Ez az írás arra tesz kísérletet, hogy eltöprengjen azokon a sajátos mintázatokon, lelki, erkölcsi, szellemi „fraktálokon”, amelyek a magyar nemzet nevű emberi közösség elmúlt évezredét, elmúlt évszázadát és elmúlt évtizedét meghatározták...

Nem túlzott dramatizálás, ha azt mondjuk, hogy mindhárom időszak a magyarságot érő életveszélyes fenyegetéssel indul.

Az elmúlt évezredünk „belépőjét” az a pozsonyi csata jeleníti meg, amelynek közvetlen előzménye az volt, hogy a római pápa és a német–római császár közös dekrétumban fogalmazta meg, hogy a magyarok kiirtassanak. Az elmúlt évszázadunk belépője sem túl biztató, hisz a trianoni tárgyalások során egy francia főképviselő úgy fogalmazott, hogy semmi értelme bármilyen döntés utáni Magyarországról beszélni, mert csak magyar urak vannak. Meg a román, szlovák, szerb, magyar urak által elnyomott és kifosztott szegény emberek, akiknek most történelmi igazságot szolgáltatnak azzal, hogy nincs többé olyan, hogy Magyarország. És végül az elmúlt évtized is azzal kezdődik, hogy a 68 százalékos többséggel demokratikusan megválasztott kormányt pénz- és médiafegyverekkel próbálta megsemmisíteni ugyanaz a „nem létező világerő”, amelynek ügynökei már 907-ben és 1920-ban is a magyarság felszámolásán buzgólkodtak.
Az ezer évvel ezelőtti történések egyetlen biztos pontja az, hogy a magyarság olyan súlyos konfliktusban állt a Nyugatot uraló hatalmi struktúrákkal, hogy azok megpróbáltak, ahogy a dekrétum fogalmaz, „kiiktatni” minket a létezésből.

E kísérletük ugyan kudarcba fulladt, mert mi arattunk fényes győzelmet a létszámban és fegyverzetben is fölényben lévő ellenfél felett, ám az ezt követő évtizedek során kiderült számunkra, hogy a magyarság létszemlélete és erre épülő létberendezkedése nem összeegyeztethető mindazzal, amit az akkori Nyugat képviselt. Paradox módon nem azért, mert mi nem voltunk vagy nem voltunk eléggé keresztények, hanem azért, mert a legmélyebb spirituális értelemben a mi létszemléletünk inkább volt keresztényi, mint az övék.
Más választásunk nem lévén, megpróbáltunk ezek után valami olyan stratégiai egyezséget kötni a Nyugat meghatározó hatalmi struktúráival, amiről úgy véltük, hogy esélyt ad a saját létszemléletünk és létberendezkedésünk alapjainak megőrzésére, és egyik oldalon sem vezet kezelhetetlen konfliktusokhoz. Mindez azonban máig sem feltárt lelki, erkölcsi, szellemi torzulásokat, elfojtásokat, traumákat is jelentett, amik többnyire az uralmi struktúráinkon belüli súrlódások, viszályok formájában jelentek meg, és egy olyan sajátos mintázat kialakulását eredményezte, amit ugyan kuruc–labanc ellentétként ismerünk, de lappangva végigkísérte az elmúlt évezredet, és jelen van ma is.

A magyar elit jelentős része már a 15. századtól egyre inkább „birodalmi” kollaboránssá válik, és ahogy Andrásfalvy Bertalan fogalmaz, a népet kilakoltatja a nemzetből. Ráadásul ez a súlyos belső konfliktus egy végzetes „satuhelyzetet” jelentő külső konfliktusként is megjelenik. Nyugatról a Fuggerek által megtestesített „szuperstruktúra” roncsolja a magyarság belső szöveteit, miközben Keletről egy Oszmán Birodalomnak látszó szerveződés jeleníti meg a másik romboló erőt.

A Hunyadiak gyors felszámolásával az utolsó reménysugár is kihunyt, és a magyarság egyre tehetetlenebbül sodródik a végzete felé, ami aztán be is következik, a 16. század során végleg megsemmisül a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa. A három részre tépett ország szabadon kifosztható erőforrásmező mind a nyugati, mind a keleti birodalom, de legfőképpen a mindkettőjüket felépítő és mozgató „láthatatlan” birodalom számára.

Amikor a magyar társadalom mai lelki, erkölcsi, szellemi szétesettségét érzékeljük, érdemes elgondolkodni azon is, hogy vajon miként tükröződik mindebben az, hogy az ország kétszáz éven át hadszíntér.
A Dózsa-féle parasztfelkeléstől a Rákóczi-szabadságharc leveréséig tartó két évszázad során minden magyar család úgy tér nyugovóra este, hogy reggelre talán már egyikük sem lesz életben. Ezzel kapcsolatban írja Bibó István az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című művében, hogy ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába szorul bele, ahol a dolgokat kimondani nem lehet és nem is szabad, akkor ez rohamosan vezet az egész közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez.
Az újabb lázadási kísérlet 1848–49-ben szintén emiatt vált ismét súlyos kudarccá, amit a kiegyezésként emlegetett hatalmi konstrukció tesz teljessé. Már maga az elnevezés is félrevezető, hiszen azt sugallja, hogy az osztrák és magyar uralmi elit egyezségéről van szó, pedig ez csak a felszín, egy jelentéktelen lejátszástechnikai elem csupán. A lényeg ugyanis az, hogy az osztrák és magyar uralmi konglomerátum teljes egyetértésben szolgáltatja ki az egész birodalom, de azon belül legfőképpen Magyarország értékmezőit a „láthatatlan” birodalomnak, a globális pénzhatalmi rendszernek, annak fejében, hogy ezzel e szuperstruktúra luxuskitartottjaivá válhatnak.

S bár a felszínen minden csillogóan sikeres, különösen látványos a techno-evolúció legújabb vívmányainak megjelenése, a társadalmi mélyszerkezetben iszonyú sebeket szenved el a magyar nemzettest.
Az Amerikába „kitántorgó” nem másfél millió, hanem több mint kétmillió emberünk nemcsak egyszerűen brutális humánvagyon-vesztés, hanem előrevetíti sötét árnyékát annak a valóban végzetes folyamatnak, amely a magyarság saját országán belüli létszámarányában mutatkozik meg, és ami Trianon során mindent eldöntővé válik. Ezzel a történelmi Magyarország közel két és fél évszázadnyi ideiglenes visszatérése is végleg véget ér, az ország újra a semmibe hullik.

(Folytatjuk)

Bogár László
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200520-evtized-evszazad-evezred-1