Éppen ötven évvel ezelőtt zajlott le Rómában harminc résztvevővel egy olyan konferencia, amelynek nyomán kialakult az a globális „beszélgetőhálózat”, amely azóta a Római Klub nevet viseli...
Tudósok, köztük számos Nobel-díjas, neves közéleti személyiségek, a meghatározó globális tőkestruktúrák képviselői váltak részeseivé ennek a sajátos globális szerveződésnek.
Az alakulás időpontja nyilván nem a véletlen műve. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején számos drámai felismerés ment végben szerte a világon. Az egyik legfontosabb felismerés az volt, hogy a világot alapvetően az egyre inkább felgyorsuló technoevolúciós folyamatok határozzák meg, és ez egyre több és egyre súlyosabb olyan kérdést, kihívást intéz az emberiséghez, amelyre azért kellene közös válasz, mert a következmények egészen közvetlenül érintenek kivétel nélkül minden embert.
Ám akkor is és az óta is egyre nyilvánvalóbb, hogy noha a kihívás közös, az emberiség mint „kollektív alany”, mint egy egységes válaszadásra képes „kollektívum” nem létezik. Mi több, nemcsak hogy nem létezik, de hosszú távú boldogulását, sőt, egyáltalán a fennmaradását is gyakran egymással tökéletesen szembemenő elképzelések mentén keresi, olyan létstratégiákat alkalmazva, amelyek teljes mértékben kizárják egymás véghezvihetőségét. Bár a Római Klub kezdeményezésére az elmúlt ötven év során negyven úgynevezett „világjelentés” készült el, amelyek igen neves tudósok által jegyzett elemzések, prognózisok, vitaanyagok, ennek az alapdilemmának a megoldásához az emberiség ma sincs közelebb, mint ötven évvel ezelőtt volt.
Ebből a szempontból a Római Klub, részvevőinek minden jó szándéka ellenére, egyértelmű kudarc. Ám egy olyan kudarc, amely menet közben számos igen fontos kérdést tett jóval komplexebbé, számos, az emberiségre leselkedő globális csapdára irányította rá a figyelmet. Ráadásul azt is tudomásul kell venni, hogy a kudarc módfelett tanulságos is lehet. Már persze, ha tudunk és akarunk is tanulni a kudarcainkból. Az ötvenedik évforduló kapcsán érdemes tehát eltöprengeni azon, hogy vajon mi is a kudarc legmélyebb oka, illetve, hogy mit és hogyan tanulhatnánk ebből a kudarcból.
Az első, amivel szembesülnünk kell, és ami napjainkban sokkal feltűnőbb már, mint ötven évvel ezelőtt lehetett a kezdeményezők számára, az a narratíva, az elbeszélési mód jelentősége. Az ember minden szellemi megnyilatkozása mindig egy értelmezési keretbe ágyazva, sajátos fogalomkészlet segítségével mehet végbe, e kettő egységét szokás narratívának hívni. Aki tehát tényekről, igazságról, valóságról beszél, annak tudomásul kell vennie, hogy igazából nem ezekről szól, hanem egy történetet beszél el arról, hogy ő itt és most milyennek látja a valóságot, milyen tényekre építve, hogyan keresi az igazságot. Amikor tehát bármilyen emberi kezdeményezés arra tesz kísérletet, hogy az emberiség nevében lépjen fel, akkor legelőször is azt kell tisztáznia, hogy a világban létező számos, sokszor egymást teljesen kioltó világelbeszélési mód melyikét használja erre a célra.
Vagy, és ez a másik lehetőség, miként akarna a sok-sok narratíva örvénylése fölé egy olyan planetáris dimenziójú szellemi hidat verni, amelyen az emberiség által használt valamennyi elbeszélési mód képviselője derűs egyetértésben sétálna át a most már közösen értelmezett jövő „másik partjára”. Ilyen planetáris ívű, tértől és időtől független univerzális narratíva azonban ötven évvel ezelőtt sem volt, ma sincs (talán még annyira sem, mint ötven évvel ezelőtt), és ahogy ez kinéz, egyhamar nem is igen lesz, mert bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, nem is egy ilyen narratíva létrehozása felé megyünk.
Azt szerencsére senki nem tagadja, hogy az emberiség számára valóban vannak közös és egyre súlyosbodó kihívások. Még talán abban is egyetértés van, hogy ezek közül a legfontosabb az emberi létezés külső természetének lepusztítása, környezeti vagyonunk rablógazdálkodással való felélése. Valamint az ember „belső természetének” ugyanilyen rablógazdálkodással való kifosztása, ami megnyilvánul a demográfiai válságban, a súlyos egészségügyi kihívásokban, a lelki, erkölcsi, szellemi folyamatok kaotikus örvényléseiben. De amikor meg kellene határozni a kiváltó okokat, tehát a „beteg” emberiségre vonatkozóan „diagnózist” kellene felállítani, és azt követően neki kellene fogni a „terápia” kidolgozásának, akkor már felrobban a beszédtér, és esély sincs a közös „nyelv” létrehozására.
Arról már nem is beszélve, hogy abban is meg kellene egyezni, hogy ki milyen mértékben felelős a helyzetért (hiszen mind e pusztítást maga az emberiség vitte és viszi végbe), és ennek arányában ki milyen áldozatokat vállal majd azért, hogy az emberiség előtt tornyosuló feladatokat megoldjuk. A Római Klub kezdeményezői és mai irányítói soha nem tudtak, mertek, akartak szembesülni azzal a nagyon kényes kérdéssel, hogy azok a fenyegetések, amelyekre egyébként többnyire helytálló módon hívták fel az emberiség figyelmét, éppen abból a nyugatias modernitásból mint létszerveződési modellből származnak, amelyet ők „természetadta” összefüggésként értelmeznek. Így aztán minden megoldási javaslatukat ezen a létszerveződési modellen belül vélték megvalósíthatónak, és fel sem vetették annak lehetőségét, hogy magát a létszerveződési modellt kellene megváltoztatni.
Márpedig amíg ez így marad, addig, ahogy Hamlet mondja híres monológjában, „sok nagyszerű, fontos merény kifordul medriből. S elveszti »tett« nevét”.
Bogár László forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/121704/Romai_Klub