El kell ismerni, hogy Niall Ferguson nemrégiben magyarul is megjelent könyve, A tér és a torony olyan kérdést hozott be igen nagy erővel a globális beszédtérbe, amelynek inspiratív hatása szinte végtelen... 

A dolog azért nem hagyja nyugodni az embert, mert amit Ferguson leír, az egyszerre nagyon kézenfekvő és magától értetődő, miközben titokzatos, sötéten gomolygó köddel van tele.

Az, hogy Ferguson történészként úgy látja, hogy az emberi történelem nem más, mint a horizontális és vertikális szerveződés állandó konfliktusa és persze kényszerű együttműködése, evidencia, de hogy ez az evidencia miként formálta a múltunkat és ezen keresztül a jelenünket, az már izgalmas szellemi kihívás. Miközben szinte minden mondata vitára ingerel, azt nem vonhatjuk kétségbe, hogy valami olyat hozott a felszínre, ami minden embert arra kényszerít, hogy elismerje: ez egy nagyon is létező kérdés, amire akkor is kénytelenek vagyunk választ adni nap mint nap, ha ennek egyáltalán nem vagyunk tudatában.

Az ember több tízezer éven keresztül olyan száz-kétszáz fős kis közösségekben élt, ahol az élet „közvetlen” volt, a közösség életének megszervezése is közvetlenül átélhető és átlátható közös tevékenység volt mindenki számára. Ám a több milliós népességgel és óriási területtel rendelkező első nagy birodalmaknak az élet megszervezésének sokkal komplexebb rendszereit kellett létrehozniuk és működtetniük ahhoz, hogy létszervező tevékenységük sikeres legyen.

A kialakuló hatalom, amely nem volt más, mint egy sajátos akaratátviteli eljárásmód e nagy közösségek komplex összehangolására, azóta is két dimenzióban formálhatja meg önmagát és ezen keresztül az egész közösség életét. Az egyik a vertikális dimenzió, amelyet hierarchia néven ismerünk azóta, hogy csaknem háromezer évvel ezelőtt ógörög fogalomként megszületett. Azon mindenképpen érdemes elgondolkodnunk, hogy a hierarchia azt jelenti, hogy a szent, a szentség uralma, és ez azért nagyon fontos, mert a nyugatias modernitás elmúlt évszázadai során a fogalom konnotációja egyre inkább a negatív tartomány felé tart. Ezzel szemben viszont felértékelődőben van a horizontális szerveződés fogalma, amit a hálózat testesít meg.

Pedig viszonylag könnyű lenne belátni, hogy önmagában a hatalom akaratátviteli mechanizmusainak egyik iránya sem eleve pozitív vagy negatív értéktartalmú. Ezek olyan eljárásmódok és általuk hordozott megvalósítási stratégiák, amelyeknek önmagukban nincs előjelük. Hamis irányba vezet tehát minden olyan vita, amely vagy az egyiket, vagy a másikat tekinti az emberi létezés „helyes” vagy „helytelen” koordinációs módjának. Ez a vita azért vezet egyre hamisabb irányba, mert az elmúlt néhány évszázad során létrejött egy módfelett kényes fogalom, amely nem más, mint a szabadság.

A reneszánsz és a felvilágosodás eszmerendszerei szép lassan igen veszélyes jelentéstartalmak felé tolták ezt az azelőtt valójában nem létező fogalmat. Az azt megelőző évezredek során az ember nem a szabadságot, hanem a méltó életet – a kereszténységben ennek üdvösség a neve – tartotta az emberi létezés legfőbb mozgatóerejének. Ma már azt is látjuk, hogy a szabadság „előjel” nélküli értelmezése mérhetetlen veszélyeket idéz fel, és önmagában is alkalmas lehet az egész emberi létezés kollektív öngyilkosságának kiprovokálására. Az, hogy ma olyan világban élünk, ahol a Homo sapiens éppen szétroncsolja létezésének külső és belső természetét, azért lehetséges, mert az univerzális „világszabadság” konkrét értelmezése ma leginkább az, hogy én, a liberális, szabad individuum életem minden pillanatában azt csinálok, amit akarok. (Például fordítva hajtok fel az autópályára, esetleg „szabad köztársaságnak” nyilvánítom az iskolámat, lakókörnyezetemet, ahol csak azt történhet, amit én akarok.)

Ez a világértelmezési logika egy olyan világban, ahol soha nem látott rejtett hatalommal rendelkező „valósággyárak” tetszés szerint hamis identitásokat injektálhatnak bármelyik, „szabadságára” oly büszke individuumba, elég vérfagyasztóan hangzik. Mindez azért alakulhatott így, mert az elmúlt évszázadok során lassú fokozatossággal sikerült elterjeszteni egy végzetesen pusztító tévhitet arról, hogy minden ember egyenlő.

Az emberi világ ugyanis soha nem épült (nem épülhetett) másra, mint a szellemi hierarchiára. A szakrális társadalmak hierarchiájának bármelyik szintjén otthonosan berendezkedhetett bárki, és építgethette ott szeretetközösségeinek gazdag hálózatát. Az így szerveződő (lám csak: a hierarchia és a hálózat harmonikus egységét és együttműködését megvalósítva) szakrális társadalomban egyetlen feltétele van a sikeres működésnek. És ez az, hogy aki alacsonyabb szellemi hierarchikus szinten rendezett be méltó szellemi otthont magának, az gyermeki alázattal tekintsen azokra, akik magasabb szellemi szinten állnak, ez utóbbiak viszont atyai jóindulattal és megértő szeretettel gondoskodjanak azokról, akik alacsonyabb szinten rendezkedtek be. Ám a deszakrális hálózatok által megszervezett, „csinált” forradalmak, köztük a legbrutálisabb francia forradalom valóban „egyenlőséget” hoznak létre. Vagyis kegyetlenül szétroncsolják a szellemi hierarchiát, és a minden lelki, erkölcsi és szellemi energiájától megfosztott embernek látszó tárgyakból álló söpredéket hamis öntudattal feltöltve ezt az „egyenlőséget” a lét alatti lét szellemi szintjén teremtik meg. Erről a végzetes lejtőről kellene visszafordulnunk, így egyesítvén a hierarchiák és hálózatok létenergiáit.

Bogár László
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200929-hierarchia-halozat-hatalom?fbclid=IwAR3fwAW4zwads0zlk4osRZYjTzQTgWa9cOHX1IKaeo2L4h3-ZuSaoYFL5oA