Érdekes kisérletet végezhetünk el: egymás után olvassunk el két cikket. A tegnapi A Befogadó Kapitalizmus Tanácsa címűt meg ezt a mai Bogár-cikket. Ha sikerült a kisérlet, tegyük fel a kérdést: meddig mehet még ez így?...(szerk.)

A legújabb adatok arról tanúskodnak, hogy Magyarország az Európai Unión belül azok közé az országok közé tartozik, amelyeket a legkevésbé viselt meg a járvánnyal együtt járó gazdasági visszaesés, sőt a múlt év utolsó negyedében már szerény gazdasági növekedés is volt. Ez jó hír, és arra utal, hogy a magyar gazdaság a korlátozások feloldása után viszonylag rugalmasan és gyorsan képes visszatérni a járvány előtti trendjeihez. Reméljük, valóban így lesz, de ennek kapcsán érdemes kicsit eltöprengeni azon, hogy vajon globálisan és Európában milyen esélyei vannak a „visszatérésnek”.

De talán ennek előtte azt a kérdést is fel kellene tenni, hogy mit is értünk „visszatérésen”, és hogy lehet-e, sőt egyáltalán van-e, lesz-e hová visszatérnie a világnak. (Ebben az írásban azzal a kérdéssel nem foglalkozom, hogy vajon mikor mondhatja azt a világ végre megkönnyebbülten felsóhajtva, hogy véget ért a járvány. Nem azért nem foglalkozom ezzel, mintha úgy gondolnám, hogy ez egy lényegtelen kérdés, hanem azért, mert egyelőre semmilyen megbízható előrejelzés nincs erre nézve.)

Induljunk ki tehát abból, hogy egyszer valóban véget ér a járvány, és megszűnik minden korlátozás, elvileg minden, eddig kényszerűen korlátozott tevékenység újra szabadon gyakorolható. Egy kicsit hasonlít ez a helyzet ahhoz, mint amikor egy természeti csapás után a kárvallottak körülnéznek a tájon, és először felmérik a kárt, majd megpróbálják helyreállítani a csapás előtti élet rendjét.

Ami először szembetűnik, az az, hogy minél közelebb van egy szükséglet a hétköznapi élet elemi feltételeihez, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy eleve kevésbé károsodott, így a helyreállítás itt a legegyszerűbb. És fordítva, minél távolabb van egy tevékenység az elemi szükségletek kielégítésétől, annál súlyosabbak a károk, következésképp azok a dilemmák, amelyek ilyen esetekben kikerülhetetlenül felmerülnek.

Ezzel el is jutottunk a legkényesebb ponthoz, ahol azzal kell szembesülnünk, hogy a legsúlyosabb visszaesés azokon a területeken ment végbe, amelyek a testi-lelki jólétünkhöz kapcsolódnak ugyan, de mint az elmúlt év során kiderült, ha kicsit szomorúan is, de minden további nélkül megvagyunk e szükségleteink kielégítése nélkül is.

Az utazás, a turizmus, a sportolás, a wellness, a kulturális rendezvények, fesztiválok, illetve azoknak az áruknak a kereskedelmi forgalma, amelyek főként ezekhez a szükségletkielégítési világhoz tartoznak, a járvány legfőbb áldozatai. Fontos azt is hozzátenni ehhez, hogy ezek a főként szolgáltatásokat jelentő gazdasági ágazatok fő „fogyasztói” a magasabb jövedelemmel rendelkező társadalmi rétegek, aminek kettős következménye van.

Az egyik, amit már eddig is érzékelhettünk, hogy ezekben az ágazatokban a szolgáltatók és igénybe vevők egyaránt nemcsak magasabb jövedelemmel, hanem ennél is magasabb konfliktusképességgel bíró társadalmi rétegek, így a nyitás politikai kikényszerítésének követelése náluk mutatkozik meg a leghatározottabban.

Egyúttal az is feltételezhető, hogy e kellően magas, vagyis diszkrecionális jövedelmekkel rendelkezőket a nagy valószínűséggel bekövetkező igen jelentős árszintnövekedés sem fogja visszatartani attól, hogy szükségleteiket rövid időn belül a járvány előtti – vagy „kompenzációként” annál jóval magasabb – szinten elégítsék ki. Még akkor is, ha a fajlagos költségek akár igen jelentősen is emelkedhetnek, hiszen nagy valószínűséggel számos óvintézkedés még hosszú ideig érvényben marad.

A nagy kérdés azonban az, hogy vajon ezekben az érzékeny gazdasági szolgáltatási szektorokban milyen szintű volt a pusztulás. A csekély tartalékokkal rendelkező kicsik infrastrukturális vagyona vajon milyen módon kerül a nagyok tulajdonába, és a drámai vagyonátrendeződés milyen hatalomgazdasági következményekkel jár majd. A világ hatalomgazdasági átalakulásának legkényesebb elemét azonban kétségtelenül az adósságok soha nem látott szintre emelkedése jelenti majd.

Az adósság ugyanis negatív vagyon, vagyis ha a fizikai vagyonát sikerült is megőriznie a tulajdonosnak, ezt nagy valószínűséggel csak úgy tudta elérni, hogy valaki megelőlegezte neki. A világ összes adósságállománya már eddig is közel járt a világ összes anyagi vagyonának szintjéhez, most szinte biztos, hogy meg is haladja majd azt, ami az Amerikai Egyesült Államokban már be is következett, hisz háromezermilliárd dollárral nagyobb a fedezetlen követelés, mint az amerikai társadalom teljes anyagi vagyona.

A 2021 februárjában forgalomban levő dollár több mint 40 százaléka az elmúlt egy év során került be a rendszerbe, az elmúlt évszázadban ennek még csak a közelében sem járt ez a mutató. Az elképesztő pénzbőség és a továbbra is nullaszázalékos kamatok következtében a részvényárfolyamok egy év alatt több mint 70 százalékkal emelkedtek, miközben a gazdasági teljesítmény zuhant, a részvények teljes tőzsdei értéke több mint kétszer akkora, mint az egyéves amerikai GDP, és ilyen még soha nem fordult elő.

Nem az a kérdés, hogy kidurran-e ez a „mindenséglufi”, hanem az, hogy mikor. Az elemzők már arról is nyíltan beszélnek, hogy az egész járvány csak fedőtörténet, és a „megszervezése” csak arra szolgált, hogy a globális hatalomgazdaság urai időt nyerjenek a lufi lassú, fokozatos leeresztésére. Ha valóban így lenne, akkor már nyilván ők is látják, hogy ez elbukott. Az ingyen szórt „helikopterpénztől” megrészegült befektetők mámorosan menetelnek a biztos pusztulásba. Akárhogy is, a járvány elmúlásával aligha múlnak el a világ szenvedései.

Bogár László
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210223-poszt-covid-dilemmak