Viszonylag könnyű volna belátni, hogy egy szuper komplex világban bármi terjedésének (jelen esetben egy vírusénak) csak úgy lehet igazán sikeresen útját állni, ha minimálisra szűkítjük a mozgásokat és e mozgásokkal együtt járó érintkezéseket...

A szörnyű természeti csapások (árvíz, cunami, földrengés vagy vulkánkitörés), ha sokszor előre nem is jelezhetők, de ha már bekövetkeznek, akkor azért többé-kevésbé képesek vagyunk látni, hogy mi fog történni, és mit tehetünk, hogy mérsékeljük a pusztítás következményeit. A koronavírus most kibontakozó globális természeti csapása nem így működik. Ha most egy időutazó „visszajönne” 2021 júniusából, és beszámolna nekünk arról, hogy mi is „történt” (akkor már múlt időben) a következő bő egy év során, akkor ez a „jelentés” tartalmát tekintve igen tág határok között mozogna. Nagyjából egyforma a bizonyossága, illetve inkább bizonytalansága annak, hogy – A verzió –, azt mondja, hogy áááá, csak vaklárma volt az egész, április végére le is csengett, jó, volt közel tízezer halálos áldozat, de végül is megúsztuk, és szeptemberre a világgazdaság is „bepótolta” az elmaradást. Ám hasonló eséllyel azt is mondhatná – B verzió –, hogy hát igen, ma, 2021. június 30-án érte el a halálos áldozatok száma a hatvanmilliót, de szeptemberre egyetlen hónap alatt százmillió áldozattal számolnak a szakértők.

A globális gazdaság gyakorlatilag összeomlott, a világ a káoszba süllyedt, éhínség, járvány, háború, maga az apokalipszis van elszabadulóban. (Csak zárójelben teszem hozzá, hogy az apokalipszis az ógörög nyelvben mindössze annyit jelentett, hogy „lehull a lepel”, és ez a lepel most már, akár megússzuk, akár nem, mindenképpen lehullóban van.) De miről is hullik le most ez a lepel visszavonhatatlanul? A világban, amelyben élünk, a globalitás „szép új” világában, egyre bonyolultabb és komplexebb gigantikus kapcsolati hálók kötik össze a Föld minden lakóját és a világ minden emberi közösségét. Mindez, legalább is elvileg, kiegészülve a technoevolúció szédítő iramban önmagát gyorsító folyamatával, kényelmesebbé és biztonságosabbá is tehetné életünket. Ám minél komplexebb egy rendszer, egyúttal annál sebezhetőbb is, hisz az összekapcsoltság (interconnectedness) és a kölcsönös függés (interdependency) automatikusan azt eredményezi, hogy akármi is kezd el „terjedni” egy így jellemezhető rendszerben, a terjedés sebessége minden képzeletet felülmúló lehet. A szó szoros értelmében láncreakcióként terjed szét minden. Ez azt jelenti, hogy világunk rendszerelméletileg stabil rendszerből öngerjesztő örvénylésekre egyre hajlamosabb rendszerré vált, ahol nemcsak, hogy nem működnek a kívülről vagy belülről származó erőket természetes módon lecsillapító folyamatok, hanem éppen ellenkezőleg, pontosan maga a rendszer az, amely rohamos gyorsasággal fel is erősíti ezeket az erőket, így valójában végső soron önmagát pusztítja el ezzel. E folyamat legfőbb „vivőanyaga” az a „valami”, amit a lélektan pániknak nevez, ami önmaga is járványként terjed minden olyan esetben, amikor a lélek nem képes már felfogni, hogy valójában mi is történik vele. Kiszolgáltatottá és kétségbeesetté válva, a mindenki mindenki ellen totális háborújának káoszába hullik a világ.

Márpedig, lássuk be, a minket körülvevő világban lezajló folyamatok egyre kaotikusabb örvénylései nap mint nap egyre vészjóslóbban igazolják vissza az elmélyülő bizalmatlanságot mindenben és mindenkiben. Az egymással szembemenő, sőt egymást teljesen kioltó, ráadásul többnyire önmagukban is feloldhatatlan ellentmondásokat tartalmazó elbeszélési módok, a narratívák globális háborúja egyre inkább életünk meghatározó folyamatává válik. Így aztán nem igazán meglepő, hogy ez a háború mint alapszövet határozza meg azt is, hogy milyen esélyeink adódnak a mostani járvány legyőzését illetően. Viszonylag könnyű volna belátni, hogy egy szuper komplex világban bármi terjedésének (jelen esetben egy vírusénak) csak úgy lehet igazán sikeresen útját állni, ha minimálisra szűkítjük a mozgásokat és e mozgásokkal együtt járó érintkezéseket. Kína példája is ezt látszik igazolni, legalább is egyelőre. Ám egy állandóan önmagát gyorsító mozgásra épülő rendszerben, mint amilyen ez a globális „szép új világ”, ez vagy képtelenség, vagy ha mégis sikeres, akkor olyan vákuum hihetetlenül gyors kialakulásához vezet, amelynek következményei adott esetben akár magánál a járványnál is végzetesebbnek bizonyulhatnak. A globális hatalomgazdaság ugyanis olyan gigantikus hálózatokra épül, amelyek úgy működnek, mint egy sokdimenziós futószalag, és amelynek akár egyetlen eleme váljék is működésképtelenné, az egész rendszer azonnal leáll. És, ha ez még nem lenne elég, ráadásul működésbe lépnek a „negatív akcelerátorok”, vagyis ha eddig „határ a csillagos ég” felkiáltással a végtelenbe nyúló, egyre gyorsuló növekedés igézetére épült minden várakozás, akkor most hirtelen a „határ a poklok mélységes feneke” felkiáltással a totális összeomlás apokalipszisének feltételezése lesz a legfőbb lélektani mozgatóerő.

A világ nem létező urai és az általuk globális véleményhatalmi gépezetként használt média most egyszerre nyomja padlóig a gázt, és próbál közben satufékezni is, ám ez csak tovább fokozza a már így is éppen elég veszélyes káoszt. Lesz-e kiút a koroNarratívák egyre vészjóslóbb örvényeiből? Az élet akkor kezdődik, ha nem tudod mi lesz, mondja Hamvas Béla. Ha ez így van, akkor lehet, hogy most kezdődik el az emberiség igazi élete? De vajon képesek vagyunk-e még belátni, hogy alapvető létszerveződési mintázataink gyökeres megváltoztatása nélkül a biztos halál vár ránk? És hajlandóak leszünk-e meghozni azokat a ma még felfoghatatlan dimenziójú áldozatokat, amelyek a túléléshez szükségesek? Rövidesen kiderül.

Bogár László
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200315-koronarrativak