Trianon nem egy dátumhoz köthető esemény, hanem folyamatos történés, is in progress, mondhatnánk, ha volna humorérzékünk, de érthető okokból e tárgy keretében nem nagyon van...
Trianon tehát csupán egy történelmi lejtő kétségtelenül drámai letörése, és jelentését csak akkor látjuk helyesen, ha folyamatosan ebbe a kontextusba helyezve vesszük szemügyre.
Bár a brutálisan megcsonkított Magyarország heroikus erőfeszítésekkel elemi szintű üzemeltetésének feltételeit megteremtette ugyan a húszas évek végére, ám előbb az 1929–33-as világválság pusztító következményei, aztán pedig a második világháborút megelőző polarizálódás és végül az újabb vesztes háború újra a mélybe lökte. Talán az a hosszú távú idősor beszéli el mindezt a leginkább drámai módon, amelyet Angus Maddison, a Groningeni Egyetem kutatója készített Magyarországra vonatkozóan, azt vizsgálva, hogy mikor járt az ország a legközelebb a mindenkori leggazdagabb nyugat-európai országok egy főre eső jövedelmének szintjéhez.
Ebből az derül ki, hogy ez először 1913-ban következett be, ekkor megközelítően az ötven százalékát produkáltuk a leggazdagabb országok szintjének. Ezt követően 1922-ig folyamatos süllyedést követően huszonhét százalékos szintig csúsztunk vissza. A megrendítően sikeres felzárkózás nyomán azonban 1940-ben, részben a háborús konjunktúrának is köszönhetően, újból negyvennyolc százalékon álltunk. Ám egy évtizeddel később, 1950-ben ez az arány újra huszonöt százalékig esik vissza, és egy évtizeden át nem is nagyon mozdul el erről a szintről. Igaz, hogy példátlan önkizsákmányolással, de a kádári Magyarország újra negyvenhét százalékon jár 1977-ben. És ezt zsilipeli le a talán legcinikusabb, a – mondhatni – „harmadik világháborúval” felérő rendszerváltoztatás rendszerének brutális kifosztó hidraulikája.
A mélypont 1996, a Bokros-csomag második éve, amikor megint harminc százalékon állunk, majd 2002-re ugyan harminchat százalékra javul az arány, de 2009-re megint harminckét százalék. Ha nem jött volna a 2020-as nagy világleállás, akkor 2021-ben már újra ötven százalékon lehettünk volna, így azonban legjobb esetben is talán 2024-ben számíthatunk arra, hogy száztizenegy év után ugyanott lehetünk relatíve, ahol egyszer már 1913-ban voltunk.
A magát szocializmusnak nevező brutális politikai kapitalizmus történelmileg valójában egyetlen feladatot teljesített be, de azt nagyon sikeresen, a hagyományos értelemben vett paraszti társadalom szétroncsolását. Ez lényegében ugyanaz a történelmi folyamat, ami Nyugaton is lejátszódott, csak míg ott három-négyszáz évvel hamarabb és sokkal lassabban ment végbe, Kelet- és Közép-Európában megkésetten, de annál gyorsabban és brutálisabban. Nagyjából a hatvanas évek közepére be is fejeződik ez a folyamat, és utána már csak az zajlik, amit a magyar vicc úgy fogalmazott meg, hogy a szocializmus nem más, mint a kapitalizmusból a kapitalizmusba való átmenet legkegyetlenebb szakasza.
A Kádár-korszak szigorúan ellenőrzött kísérleti laboratórium, ahol a „reformok” segítségével azt vizsgálják, miként lehetne szabályozottá tenni a „visszatérést”, az elit pedig már csak az „árról” tárgyal a „láthatatlan” globális szuperstruktúrával. Ezek az ártárgyalások ugyan csak 1988–89-ben zárultak le, de Magyarországon a globális SZDSZ már a hetvenes évek végétől (a lokális SZDSZ létrejötte előtt tíz évvel) átveszi a teljes irányítást, így a rendszerváltozás látványtechnikája már csak a lezárása annak, amiről a gyanútlan nagyközönség úgy véli, hogy ez a kezdete a „nagy változásoknak”.
A lokális SZDSZ ugyan nem jut kormányra 1990-ben, de lényegében sikeresen képes átvinni akaratát a gyenge és széteső MDF-kormány regnálása alatt is, 1994-től pedig cinikus kíméletlenséggel működésbe hozza a globális erőforrás-szivattyúkat. Az első Fidesz-kormány ugyan képes némi korrekcióra, de 2002-től 2010-ig újra zavartalanul működik a globális hidraulika.
A rendszerváltozás első húsz évének végén az ország népének többsége anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben joggal érzi magát történelmi vesztesnek. Talán a legsúlyosabb veszteség demográfiai téren mutatkozik meg. A magyar népesség 1980 óta folyamatosan és gyorsuló ütemben csökken, és negyven év elteltével majdnem egymillióval vagyunk kevesebben.
A pozitív vándorlási egyenleg miatt azonban valójában egymillió-háromszázezerrel volt kisebb a születésszám a halálozások számánál. Az okok ugyan nagyon komplexek, de alapvetően lelki, erkölcsi, szellemi válságról van szó, hiszen ha egy emberi közösség nem teljesíti azt az elemi feladatát, hogy világra hozza és testi-lelki egészségben felnevelje a következő nemzedéket, akkor ez igen súlyos összefüggésekre hívja fel a figyelmet.
A magyar nép tehát 2010-ben határozott nemet mondott a rendszerváltoztatás első húsz évére, azt remélve, hogy a Fidesznek adott, példátlan nagyságú felhatalmazás lehetővé teszi annak alapvető korrekcióját. A továbbiakban azt tekintjük át, hogy vajon miként is élt ezzel a Fidesz.
(Folytatjuk)
Bogár László (a szerző közgazdász) forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200527-evtized-evszazad-evezred-2