd dollárt tett ki, ez tavaly már közel 2800 milliárd dollár volt, tehát megközelítőleg harmincszorosára növekedett. Miközben az amerikai átlagkereső jövedelme szinte semmit nem változott, legfeljebb tíz-tizenöt százalékkal magasabb, mint a hetvenes évek vége felé volt. És ez a cunami, fogalmaz Warren Buffett, egyelőre nemcsak, hogy nem csillapszik, de most kezd csak igazán felerősödni. Arról is beszélt, hogy a megkérdezett amerikaiak döntő többsége maximum tíz-tizenötszörös vagyoni különbséget tartana ideálisnak az alsó és a felső tized között. Ám, vélekedik az amerikaiak többsége, ezzel szemben legalább harmincszoros lehet ez a különbség. És nagy baj lenne, mondja Warren Buffett, ha széles körben nyilvánosságra kerülne, hogy a valóságos különbség ennél is sokkal nagyobb, közel százszoros. Egy átlag munkás és egy átlag vezérigazgató fizetése között a hetvenes évek során még átlagosan csak 25-szörös volt a különbség, ma viszont már több mint háromszázszoros.

Mindebből számos igen súlyos kihívás származik Warren Buffett szerint. Legelőször is az, hogy most már legalább negyven éve semmi nyoma nincs annak, hogy a gazdagság „lecsorog”, vagyis, hogy először talán csak kevesek élvezhetik a gazdasági teljesítmény növekedésének következményeit. De aztán, hiszen „szabad piacgazdaságról” van szó, így a gazdagság előbb vagy utóbb automatikusan „lecsorog” a szegényebb társadalmi csoportokba is.

 Hát, mondja Warren Buffett, ez lehet, hogy a liberális tankönyvekben így szokott történni, de hogy az elmúlt negyven év során az Amerikai Egyesült Államokban nem ez történt, az biztos. A „lecsorgás” liberális elmélete szerint azért történik meg a kiegyenlítődés, mert a gazdagok, ha jól megy nekik, a többletvagyont befektetik, és ez olyan túlkeresletet támaszt a munkaerő iránt, hogy az olyan mértékben hajtja fel a béreket, hogy a jólét „lecsorgása” elkerülhetetlenül bekövetkezik. Az, hogy az elmúlt évtizedek Amerikájában ebből semmi sem lett, az annak tulajdonítható, hogy a gazdagok a több ezermilliárd dolláros többletvagyonukat nem Amerikában fektették be, hanem azokban a kelet-ázsiai országokban, ahol a munkaerő ára legfeljebb tizede-huszada az amerikainak.

 Az így nyert extraprofitjukat viszont „elfelejtették” megosztani azzal az amerikai társadalommal, és annak nemzetállamával, amelynek létüket és gazdagodásukat köszönhetik. Nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy ezek az amerikai cégek által felhalmozott gigantikus profitok a legtöbb esetben olyan előzetes szellemi tulajdonjogok megszerzéséből származnak, amelyek mögött az amerikai társadalom mint kulturális közösség áll. Vagyis ez a látszólag amerikai, de valójában globális tőke az amerikai társadalmat, illetve annak nemzetállamát használja fel „talapzatként” önmaga szédítő iramú gazdagodásához. Ügyet sem vetve arra, hogy ha ennek nyomán e talapzat szétporlad, akkor idővel az amerikai globális tőkestruktúrák e világmonopóliuma is könnyen megrendülhet.

 Vagyis „ebül szerzett jószág ebül vész” fejezi be eszmefuttatását Warren Buffett, aki, Metternich herceg régi igazságát idézve azt is hozzáteszi, hogy mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson. Talán biztató jelnek tekinthetjük, hogy a világ egyik leggazdagabb embere józanul belátja, hogy milyen „szegények is a gazdagok”.

Bogár László
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/107840/Szegeny_gazdagok