A külügyminiszteri szintű alaszkai tárgyalás Kína és az Amerikai Egyesült Államok között akár szokványos diplomáciai aktus is lehetett volna, de aztán mégis egészen más irányba fordult, mint ahogy az eredeti forgatókönyv vélhetőleg feltételezte...
Az amerikai külügyminiszter ugyanis a szokásos birodalmi arroganciával kezdte a kínai delegáció számonkérését, miszerint Amerikát nagyon aggasztja az ujgurok ügye, a hongkongi demokrácia és Tajvan szuverenitása, ám a kínai delegáció vezetője nagyjából annyit kérdezett vissza, hogy közöd? Félreérthetetlenül és szokatlanul érdes hangnemben szögezte le, hogy ezek kínai belügyek, és a világon senkinek, Amerikának pedig különösen semmi köze sincs ahhoz, hogy Kína miként kezeli ezeket a kérdéseket.
Ők is látnak éppen elég aggasztó folyamatot a polgárháborúba süllyedő Amerikában, de a maguk részéről ezt amerikai belügynek tekintik, így tartózkodnak még a véleménynyilvánítástól is. Majd tett két további olyan kijelentést is, ami eddig abszolút elképzelhetetlen lett volna. Az egyik egy utalás volt, hogy mivel még mindig több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai kincstárjegy van Kína birtokában, az Egyesült Államok szíveskedjék kicsit együttműködőbb lenni, ha komolyan szeretné elkerülni, hogy Kína esetleg Amerika számára kellemetlen következményekkel járó lépéseket tegyen ezen a téren.
A másik elképesztő bejelentés pedig az volt, hogy az Amerikai Egyesült Államokban több mint hatmillió kínai él, ami magasabb szám, mint az ott élő zsidóké, akik „csak” 5,6 millióan vannak, és Kína szerint ez örvendetes fejlemény, hisz arra ösztönzi mindkét felet, hogy minden vitatott kérdésben a megegyezés útját keresse.
Talán nem volna érdektelen kicsit eltöprengeni arról, hogy miként jutottunk ide, és mi várható ezek után az amerikai–kínai kapcsolatokban és ennek nyomán a világhatalmi rendszerben. Abból az összefüggésből lenne érdemes kiindulni, hogy Kína az elmúlt két-háromezer év során mindig is a világ meghatározó hatalma volt, ezt máig is tükrözi az a két karakter, amelyekkel megnevezi önmagát, és amelyek összeolvasva azt jelentik, hogy Köztes Birodalom (angolul Middle Kingdom).
Roppant ereje ellenére soha nem mutatott különösebb terjeszkedési szándékot, a Nyugat természetét megismerve pedig évszázadokon át a kifejezett elzárkózás stratégiáját próbálta követni. Tegyük hozzá, hogy Japán és Korea is az izoláció útját követte, és minden azt erősíti meg, hogy volt okuk a gyanakvásra. Mint ahogy Kína esetében is kiderült, hogy a Nyugat, a szabadkereskedelem „szentségére” hivatkozva az „ópiumháborúkkal” porig alázta és kíméletlenül kifosztotta a Kínai Birodalmat.
Így aztán nem meglepő módon a kommunista erők győzelme a hosszú menetelés polgárháborúja nyomán azért következhetett be, mert szemben a polgári erőkkel a Nyugattól teljes elzárkózást hirdettek, és elméletük ehhez már koherens ideológiával is szolgált. Ám a kommunista uralom majdnem harminc éve során az elzárkózásra épülő berendezkedés olyan degeneratív folyamatokat indított el, amelyek Kína pusztulásával fenyegettek a hetvenes évek második felében.
Ekkor egy máig sem igazán feldolgozott, különös fordulat ment végbe, amelynek lényege, hogy a kommunizmus egész hatalmi berendezkedését fenntartva egy olyan, a globális kapitalizmus rendszerébe való felfoghatatlanul gyors és sikeres visszailleszkedés ment végbe, ami Kínát újra a világ legnagyobb gazdasági és technológiai hatalmává tette.
Mindezt ráadásul úgy, hogy a közben a világot uraló amerikai birodalom a lehető legbarátságosabb és együttműködőbb volt vele. Elzárkózás helyett tehát egy olyan extrém nyitott rendszer jött létre, ahol a kommunista párt tagjai között ma már több mint száz dollármilliárdos van, többek között Jack Ma, az Alibaba tulajdonosa. A világhatalom gyakorlásának a globális kereskedelmi, pénz- és médiastruktúrák ellenőrzése elengedhetetlen feltétele, és Kína ezekben ez évtizedekben elkezdte újabb „hosszú menetelését” e pillérek ellenőrzése érdekében.
A világkereskedelmet az elmúlt évtized során teljesen ellenőrzése alá vonta, és kereskedelmi háború ide vagy oda, ezt az amerikai birodalom már semmiképpen nem veheti vissza tőle.
Minden jel arra mutat, hogy valójában e hatalmi pillér teljes elvesztése ébresztette rá az amerikai birodalom uralmi struktúráit arra, hogy ezzel elkezdődött a végjáték, már nincs és nem is lesz mód Kína megállítására, így a konfliktusok kikerülhetetlenül egyre élesebbek lesznek.
Az egyre brutálisabb fenyegetéssel és szankciókkal azt próbálják megakadályozni, hogy Kína a pénzhatalmi pillér átvételére is képessé váljon. Paradox módon azonban éppen a szankciók kényszerítik arra Kínát és ezzel párhuzamosan egyre inkább Oroszországot is, hogy olyan alternatív eljárásmódokat hozzanak létre, amelyekkel globális szinten áshatják alá az amerikai birodalom és világhatalmi pénze, a dollár pozícióját.
Ráadásul ez az egymásrautaltság olyan szövetségi rendszer felé tolja őket, ami enélkül a birodalmi nyomás nélkül elképzelhetetlen volna. Ebből a szemszögből érthető meg igazán az, hogy az amerikai birodalom miért képes bármire annak érdekében, hogy a még létező teljes globális véleményhatalmi pozícióját kíméletlenül kihasználva Kínát egyre inkább a gonosz birodalmának tüntesse fel, és hogy a világ minden országának elvegye a kedvét a Kínával való bármilyen együttműködéstől. Ám mindez legfeljebb lassíthatja a birodalomváltást, de hogy mit is jelent majd Kína világbirodalmi szerepe, az a jövő nagy titka.
Bogár László forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210330-kina-mint-uj-vilagbirodalom