Az európai uralmi struktúra e lejtő nyomán engedelmes bábfigurává vált, és egyre mélyebbre nyomul a hazugságok zsákutcájába, beteljesítve értelmi és erkölcsi lezüllésének jóslatát...
Úgy látszik, most válik csak igazán globálisan időszerűvé Bibó István mondata az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatából, amely így hangzik: „Ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem is szabad, akkor ez elkerülhetetlenül vezet az emberi közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez.” Ahogy egy előző írásomban bizonyítani próbáltam, ez igaz a „zsákutcás amerikai történelemre” is, de sajnos igaz Európa elmúlt hetvenöt évének történetére is. A háború után Európa példátlan esélyt kapott arra, hogy békés, nyugodt, kiegyensúlyozott együttműködési rendszert hozzon létre. Igaz, ez csak Európa nyugati felének adatott meg, mert a keleti felébe a világot irányító, „nem létező” hatalmi szuperstruktúra előzékenyen beinvitálta a magát szocializmusnak nevező brutális politikai kapitalizmust, hogy számolná fel könnyen, gyorsan, olcsón a történelmi paraszti társadalmakat, hogy ezzel megkönnyítse a térség kifoszthatóságát.
És miután e feladatának magas színvonalon eleget is tett, ez a nem létező világerő könnyen, gyorsan, olcsón felszámolta ezt a politikai kapitalizmust, és nekilátott a térség most már nyugodt kifosztásához, amely azóta is zavartalanul folytatódik. Ezt szokás amúgy rendszerváltozásnak nevezni. De visszatérve Európa háború utáni történetére, Nyugat-Európa ekkor példátlan esélyt kapott arra, hogy saját sorsát is rendezve, majdan az egész földrészre kiterjedő berendezkedést hozzon létre.
Kontinensünk sorsát befolyásoló, nagy formátumú személyiségek egész sora tette világossá, hogy e történelmi folyamatnak szilárd lelki, erkölcsi, szellemi talapzatra kell épülnie. Ezt fejezte ki Robert Schuman francia külügyminiszter, amikor úgy fogalmazott, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Ezzel világossá téve, hogy az emberséges rend tartós fennmaradása csak úgy képzelhető el, ha Európa szellemi önazonosságának alapjává a keresztény erkölcsi rendszert teszi. Adenauer, De Gaulle, De Gasperi személyükkel is szimbolizálták ezt az eltökéltséget, és reményeik alapját az adta, hogy e rend megvalósításában ez a bizonyos nem létező erő is érdekeltnek látszott. Legfőképpen azért, mert számára akkoriban egy békés, nyugodt, gazdag Nyugat-Európa látványtechnikailag nélkülözhetetlen volt. A korszak „gazdasági csodái” azért mehettek végbe, mert kiderült, hogy a háború ugyan elpusztította az anyagi-fizikai vagyon jelentős részét, de a lelki, erkölcsi, szellemi vagyon ennek az új rendnek az ígéretétől olyan energiákat nyert, amelyek e csoda hajtóerejévé váltak.
A hatvanas évek végére Nyugat-Európa gazdaságilag már olyan sikeres volt, hogy a világbirodalomként működő Amerikával szemben óriási kereskedelmi aktívumot ért el, Európa „dollártengeren” úszott. Amerika ugyanis „papírral” fizetett az értékes árukért, igaz, ez a papír, vagyis a dollár elvileg fix árfolyamon aranyra volt átváltható az amerikai államkincstárban. S amikor ezt az „elvi” lehetőséget komolyan véve, Charles De Gaulle francia elnök élni is akart a lehetőséggel, megjelentek az első baljós árnyak Európa felett, és ezzel elkezdődött a második negyedszázad. De Gaulle aranyat ugyan nem kapott, de egy azóta is pusztító polgárháborút 1968-ban igen, 1969-ben lemondott, és 1970-ben meghalt.
Nixon elnök 1971-ben felszámolta a dollár aranyra való átválthatóságát, 1972-ben titokban megállapodott a szaúdiakkal, hogy azonnal likvidálnak mindenkit, aki nem dollárért ad el vagy vásárol olajat, majd 1973-ban „csináltak” egy kis háborút a Közel-Keleten, így a néhány év alatt tizenhatszorosára növelt olajárakkal szépen „leszivattyúzták” Európáról mindazt, amit az előző huszonöt év során saját teljesítményeként létrehozott. Németországban közben a háborús bűnökkel már nem érintett nemzedék óvatosan jelezte, hogy ugye akkor most már ki lehet jönni a történelmi büntiből. Ám egy évtizeden át tartó merényletekkel, politikai gyilkosságokkal, repülőgéprablásokkal „színesített”, permanensen „csinált” polgárháborúval jelezte a nem létező globális fegyelmező hatalom, hogy ebből a csapdából nincs kijárat, és az első után elkezdődött a második nemzedék „ledarálása” is. Abban a reményben, ami aztán az 1995-ben elkezdődő, máig tartó legutóbbi negyedszázadban be is következett, hogy a harmadik uralmi generáció már olyan gátlástalanul cinikus globalokollaboránssá válik, hogy mind önmagát, mind a gondjaira bízott társadalmakat „önledarálóvá” teszi lelkesen.
A korszakhatárt szimbolikusan jelzi, hogy az utolsó két karakter egyike, Mitterand francia elnök 1996-ban meghalt, Helmut Kohl német kancellárt pedig 1998-ban végzik ki, ha fizikailag nem is, de politikailag mindenképpen. Megrendítő szimbólum az is, hogy lemészárlásában éppen az az Angela Merkel segédkezik a legbuzgóbban, aki mindent Kohlnak köszönhetett, és aki aztán az utolsó hanyatlási korszak globális „arca” lesz. Bár a német újraegyesítés és a kelet- és közép-európai országok „felszabadulása” még a második korszakra esik, de az Európai Unióba való felvételük már ebbe a legutóbbi hanyatlási korszakba. E folyamat lényegét az a „negatív lenyomat” jelzi a legpontosabban, hogy a német uralmi elitekből azonnal likvidálják azokat a személyiségeket, akik a végül megvalósítotthoz képest kicsit emberségesebb forgatókönyvet követtek volna térségünkben.
Az európai uralmi struktúra e lejtő nyomán engedelmes bábfigurává vált, és egyre mélyebbre nyomul a hazugságok zsákutcájába, beteljesítve értelmi és erkölcsi lezüllésének jóslatát.
(A szerző közgazdász)
forrás. https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20201022-europa-lezullese?fbclid=IwAR3g-MC4FeF9aZONB4WpV5qNVKsoMCYviE40vw4IpKaLsn-auPTxIWBsKxE